struggle

Tulajdonképpen mostanában erről szól az élet, hogy küzdöm. Küzdöm azért, hogy legyen mit aprítani a tejbe, küzdöm az ezzel járó stresszáradattal, és legfőképp küzdöm önmagammal. Az a legnagyobb baj, hogy meg akarok mindenhol felelni - a Pajtiban, az indiai masszázs bizniszben, a fitnesztanfolyamon, otthon a mosogatótálca előtt, este az ágyban. Persze nem megy. Nem is mehet. Tökéletesen egyszerre csak egy-két dolgot lehet csinálni - mondjuk, a massszázst és a mosogatást. A többit meg majd holnap. Vagy egy másik életszakaszban. Vagy ha kevésbé fontos, ejteni kell. Csak hogy ez nem így megy. Mindig mindent kell csinálni. Most. Itt. Muszáj.

Nemrég a kezembe került egy régi füzetlap - Barnával írkáltunk rá, válaszoltunk tök őszintén magunknak és egymásnak feltett kérdésekre. Az egyik az volt, hogy "Milyen ember szeretnék lenni?"
Az én első mondatom csupáncsak ennyi:
"Olyan, akinél nincs jobb."
Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.
És sok szenvedést fogok még okozni ezzel önmagamnak.

kétél

M. Scott Peck egy zseni. Az a fajta, akit be kéne tiltani. Vagy kötelezővé tenni, de az nagyon veszélyes lenne a világ működésére. A társadalmi etikettre, a csak őszintétlenül fenntartható emberi viszonyokra, a házasságnak nevezett kölcsönös függés intézményére, a vallásos nevelésre és még mennyi mindenre, hajajj.

Még nem tudom, hogy jó vége lesz-e ennek. Félek is, de az akaratom a bátorságra és a valósághoz való hűségre nagyobb, mint a félelmem. Nem tudom, jó-e az, ha ilyen jól megtanulom egyedül is jól érezni magam, ha ettől kevésbé lesz fontos, amikor ott van mellettem. Nem kell, hogy ottlegyen, nincs rá szükségem. Ez lehetne a kezdet is, a legjobb dolgok kezdete. De csak ha minden valódi. Ki fog derülni, ki kell derülnie.

miért ne

Miért ne-időszak van. Kipróbálni új dolgokat. Lendületet venni, új dolgokat tanulni, megnyitni más csatornákat. Másként tekinteni önmagamra. Megérdemlek egy csomó mindent.

Kellett ehhez a gipsz, ez a bő egyhónapos szusszanás, hogy legyen erőm belefogni, átértékelni, újragondolni az életet. Elkezdtem komolyabban masszázst tanulni, jelentkeztem egy hétvégi okj-s tanfolyamra. Személyi edző leszek, és életmód tanácsadó.

Van ez a sokféle élet, amit élni szeretnék. Néha ahhoz van kedvem, hogy egyedül legyek, hogy mindenre legyen időm, néha szeretnék összeköltözni, és most már mindig csak egyetlen helyre térni haza, ahol az ágy közös - és a párna is. Meg jó lenne együtt átélni egy csomó mindent, de pénz csak abból lesz, ahogy a dolgokat egyedül csinálom.
Az esték gyorsan elrepülnek, és velük az élet is. Jó lenne, ha azt, amit este és hétvégén csinálok, normál munkaidőben csinálhatnám, hogy aztán élvezhessem én is a megérdemelt pihenésem. Csakhogy én másoknak ugyanebből a megérdemelt pihenéséből élek. Munkaidőben meg éhbértért gürizek, mert annyi munkalehetőség mégsincs, és annyi szabadság és magánélet mégiscsak kell, hogy azért ne minden estémet töltsem más emberek kielégítésével.
Ha majd sztármasszőr leszek, kiugorhatok a mókuskerékből, akkor majd hozzám fognak igazodni. Addig meg nekem kell.

Vagy itt kell hagyni ezt az egész fővárosi idegbajt, ki kell költözni a zöldbe, és szerénységi fogadalmat tenni, megtermelni, amit megeszünk, nézni esténként a csillagokat, és egymást masszírozni át a túlvilágba.

Végülis csak egy baj van ezzel, de az elég nagy: nem tudnám az öncélú életet elviselni. Értelmetlennek tartanám, ha nem adhatnám tovább azt, ami van bennem, ha nem tennék meg mindent, hogy jobb legyen másnak, hogy jobb legyen akárkinek...

szumma szummárum

A mi szerelmünkben az a legszebb,
hogy Ő feladna értem bármit;
én pedig ezt semmi esetre sem hagynám.

mission impossible

Rajzolj egy háromszöget, aminek nem minden oldala ér össze egymással.

Aranyos feladvány, csak épp nincs megoldása.
(sokszor szerettem volna és szeretném azt hinni pedig, hogy lesz. vagy ami ennél is naivabb, hogy a dolgoknak csak a jó oldala fog összeérni ilyenkor)

kínos témákról

Sokat gondolkozom mostanában rajta, hogy ez tulajdonképpen fejlődés avagy visszafejlődés-e. Az, hogy már az akaraterő sem kell, nincs szükség semmiféle ellenállásra, egyszerűen el tudod dönteni agyban, hogy mi hogyan fog, vagy legalábbis mi hogyan nem fog rád hatni. Annyira nevetségesen távoli az az időszak már, amikor a szerelem ellen meg a szerelmes vágyak ellen még semmit nem lehetett tenni, amikor még voltak "ellenállhatatlan" ölelések, fegyvertelenítő, becserkésző csókok, amikor ez az egész szerelmi bűbáj mint marionett-bábjáték volt a mozgatórugója az életnek, s mint megtörhetetlen átok uralkodott a történések predesztinált füzérén. És persze nemcsak nevetséges, hanem szánalmasan szomorú is, akár a meglőtt madarak tehetetlen vergődése a pocsolyában.

Fura, hogy végülis tényleg el lehet dönteni: odaadom neki a szívem, vagy nem adom oda. Vagy csak a testemet adom oda, de azt meg - előbb-utóbb úgyis rájövünk - minek.
Jó a dolgokat uralni, kézben tartani mindig. Csak nehogy reflexből olyankor is ezt csináljuk, amikor a Kedvessel vagyunk, és csak el kéne magunkat engedni...

A féltékenység a másik dolog, amin mostanában gondolkoztam, amiről mostanában beszélgettem. Tulajdonképpen a saját emberi természetünk az, amit nem tudunk elfogadni. Amit a másik tesz, az mindig egy kicsit (vagy nagyon) más fénnyel van megvilágítva, de az alap, amiből táplálkoznak a lehetőségek, nem jellemhiba, hanem alapvető ösztön, amely ugyanakkor tudatosan el- vagy felfedhető. A nemek különbözősége persze nehezíti a kérdést - egy férfi úgy érzi, rengeteget kell egy nőért küzdenie, mire megkaphatja, így aztán hülye lenne nem élni az adódó lehetőséggel. A sors becses, ritka ajándéka... A nő ellenben szinte bárkitől akármikor megkaphatja, amit akar. Ezért csak akkor sürgős és megismételhetetlen számára a dolog, ha igazából nem csak azt akarja, hanem valami többet, csak arra épp nincsen remény.

A probléma meg sosem ott van, hogy a másik mit tesz, hanem hogy mi éppen hogyan érezzük magunkat. Ha meg vagyunk telve (töltve) csordultig szerelemmel, akkor nem sajnáljuk mástól. Ha viszont magányosak vagyunk, mert közben velünk nem törődik, szűkölünk a másik minden perce iránt.

A másik az energetikai igényesség, vagy közérthetőbb nyelven a saját megmagyarázható és megmagyarázhatatlan vonzalmaink és szimpátiánk. De ez lehet, hogy csak rám vonatkozik:) Szóval, hogy akiket nagyon szeretek, azok miért ne szerethetnék egymást. Igazán nem bánnám, azt hiszem. Vagy ha van egy olyan nő, akire ha ránézek, szinte fáj, hogy nőnek születtem.
De vannak energiák, amik viszont taszítanak, amiket nem akarom, hogy a másik hazahozzon belém, mert nem otthonos, mert idegen, mert furcsa. Mert azzal a nővel én nem közösülnék, ha férfi lennék, talán akkor sem, ha nem lenne más nő a földön, mert van valami a lényében, ami taszít.
B. mondta erre, hogy hát igen, de pont ez az, hogy az én barátnőim, meg általában a normális nők nem kaphatók erre, csak az kapható, aki arra való.
Itt azért én annyit megjegyeznék, hogy "arra való" nincs, inkább olyan van, aki megelégszik ezzel, vagy aki nem ismer mást (szebbet, mélyebbet), vagy aki nem hisz abban, hogy azt képes lenne elérni (valaki mással). Csak ezt belülről olyan nehéz látni, hogy az ember mindig abban van benne (és ezért olyan embert is fog megszeretni), amire érdemesnek tartja magát.

De visszatérve, olyan nincs, hogy valami sehogyan nem hat vissza. Azt az embert akkor a pár szent, szerelmes kettősébe egy időre be kell engedni. Vagy lehet azt játszani, hogy nem engedjük be, hogy az kizárólag a másik dolga... de ezzel a kizárással pont a párunkkal való egységet nem akarjuk megélni.

legszebb nyár

Szedegetem össze az emlékeket - milyen jó, hogy lesz ez a fényképnézegetős este, milyen jó! -, és arra gondolok, hogy tulajdonképpen ez volt eddigi életem legszebb nyara. Annyi jó történt az életre kiható változásokban, összetalálkozásokban, és annyi helyen jártam, annyi helyen jártunk-keltünk... Keltünk is, igen, és ez a legszebb az egész nyárban, ez az összefonódva ébredés, összefonódva elalvás, ami a történetünk során olyan sokáig csak elvétve adatott meg - és most már lehet, akár minden éjjel, és amikor mégsem, gondolatban, szívben olyankor is...

Magyarpolány, Kóka, Erdőbénye, Varsó, Kisnyalka, Balatonvilágos, Kisoroszi... persze nem a helyszínek fontosak, hanem amit megéltem ott... jó lenne képet találni mindenhonnan.

És köszönöm, köszönöm. Mindenkinek a mindent. A sorstól a váratlan ajándékokat.

circle

There is not a single thing that you can do without any consequence.
I'm not talking about the esoteric butterfly-bullshit now. I'm talking about real actions and their consequence. While some of them obviously have grave consequences for others, some may seem to make no effect at all.

However, they definitely have an influence on YOU.
You cannot do a single thing or say a single word or, what's even more, you cannot have a single thought without it having a certain consequence for yourself.
Because these are what determine you. They give scope for what is inside, they give a mirror thus shaping your self-image, your self-esteem or, in worst case, your self-abhorrance. There is not a single action or thought that does not take part in this process.

And from this point on you must admit that there is not a single action, word or thought that does not have an effect on others, if not on the world then at least on your own world, i.e. the people you interact with.
Because how you can treat your issues, relationships and conflicts all depend on how you treat yourself.
And how you treat yourself is basically how you live your life by your actions, your words and your thoughts.

wishes

Most, hogy az alvás rovására*, éjszakába nyúlóan egy kicsit egyedül tudtam lenni, megállapítottam, hogy legalább annyiszor többet szeretnék egyedül lenni, mint amennyiszer többet szeretnék Vele együtt lenni.
Mindezek mellett persze legalább annyival több pénzzel szeretnék gazdálkodni, mint amennyi akkor lenne, ha az imént felvázolt időmennyiséget is munkával tölteném.

Ezzel nagyjából meg is magyaráztam, miért nem írok blogot mostanában.

* (ami egyébként most annyira épp nem para, mert délután annyira fáradt voltam, hogy legalább két órára elaludtam a szállodai masszázsszobában)

munkáról, ha másról nem

Rég írtam beszámolót - nem csoda, hiszen az életem nem a legegyszerűbb téma jelenleg...

A munkáról könnyebb írni, meg tulajdonképpen mostanság szívesebben is foglalkozom vele, mert sokkal nyugisabb, bizto(nságo)sabb terep.

Egy kicsit ellazultam most a futárkodásban. Rendes és kedves vagyok, ahogy eddig is, meghúzom, ha meg kell húzni, és mindig kimentem a céget a ráégett fuvarokból, de már nem veszem olyan véresen komolyan, hogy minden pillanatban elvárjam magamtól, hogy a maximumot teljesítsem. Már nem akarok én lenni a legjobb, leggyorsabb futár - csak teszem, amit tennem kell. És jobb is így, sokkal kevésbé stresszes, és kevésbé zavar, ha mások akadályoznak a haladásban. Akkor ez van - nincs akkora jelentősége.

És mindez azért alakult így elsősorban, mert már nem ettől függ, hogy fogok-e éhezni a hónap végén. Mondhatni megélhetési futárból hobbifutárrá avanzsáltam, már nem ez az egyetlen kereseti forrásom. Beindult a szállodai masszázs, és a legelitebb, ötcsillagos szállodába is bekerültem, ahol az alapon felül borravalóra is lehet számítani. És ez azért nagyon-nagyon jó, mert a masszázs esetén ez már erősen teljesítményfüggő. És minden nagyzolás nélkül, de úgy tűnik, hogy én nem kicsit vagyok jó. Nagyon elégedettek velem. És ezt könnyen ki is tudják fejezni, egyrészt mert dúsgazgadok, másrészt itt általában nem a konkrét pénz forog kézről kézre, hanem a vendéget a recepciósok külön megkérdezik, hogy mennyi borravalót szeretne a masszőrnek adni, és aztán ezt az összeget ráterhelik a szobájával együtt a számlájára, ami szerintem eléggé megkönnyíti a folyamatot.

Sokan kérdezi(te)k, hogy akkor miért nem hagyom már ott a Pajtit a búsba, mit szenvedek az utcán napi nyolc órát, amikor annál egyetlen masszázzsal is többet keresek. Hát egyrészt azért, mert a Pajta minden hónapban biztos. Így nem kell aggódnom, hogy hó végére bajba kerülök-e, meglesz-e ehhez az elegendő számú masszázs. Azért ez a szolgáltatóipar eléggé lutri jellegű - egyszer lehívtak pl. Hévízre az ottani ötcsillagosba, mert jött egy ukrán csoport, akik nagyon sok masszázst lefoglaltak, csináltam két nap alatt tíz masszázst - most ellenben üresben punnyadok itt bent a hotelben, és semmi nincs kilátásban, sőt ezen a héten egyáltalán nem volt beugrós masszázsom, mert amikorra be voltam írva, akkor nem kért senki, amikor viszont nem voltam beosztva, és más programot szerveztem, akkor akartak volna behívni. És a héten már nem is lesz semmi, mert a hétvégén Erdőbényére megyünk. Ergo egész hét alatt ezt a kétezer forintnyi 'ügyeleti díjat' kerestem. Erre nem lehet alapozni. Ellenben múlt vasárnap szép zsíros borravalókat kaptam, és ha mindent összeadok, akkor aznap 28000 forintot kerestem, 12-t a masszázsokért, 16-ot borravalóként. Csak hát ilyen mákom nincsen minden nap... :-)

Elég durva érzés belegondolni egyébként, hogy ezek az emberkék itten 25000 Ft-ot fizetnek ki a szállodának azért, hogy én 75 percben foglalkozzak velük. És a borravalót még ezen felül. Szóval hogy ez nekik tényleg megéri. Persze, ők teljesen más rendszer szerint élnek, ahol a pénznek egészen más értéke van...

És nemcsak a pénznek, hanem az emberi dolgoknak is. Nekem egy kicsit olyan érzésem van, hogy kevésbé vannak hozzászokva a valódi emberi gesztusokhoz, az igazi odaforduláshoz - hozzájuk, mint emberi lényhez. Mindenki kiszolgálja őket, de az másfajta kiszolgálás. Én ha pénzért csinálom, akkor sem a pénzért masszírozok, hanem a másik emberért. Azért, hogy neki minél jobb legyen, akárki is ő. Ez nem futószalag-szolgáltatás.

Hiszek ennek az egésznek az emelő erejében, és hiszek a saját erőmben, hogy képes vagyok az embereknek valami értékeset adni. És valamiért valóban azt mondják, hogy ez most valami különleges, hogy ilyen masszázsban még nem volt soha részük, hiába járnak masszázsra rendszeresen...

vack

Ma volt az első, igazán egyedüllevős órám az új helyemen. Hihetetlen jó érzés saját kis vacokkal rendelkezni. Jó, oké, ez sem saját, de bő két hónapig csak én fogok itt élni egyedül és senki más. Nem osztozom senkivel a lakáson, nincs másik szoba, nincs kire tekintettel lenni, nincs, aki korlátozna abban, hogy éppen mit csinálok, vagy hogy mennyire és hogyan vagyok felöltözve. Nem mintha ez engem igazán zavart volna, nem zavart, csak épp a szabadság érzetét nem adta meg ennyire.

Nehezen viseltem ezt a három hétnyi lakások közötti ingázást és a velejáró önállótlanság-érzetet, és olyan albérletem is rég volt már, ahol nem volt lakótársam. És akkor még ez nem is volt feltétlenül könnyű, mert akkor (22-23 évesen) még nem szerettem annyira magam, és ezért sokkal nehezebb volt magammal lenni. Ma viszont meló után - mivel a masszázshoz már elő volt készítve minden - egy órára még úgy döntöttem, hogy amíg meg nem jön a vendégem, csak magamnak leszek, és nagyon jó volt. Hirtelen olyan boldogság öntött el, hogy ugrálni kezdtem a lakásban, ahogy örültem neki, és hanyatt vetettem magam az ágyra. Kész voltam. Rég tudtam már így spontán, magamról megfeledkezve, ennyire intenzíven örülni valaminek. Nagyon jól jön ez most nekem. A galériát meg - azontúl, hogy ott van az alvóhelyem - lényegében berendeztem masszázsszobának. Soha nem volt még külön masszázsszobám :-)

Na jó, most ilyen kis gyerekes örülésféle van, lehet rajta mosolyogni, csak tessék :-)
Én pedig megyek is aludni, ma jó korán alszom, rám is fér és meg is érdemlem, ha már ennyit melózok.. :-)


--
Azt hiszem, ez volt az első olyan dolog, ami fájt. Az első.
Azt hiszem, azért, mert ez volt az első olyan dolog, amihez közöm volt.
Eddig minden tőlem függetlenül történt, nem volt vele interferenciám. De most...
Mintha nem a másik tette volna, hanem én.
Igen, megvan. Ez az a pont. Az a törésvonal, ahol be tud törni belém a saját démonom.
Végsősoron mégiscsak minden rólam szól és nem őróla. Soha semmi nem szól a másikról, azt te csak hiszed, hogy neked bárki is fájdalmat tud okozni önmagadon kívül.


--
Az exem azt kérdezi, nem akarom-e megtanítani a csaját arra, hogy hogyan kell vele bánni.
Nagyon sokszor volt már olyan érzésem, hogy én vagyok az egyetlen a földön, aki tud bánni azzal, akivel éppen szemben áll. És hány levelet kaptam, amiben az állt: "te vagy az egyetlen, akinek ezt el tudom mondani", és hányan mondták már, hogy én vagyok az egyetlen, aki megérti őket.

"Vagy elég lenne a szívedből egy kis szívsejtet beültetni."
Ja, igen, hát lehet, hogy itt van a kutya elásva.

jókívánság egy igaz baráttól

"De jót tett ez neked. Sokkal érettebbnek tűnsz, mint amikor legutóbb találkoztunk.
Csak azt akarom ezzel mondani, hogy sok ilyen fájdalmat kívánok még neked, mert jó hatással van rád."

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ ?

csoda dolgok történnek
ennyi

elhiszem vagy nem hiszem el?

relax

Jólvan, volt egy szar napom. Kicsit kiakadtam. De azért alapvetően nyugi van, legalábbis nyugi van most is bennem. Kicsit belelazultam abba, ami van. Talán most ellentmondásosnak tűnök, de nem zavar. Megmondtam a legelején, hogy ez a blog mindig az aktuális pillanatképek füzére lesz, ne várjatok tőlem abszolút valóigazságot, mert az nincs, vagy legalábbis objektíve se belülről, se kívülről nem megfejthető.

Jó volt egyedül ma este, és ahogy figyeltem magam, megértettem egy csomó mindent az életről. Nagyon-nagyon hálát adok az Égnek, hogy nem születtem az érdek- és kényszerházasságok korszakába. Hogy miért pont ezen gondolkodom, azt most nem szeretném kifejteni, de mindenesetre nagyon örülök, hogy van szabad akaratunk, választási jogunk, akkor is, ha alapvetően az is igaz, hogy az ember bármilyen helyzetben maga felelős a saját boldogságáért, és nem okolhatja a körülményeket, mert a szabadság belülről jön. Most egy kicsit ezen is kísérletezek, mert tudom, hogy minden rajtam múlik. Az is, ami történik, és az is, ahogy azt megélem.
És majd meglátjuk, mennyire fogom tudni benne embernek érezni magam - mert számomra azt hiszem, ez az egyetlen, ami számít, nem az, hogy kinyalják a seggem. (csak mert Orsi mondta, hogy "Ha nekem olyan barátnőm lenne, mint Te, hatszor kinyalnám a seggét.")

Szóval mi lenne, ha egy kicsit nyugodtabban, befogadóbban élném meg a dolgokat. Egy kicsit több elfogadással, több szeretettel - és legfőképpen több alázattal. Talán az is lehet, hogy mégsem kell hanyatt-homlok menekülni a kicsit kevésbé otthonos dolgok elől. Végsősoron minden élethelyzet mint az önmegismerés újabb és újabb eszköze (legyen bár kellemes vagy kellemetlen, sőt akár kifejezetten fájdalmas), végül közelebb vihet valamiféle végső következtetéshez, aminek a levonása utána ha könnyebben nem is, de egy kicsit boldogabban tudunk élni, mert jobban fogjuk tudni, hogy mire van szükségünk. És ez ugyanúgy igaz a történet többi szereplőire is, ezért a felelősségemért ez esetben kevésbé aggódom. A sütiket pedig nem lehet látásból ízlelni, végig kell kóstolni, hogy megtudjuk, melyik tudna nekünk kedvessé válni, és melyik túl gelly már ahhoz, hogy örömet okozzon. ;)

kérek egy kulcsot a

Két szettet leadtam nemrég, de most is három lakáskulcs van nálam. Nem is tudom, miért. Valahogy bennem mindenki bízik, engem mindenki szeret, mindenki velem szeretne lenni. Lassan hányok is ettől, utálhatna már végre valaki, vagy felfedezhetné, hogy mennyire elviselhetetlen vagyok, hogy egy kicsit végre jobban értsem, hogy miért pont annak nem kellek, akivel a legjobban szeretek lenni.

http://www.youtube.com/watch?v=s9l2PjCibns

Most épp senki sem tudja, hogy hol vagyok. Tulajdonképpen én sem tudom, hogy miért vagyok itt, vagy hogy hogyan kerültem ide. Próbálok nyitott lenni, próbálok előre nézni. Nehéz itt lenni Pesten, nehéz egész nap cikázni a városban összevissza, a mindenféle helyekhez kötődő emlékek áradata közt. Próbálok erős lenni, csinálni, amit csinálni kell, és közben törődni másokkal is, és engedni, hogy törődjenek velem. Nem is tudtam, hogy ennyi nagyon közeli jó barátom van, akikre bármikor komolyan számíthatok.

Néha hiányzik, hogy egész este teljesen egyedül legyek, és hogy senki ne legyen a közelemben, amikor aludni megyek és amikor felébredek. De ezt most nem tudom megoldani, majd lesz rá bő két hónapom 19-étől.

Tegnap Orsinál tobzódtunk jó sokan, ma megkérdezte, nem éreztem-e úgy magam, mint egy görög drámában, ahogy körbeülnek az udvarlók? Hát ja, pontosan úgy éreztem, és kicsit rohadtul elegem is volt, a végén le is ordítottam valakit, hogy hagyjanak már, ne érjen senki hozzám. (Az est legjobb félrészeg mentegetőzése egyébként egy férfi szájából: "Én nem akarok a nőd lenni...") Értem én, hogy szép vagyok, szexi vagyok, kedves vagyok (valószínűleg túlságosan is), és most éppen szingli lettem, és máris mindenki körülöttem legyeskedik. Csakhogy én meg leginkább úgy érzem magam, mintha a hullám körül repkednének azok a legyek.
Nincsenek szabad érzelmi energiáim, nem éri meg engem szeretni.

Hát most lehet, hogy nagyon szarkasztikus meg érzéketlen szemét vagyok, de nem tudom tovább mosni a saját agyamat arról, hogy milyen jól viselem ezt a katasztrófát. Erről valószínűleg a Lacusnál valahogy belémszivárgott feles tehet, egy kicsit lehullott akkor az álarc, mert az embernek részegen előtörnek a valódi érzései. Mindenesetre most nem érzem, hogy tovább tudnám áltatni magamat arról, hogy minden rendben van, és a még jobb dolgok új kezdete jön. Ki lettem dobva, mint egy elhasznált papírzsepi, és össze van törve a szívem a lelkem mélyén, akkor is, ha továbbra is mindenkivel mosolygósan, lelkesen haverkodom.

És nem tudom, ki lesz az, aki egyszer végre nem úgy fog tekinteni rám, mint a nagy, erős, csodálnivaló futárlányra, hanem észreveszi azt, hogy sebezhető és érzékeny emberi lény vagyok. Mert aki most felém közeledik, mindenki csak egy bálványt lát, amit imádni lehet, de a lelkemet nem ismeri egyikük sem, úgy érzem, senkit sem érdekel az, aki valójában vagyok...

állás

Azért okozott egy kis fejtörést ez az állásajánlat. Leginkább azt gondolom róla, hogy nem nekem, hanem Gergőnek kellett volna megkapnia, tökéletesen illeszkedne a jelenlegi igényeihez :-)

Nekem viszont szükségem van a napi szintű emberi kapcsolatokra, legyenek akármilyen jellegűek is. Jó, azért nem lenne annyira durva, mintha mondjuk külföldön kaptam volna egy lehetőséget, és csak félévente látogathatnék haza. Ha ehhez viszonyítom, akkor azért meglehetősen szép kilátás, hogy havonta egyszer egy teljes hetet Pesten, szabadon, bármivel-bárkivel tölthetnék. Csak aztán a három hét magány(zárka). Csaba már most azt mondja, hogy olyan érzése van, mintha egy ketrecben tartott haszonállatka lenne, pedig ő csak a havi egy hetet csinálja. Szóval, a lényeg, hogy van egy Ramada Balatonalmádin is, most folynak a tárgyalások, kéne egy bentlakó masszőr havi százért, plusz szállás fizetve, csak rezsit meg kaját kéne állni - de a személyzeti kaja mindenhol nagyon olcsó (itt Hévízen pl. napi 410 forintból eszek). Csakhogy én szerintem megőrülnék, ha három hétig egyfolytában kellene melóznom úgy, hogy a meló tökre nem állandó, ellenben három hétig egyetlen barátomat sem láthatnám, meg semmit nem csinálhatnék, amit egyébként szeretek csinálni (kontakt tánc, mászás meg ilyenek). Akkor talán működne, ha olyan lenne, mint ez a hétvége, a napi 5 masszázs kitölti lényegében az egész napot, és tökre élvezem is. Ha viszont napi 0-1-2 van (ez az alap itt is, Pesten is, max a hétvégék ugranak meg), akkor a munkaidő maga is csak az egyedüllét, tiszta unalom. És most jó Pesten heti 1-2 hétvégi napot vagy péntek délutánt így tölteni, de három hetet egyhuzamban halál.

Nagyon szeretek én magammal lenni, de azért, hogy kiszakadjak az egyébkénti rohanásból, sürgés-forgásból, meg a többi ember közül, akik állandóan körülvesznek. Nagyjából úgy igénylem, hogy két társaságban vagy családban töltött este után a harmadik már inkább egyedül esik jól.

Meg persze, az is nagyon jó tud lenni, amikor az ember elvonul egy kicsit hosszabb időre, egy hétre némasági fogadalmat tesz, és elmegy a hegyek közé. Németországban, na igen, ott azt éreztem, még maradnék ott 1-2 hónapot csak úgy magam. Néha kell az ilyen, egy kis visszavonulás, újragondolás, a magunkhoz való viszonyunk tisztázása, stb., ami után minden és mindenki máshoz való viszonyulásunk is tisztábban (át)látszik.

De hogy erről szóljon az életem 3/4 része, azt egy kicsit soknak tartom. Az jó mondjuk, hogy a szerződés csak három hónapra szól mindig, utána van döntési-váltási lehetőség. De amit most csinálok, azt túlságosan szeretem ahhoz, hogy felhagyjak vele egy magambavonulási kísérlet kedvéért. Talán ha kétszer ennyit fizetnének... Meg aztán, mindenki ismer, hogy én milyen örökmozgó vagyok. Nem tudnék én egy hotelben ülni egész héten egész álló nap füstölőfelhők között. :-)

Csabával ellenben nagyon jót poénkodtunk a dolog felett, ugyanis közben kiderült, hogy a hévízi csajszi is elmegy, ergó nemcsak Almádiba, Hévízre is kellene egy váltás, lehet válogatni. Ez a legjobb hotel egyébként, most nem részletezem, de mindenki full kedves-nyugodt-mosolygós, és munkaidőn kívül lehet használni konditermet és mindenféle wellness-szolgáltatásokat. Csaba azt mondja, hogy két hetet még talán bevállalna, akkor lehetne vele kéthetes váltásban lenni. Mondom mekkora jó, leszek Veled váltásban, akkor akár járhatnánk is, csak épp sosem látnánk egymást! Csaba tovább szövi:

" - Egy helyen lakunk, egy helyen dolgozunk...

- Hogy bírjátok akkor elviselni egymást??

- Úgy, hogy sohasem találkozunk. "

csak úgy megjegyzem

Miért gondolja mindenki, hogy a szabályok betartása egyenlő a biztonságos közlekedéssel? Ha a többi ember figyelmetlen, mit sem érsz azzal, ha szabályosan közlekedsz... (engem is bringaúton csaptak el.)

Ez egy finomhangolású hatodik érzék-játszma. Ha egyben vagy, akkor látod, érzed a többi embert, ki tudod számítani magad körül a világot, nem ér meglepetés.
A futár számára nem a közlekedési lámpák, hanem a konkrét utcai helyzetek léteznek. Tulajdonképpen ő az, aki a valódi dolgokat nézi, a konkrét jelen történéseket, nem elméletekre alapoz. Nagyon figyel, nagyon jelen van, együtt lélegzik a világgal - és ezért sokkal ritkábban éri baleset, mint azt, aki nem ilyen rutinos.
A rutin nagy része persze a fizika: gyorsulás, sebesség, reakcióidő - felmérni mindezt a lehető legrövidebb idő alatt. Aztán ott az emberi tényező. Egy idő után ez is sokkal kiszámíthatóbbá válik - figyeled a többi embert, a sémákat, amik szerint közlekednek. Persze váratlan fordulatok mindig lehetnek így is, de a futárokat sokkal ritkábban csapják el, mint a normál bringást, főleg ha összeszorzod, hogy hányszor annyi időt tölt el az utcán.

A legfontosabb szabály ugyanaz, mint az életben: know your limits. Azaz nem kell száguldani, mint a vakegér, amikor nem vagy annyira topon. Én legalábbis mindig sokkal, sokkal óvatosabb vagyok, ha tudom, hogy kevésbé számíthatok magamra. Olyankor nem bízok annyira a megítélésemben, és inkább maradok a piros lámpa mögött, és inkább egy kicsit lassabban adom le a fuvart.

Aztán ott az alleycat. Látszólag megőrül mindenki. Olyan helyeken cikáznak a futárok, hogy azt se tudod, hogy kerültek oda. Átmegy az mindenen, nincsen számára lehetetlen. De még ez sem őrültség. Ez pont hogy az a végsőkig fokozott éberség, amikor mindennél jobban tudod, hogy mit csinálsz. Halálpontosan tudod.
Ez az, ami kívülről nem látszik, mert másoknak fogalmuk sincs.

Szóval a helyzet egyszerű: ha a tudat hasad, a bicikli is; ha a tudat hasít, a bicikli is. :-)

elhangzott mondatok

első találka:
- Neked királynőnek kéne lenned, és ehelyett a legnehezebb munkát végzed...
- Te azt érdemelnéd, hogy valaki a tenyerén hordozzon.
- Tudom, egyszer láttalak titeket csókolózni a Fő utcában, és nagyon boldog voltam, mert örültem, hogy jó neked, és van, aki törődik veled.

második találka:
- Mikor süssek neked pizzát?
- Hagyd ott a Pajtát, ne csináld ezt a melót, majd én eltartalak.


Ez most sok(k) volt. Azt hiszem, egy darabig nem szeretnék harmadik találkát...

első nap

Itt ülök a Ramadában (na jó, a masszázságyon fekszem:), és hihetetlenül boldognak érzem magam. Ebben a pillanatban, most. Nem érzem a pénteki fáradtságot (a testem talán igen, ha nagyon figyelek rá, de a lelkem nem érzi), nem zavar, hogy két műszakot nyomok egymás után. Masszázsom előreláthatóan csak fél 8-kor lesz, addig még van majdnem 5 órám. A lejátszóban egy Kövi Szabolcs cédét találtam - A zarándok, most ezt hallgatom. Hogy ez hosszútávon hogy lesz, hogy fogom itt érezni magam, azt nem tudhatom, de ahogy beléptem a birodalmamba, ebbe a hangulatos, szép kis masszázsszobába, úgy éreztem magam, mint akinek megvalósult egy nagy álma.

Talán mert így van? :)


Van nekem egy kis listám, amit egy hónapja írtam - arról, hogy mi mindent fogok majd csinálni abban az időben, amíg nincsen masszázs, de nekem ugye itt kell lennem készenlétben. Ismertek, sejthetitek, milyen dolgok vannak rajta:) Olyasmik például, mint jóga, meditáció, intimtorna, nyelvtanulás, tornagyakorlatok, önmasszázs, csak-úgy-relax az ágyon. Olvasás, levelek írása a ritkán látott barátoknak, új sablonok gyártása Apunak, kortárstánc videók nézése, gyakorlás-tanulás webdesign és flash témakörben, meg egy önbizalomnövelő gyakorlat, amit magamnak találtam ki. És egy kevésbé konkrét fogalom, az "intézkedés" - mert mindig van egy csomó dolog, amit el kell intézni, meg kell csinálni, végig kell gondolni, meg kell válaszolni, stb., és a hétköznapok rohanásában erre bizony nem mindig van idő, néha csak elrepülnek az esték úgy, hogy be sem kapcsoltam a gépet - főleg társaságban, én meg eléggé társasági lény vagyok, szóval ez gyakran megtörténik. Mondjuk a szállodai net itt meglehetősen szórványos (az nem kifejezés, szóval ha véletlen bejön, meg kell nyitni gyorsan minden lapot), de legalább biztos, hogy nem facebookolással fogom tölteni az időm, hanem értelmes dolgokkal, amiket offline is lehet csinálni.

Egyébként ez az egyik dolog, ami miatt nagyon örültem ennek a lehetőségnek - mert tudom magamról, hogy csak úgy, magamtól olyan nehezen veszem rá magam valamire, képtelen vagyok rendszeres tevékenységeket beépíteni az életembe, elköteleződni akármi mellett. Ha van egy szabad estém, mindig valami programot csinálok, áthívok valakit, elmegyek valahová - vagy eldöntöm, hogy csakúgyleszek, lazítok és magammal foglakozom meg olvasok - de akkor megintcsak nem történik a céljaim felé semmi előrelépés. Ha viszont olyan helyen kell lennem, ahonnan nem mozdulhatok vagy ahol nincsenek ott a saját dolgaim, amik elvonják a figyelmemet, akkor baromi jól tudok koncentrálni (ezért van az is, hogy bárki másnál sokkal jobban tudok a gépen dolgozni, mint otthon, függetlenül attól, hogy van-e körülöttem bárki is, vagy épp nincs otthon az illető).

Ahogy megláttam, hogy itt tükör is van (és miután minden apró kellék helyét felderítettem, hiszen sosem jártam még itt), és elindítottam egy kis keleti zenét, ösztönösen hastáncra perdült a testem. Na ez is olyan dolog, amit rettenetesen imádok, de hosszú ideje nincs rá időm és energiám, hogy eljárjak megint tanfolyamra. Amikor utoljára jártam Raneehez, és a haladó órák mindig 10 perc önálló, szabad improvizációval kezdődtek, még nem igazán tudtam magammal mit kezdeni, zavarban voltam, szorongtam, bénának éreztem magam (jó, valóban nem is voltam olyan szinten, hiszen a többiek már 3-7 éve tolták), a többieket néztem, hogy ellessek valamit. Most egészen más lenne szerintem. Azóta a kontakt tánc, a drámakör meg a színész workshopok által megtanultam improvizálni, megtanultam bízni a saját mozgásomban és képességeimben, már el tudom magam engedni, hogy az történjen, amihez éppen kedvem van, és bízni tudok abban, hogy az jó.

Ami a masszázst illeti, nem izgulok egyáltalán. A legelső fizetős ajurvédikus masszázsomon már vasárnap túlestem teljesen spontán, terhesmasszázs-betanulás után, amikor még pont ott voltam, bejelentkezett egy meleg páros, akik egyidőben szerettek volna masszázst kapni, én pedig elvállaltam az egyiküket. És nagyon jól éreztem ebben magam.

Na, abba is hagyom a blogírást, és választok valami kedvemre való tennivalót a fenti listáról - elsőként lehet, hogy szimplán csak pihenek egy kicsit:), elvégre nem volt épp könnyű hetem.

sleep deprivation therapy és a futárkodás tánca

Ez egy hatásos módszer, orvosi gyakorlatban is alkalmazzák depressziós betegek gyógyítására. A hatásmechanizmusát részben biokémiai okokkal lehet magyarázni: a szervezet vészhelyzetként értékeli a szituációt, és túlélő üzemmódba kapcsol. Ez azzal jár, hogy a hirtelen életveszélyt jelentő helyzetekhez képest hosszantartó, folyamatos adrenalin-felszabadulás zajlik, és ugyanez érvényes az endorfin és egyéb boldogsághormonok felszabadulására. Ezért van az, hogy az ember pont hogy nem fáradttá és figyelmetlenné, hanem maximálisan éberré válik. Más szavakkal, a legtöbbet igyekszik kihozni magából a szervezet, mert ösztönösen tudja, hogy erre van szükség.

És itt jön a dolog lelki oldala: megtapasztalom azt, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit valaha is hittem magamról. Ez pedig nagyon pozitív megerősítés az énnek. Éppúgy, mint a tavalyi edzőtábor, ahol halálra hajtottak minket a tűző napon, de utána elmondhattuk, hogy megcsináltuk azt, amire eddig soha nem gondoltuk képesnek magunkat.

Ja és még egy dolog, ami szintén a hormonális folyamatokban gyökerezik: megszűnik minden félelem. Ez egy eléggé hűűű. Nagyon jó érzés. Főleg, hogy engem a félelem mostanában eléggé eluralt, féltem attól, hogy kialvatlan, fáradt, figyelmetlen leszek, és hogy ebben az állapotban mi minden történhet velem (főleg a két baleset után). Ezért aztán sokkal nehézkesebb, szorongásosabb lett minden utcai szituáció. Nagyon ingerlékeny voltam, és inkább óvatos, tehát lassú. Most viszont újra hasítottam, mint az elején, sőt azt hiszem, soha nem voltam még ennyire topon, mint ezen a napon. Olyan kereszteződésekben mentem át a piroson, ahol eddig eszembe sem jutott, hogy lehetne, most pedig nem is gondolkodtam rajta, nem is hoztam döntést, egyszerűen _éreztem_ az utat, az autósokat, a világot, a mindent, és szinte csak azt vettem észre, hogy már az út túloldalán vagyok.

Még ősszel akartam egyszer írni a tánc és a futárkodás hasonlóságairól, hogy milyen az, amikor teljesen el tudod engedni magad, és minden mozdulatod iszonyú könnyed, kecses, szép és szinte magától történik, nem kell semmire direkt figyelned, mert mindent érzel, ami körülötted és veled történik. És a futárkodás is pontosan ebben az állapotban a legszebb, amikor tánccá válik: gyorsan suhansz, mindig jó helyen vagy és mindennel képben vagy, de ez mégsem igényel extra figyelmet és energiát. Amikor már csak azt érzed, hogy "táncolsz", hogy nem erőlködsz és nem koncentrálsz semmire, csak suhansz sebesen vagy pördülsz az ívekkel a térben, és az egész világ pontosan ugyanabban a ritmusban áll és mozog, amiben Te is vagy. Nem vagy különálló, hanem feloldódsz a Téged körülvevő világban.

Ja igen, azért írtam le most ezeket a gondolatokat és megfigyeléseket, mert a tegnapelőtti napomat úgy csináltam végig, hogy nem aludtam egyetlen percet sem, és a várakozásaimmal szöges ellentétben nem egy nyűgös, szomorú, figyelmetlen munkaerő voltam, hanem az idei év legjobb futárnapját éltem át, egész nap energikusan raktam, és úgy élveztem, mint az első mézeshetekben. Minden napra egy szakítást, és én leszek a legjobb futár a világon! ;)

(nyilván, nem ilyen vidám az általános helyzet, de a humor és az önirónia előbbre visz, mint a múlt felett való siránkozás, az érzelmek fájdalmas megéléséből és a szép emlékek idézgetéséből pedig nem lesz érdekes blogbejegyzés, épp elég belőlük annyi, ami jelenleg elkerülhetetlen)

majd legközelebb...

Csinálod, mert csinálni kell, ahogy mindenki más is csinálja, próbálsz boldogulni, elintézni, megtenni mindent (ami soha nem sikerülhet, mert a tennivaló mindig több lesz, mint a kapacitásod, és az elvárásaid mindig a lehetőségeid felett húzzák meg a határvonalat). És újabb terveket szősz, hogy hogyan lehetnél még jobb ebben-abban, hogyan tanulhatnál meg és hogyan tehetnél még több mindent, hogyan szerezhetnél több pénzt, hogyan sportolhatnál / hogyan meditálhatnál többet, hogyan rendezhetnéd jobban az életedet, hogyan oszthatnád be jobban az időd...

Aztán egy nap visszanézel és azt látod, hogy az egésznek nem volt semmi értelme, mert itt ülsz egyedül, és már nincs kit megölelni, mert már mindenki elment... hogy mindent csináltál az elmúlt tíz-húsz-harminc évben, csak azt nem, ami igazán jól esett volna, mert soha nem tudtál megállni egy percre, hogy meglásd, ki az, aki ott áll melletted... és soha nem tudtál igazán lazítani, és megengedni magadnak, hogy egy kicsit semmi mással ne foglalkozz, csak azzal, hogy szeress.

Mert az elintézendő dolgok mindig iszonyú fontosak, sürgősek, égetőek maradnak, a munka mindig az ember körmére ég, a karriert építeni kell, különben semmire nem viszi az ember. És megcsináljuk, mert muszáj és mert jók akarunk lenni, mert büszkék akarunk lenni magunkra, és azt akarjuk, hogy mások is büszkék legyenek ránk. És dolgozunk a munkahelyen, hogy tárgyakat vehessünk, és dolgozunk a szabadidőnkben is, hogy tárgyakat hozzunk létre, amikre nincs is szükségünk, vagy legalábbis sokkal kevesebb szükségünk van, mint a szeretésre.

És vannak azok a dolgok, amiket mindig "majd ha lesz rá időm", "majd holnap" vagy "majd jövő héten" fogunk megcsinálni, mert nem sürgősek, és mert nem ellenőrzi, nem bünteti és nem fizeti senki, hogy megtettük-e őket, és nem is tornyosulnak, nem nyugtalanítanak, mert örökké mondhatjuk, hogy "majd legközelebb".

De a végén úgyis rájössz, hogy az egész életnek semmi más értelme nincs, csak az, hogy szeretni tudjuk egymást, hogy ottlegyünk egymásnak, hogy örömet tudjunk okozni és át tudjuk élni, el tudjuk fogadni az örömet az együttlétben.

Amíg lehet - mert csak hisszük, hogy ez az óra nem ketyeg.

Holott semmi sem ketyeg komolyabban, mint az az óra, ami az egyedül töltött, öröm nélküli semmit- vagy valamittevéssel eltékozolt perceinket számolja itt a Földön.

Örökre múlik el minden pillanat. Nincs tiszta lap. Nincs új lehetőség.

A halálban felocsúdunk, mert a halál brutális, hirtelen és durva. Pedig a halál csak a lassú, észrevétlen pusztulásnak a legutolsó láncszeme. A pusztulásnak, amiről nem voltunk hajlandóak tudomást venni, pedig ebben a percben is zajlik, amíg a gép előtt ülsz, és engem olvasol, ahelyett, hogy Vele lennél; a pusztulásnak, ami ellen életünk bármelyik percében tehettünk volna, de nem tettünk, mert bár valahol tudtuk, hogy fontos, mindig holnapra szántuk azt a pillanatot, amelyikben kifejezzük a szeretetünket.

ez a helyzet

Túlzottan nem izgat most a blogírás, de kivételesen van időm egy kis helyzetjelentést írni. A múltkori témát persze egyből megbeszéltük, és kiderült, hogy az igényeink nem is igazán különböznek, inkább az esti szabadidő az, amit ő egyelőre nem engedhet meg annyiszor magának, mert még mindig és folyamatosan rengeteg munka van a másik házon. De most már van kulcsom, és bármikor idejöhetek, akkor is, amikor ő még nincs itt, és élvezhetem a nyugit és a csendet. Ebben a hosszantartó, praktikus belvárosi létben szinte el is felejtkeztem róla, mennyire fontos ez nekem. Imádok Rákoskerten lenni, kiülni bármitcsinálni a kertbe, tök szuper, hogy kint is lehet a gépen dolgozni, már ez maga hihetetlenül inspirál. Egyébként most is a kertből írok, csak itt Gyálon, ahol egy kicsit nehézkesebb, mert az én laptopom nem nagyon bírja töltő nélkül, így most öcsém szobájának ablakán lóg ki a kábel.

Közben meg az volt, hogy felmondtam a Pajtánál, hogy főállású masszőr legyek és ne legyek ilyen konstans fáradt - aztán mégsem olyan feltételekkel alkalmaztak volna, mint amiről az elején szó volt, heti két napból meg nem lehet megélni, így aztán 4 nap szünet után visszamentem a Pajtához, és gond nélkül visszavettek. Ez a négy nap munkanélküliség viszont sok mindent tanított, főként saját magamról, nagyon örülök, hogy keresztülmentem rajta.

Nem tudom elviselni, ha nincsen munkám. Azt hiszem, előbb mennék le egy bányába robotolni, minthogy társadalmilag teljesen értéktelen, kereset nélküli vagy alig-kereső ember legyek. Már nem tudnám megtenni, már egészen furcsa, hogy volt az OKJ után egy ilyen hosszú, csak ímmel-ámmal fusizós, tengődős-lengődős időszak. És ez nem a pénzről szól. A milliomosoknak is szükségük van egy rendes munkára, hogy ne golyózzanak be - szólnak a tanulmányok. Ha más nem, akkor charity work, önkéntesség, de valami kell, ami célt, ami értelmet ad.

A másik dolog, hogy kicsit ráláttam kívülről arra, ami lettem. Sokat változtam, mióta biciklis futárként dolgozom, és nem igazán pozitív irányba. Igen, megtanultam bizonyos dolgok értékét, jobban illeszkedem a világba, kevésbé vagyok álmodozó, mint régen. De sok a negatív mellékhatás. A munkámmal járó stressz, az állandó, erőteljes fizikai és szellemi igénybevétel egészen kimerültté tett, lecsapolt. Nem csak fizikailag, lelkileg is. Sosem voltam például hisztis, hagytam, hogy mindenki azt csináljon, amit akar, nem bántam, ha ilyen-olyan hatások értek. Most nagyon érzékeny vagyok bizonyos dolgokra, amiből az első, hogy hagyjanak aludni. A két baleset megtanított rá, hogy az életem múlik rajta, hogy mennyire vagyok kipihent. Az viszont nem jó, hogy minden egyes nap rettegnem kell a kialvatlanságtól, mert annál nehezebben megy visszaaludni, minél fontosabb, hogy megtörténjen. Szóval ez most egy nagy para, és igazából sehol nem tudok olyan jól aludni, mint az ex-albérletemben, sötétben, csendben, egyedül. Néha gondolok rá, hogy bérelnem kéne továbbra is, csak hogy ott aludhassak, de ez persze hülyeség, meg úgyis annyira szeretek Gergőnél lenni, Kerten... Kár, hogy az éjszakai alvás céljából bérelhető sötét- és süketkamrákat  még nem találták fel (ha már ilyen van). Bár lehet, hogy a japánok kvázi feltalálták, de nekem azért komplexebb szükségleteim vannak. Hogy legyen benne mindig friss, tiszta levegő, és (legalábbis a lefekvés pillanatában) legyen benne valami melegséges szeretni- meg ölelgetnivaló:), aki ellenben csöndben van éjszaka, és nem mozgolódik. Most ahogy nézem, asszem leírtam az alvómaci tökéletes definícióját, lehet, hogy be kéne szereznem egyet? :)

Ma bekísértem Apámat a dokihoz, mert félt, hogy nem emlékszik, és nem fog tudni válaszolni az esetleges kérdésekre. Összeszedtünk 1996-tól kezdve minden leletet, és elkezdtük intézni a rokkanttá nyilvánítását. Munkaviszonya nincsen, de az orvos szerint valami segélyt így is igényelhetünk, mert a rokkantság mértéke el fogja érni az 50%-ot. Apukám ennek ellenére nincs rossz lelkiállapotban, viccelődve mondja: "most már csak félember leszek"...

balanszíring

Kényes egy dolog ez. Mert hát nem egyszerű két külön ember sajátos vágyait egymáshoz illően összehangolni. Lehet, hogy túl gyorsan térek most a tárgya, ahelyett, hogy írnék mondjuk a forgatásról, ami reggel fél hattól este fél hatig zajlott ma az erdőben, vagy arról, hogy ellátogattam a régi zencsoportomba meditálni, és milyen jól esett. Egy blogban ez nyilván érdekesebb lenne, de nekem most nem ezen jár az agyam, mert ez már megtörtént, és nincs vele gond.

Barna mondta régen, hogy volt egy csaja, akivel csak hétvégente tudtak találkozni, és tök kikészült tőle, mert olyan volt ez neki, mintha távkapcsolatban lenne: épphogy összemelegedtek és nagyon-nagyon jó lett, máris el kellett válni, akkor tökre hiányzott a nő, aztán egy hét alatt szép lassan "leszokott" róla, és mire újra találkoztak, már nem vágyott rá úgy, de aztán megint összemelegedtek és megint nagyon jó lett, de megint jött egyből a kényszerű leválás... és egy kicsit ki kellett belőle szeretnie ahhoz, hogy el tudja viselni a hiányát, de mikor vele volt, újra és újra beleszeretett. És ezt az állandó ki-be-szeretést ő nem nagyon bírta érzelmileg, inkább szakított a csajjal.

Ez persze a könnyebb megoldás, és nem is azért hoztam fel ezt a példát, mintha nálunk is ilyen súlyos lenne a hélyzet. Szerintem nagyjából egyforma igényünk van egymás társaságára, nagyjából ugyanannyi időt szeretnénk együtt és ugyanannyit külön (barátokkal, családdal, munkálkodással, másféle kikapcsolódással) tölteni, egyedül az időzítéssel van a baj. Úgy látom, neki leginkább az egy-nap-együtt - egy-nap-egyedül váltakozó felállásra van igénye, én meg ettől eléggé kikészülök a fenti okok miatt - már épp nagyon kurvajó, már nagyon belelazultam, beleéltem, beleszerettem magam, aztán másnap szétfele, amit nagyon nehéz nem elutasításként megélnem, mert bennem a kontinuitás felé él a vágy, szeretném még, ami olyan nagyon jó volt. Ez nem jelenti, hogy mindig együtt akarnék lenni vele, mert a szerelemmel ugyanúgy eltelik az ember, mint az étellel (ugyebár a túl sok kedvenc süti az már émelyítő, ellenben mértékkel fogyasztva a legfinomabb, legkívánatosabb étek). Szóval, nekem az ideális nagyjából az lenne, ha fél hetet együtt, fél hetet külön töltenénk, akkor lenne idő megnyugodni az együttlétben, feloldódni a szerelemben és a be is teljesülő vágyban, aztán szép lassan engedni egymást el, úgy, hogy nincs hiány, úgy, ahogy nem fáj, mert épp annyi idő ez, amin túlmenően talán már sok is kicsit, mert pár nap után már vágyni kezdünk az egyedül vagy máshol-létre, már megteltünk az éltető szerelemtől. És a pár nap külön-elteltével ismét lehet egymásra szenvedéllyel, jólesően várni. Nem kell erővel elszakadni, és akarattal, önfegyelemmel "leszokni" egymásról (nekem most ez ilyen), és nem kell aztán túl hamar újra megpróbálni "visszaszokni" (ismét beleengedni magam, ismét bízni a szerelemben), akkor, amikor épp hogy sikerült leszoknom végre egy kicsit. Mert akkor az ember egy kicsit tényleg érzéketlenebb szakaszba ér, és felszámolja a vágyait egy időre - ami nem is baj, mert egy csomó dolog az életben ezt kívánja meg ahhoz, hogy elboldoguljunk vele. Nekem túl gyors ez az egynapos váltás, nekem hosszabb szakaszaim vannak, bennem lassabban zajlanak az érzelmi folyamatok. Ez most egy nagy összevisszaság nekem, amiben se a jóféle (a jövőt boldogan váró) vágyaknak, se a boldog megnyugvásnak nincs igazán helye, max a vágyak kínzó fajtájának, ami a jelenbéli hiányból ered.

És persze, ezt most Vele szerettem volna elsősorban megbeszélni, csak nem nagyon sikerül rá lehetőséget keríteni egy ideje. Talán épp ebből a helyzetből adódóan, valahol elakadt egy-két napja a kommunikáció... De tulajdonképpen örülök annak, hogy most így összeszedtem tisztán, érthetően, hogy mit és miért érzek, mert nem biztos, hogy ilyen objektíven el tudtam volna szemtől szembe mondani.

just perfect

Motorral jöttünk ma haza, a kertben előbújtak a fehér ibolyák, a kandallóban almafa lobog, mindjárt érkezik hozzánk egy ukrajnai motoros couchsurfer párocska, a Kedves épp szeleteli a húst, én meg összeraktam a bakelitlejátszót a hangfalakkal, de azért előtte még örömködve meghallgatom a kedvenc Eleven Hold-számom...

http://www.youtube.com/watch?v=7twl0bA-Lpw

terasz a kertre

A fogalmazási készségem teljesen elapadt ebben a nagy csöndben. Egy terasz, ami a kertre néz. Ez az, ami nekem mindig hiányzott, a mi házunk pont hogy elfordul a kerttől, max egy fotelt lehetne hátravinni és beleülni, de az meg milyen már. Szóval leültem itt kint a kerttel szemben a teraszra, és csak néztem a kertet és hallgattam a madarakat, és hagytam, hogy hónapok óta nem érzett nyugalom költözzön belém. Odabent még a fülem zúgása felülírta a csendet, a fülem zúgása és az elmém háborgása.

Tömény egy időszak volt ez, éppen most minden megváltozik, költözés, munkahelyváltás és a kapcsolatunknak is egész más jellege lesz. Kicsit sok volt már a túlzott fontolgatásból, a megfeszített igyekvésből, hogy mindenhol megfeleljek, a mindenáron gyakorlásból, a magányos várakozásból, a mindennapi letekert kilométerekből.

Vége. Most egy kicsit végre lazítani is lehet. Elköltöződtem végre, Gergő is elköltözött, az indiai főnök meg odavan értem, no para, jó lesz, jó leszek.

Szóval fel lehet egy kicsit lélegezni, és ki lehet egy kicsit ülni a kert elé. És szét lehet nézni a kertben, mert van idő megszagolni a nárciszt és az orgonát, megsimítani a füvet, elidőzni a nefelejcs icipici, gyönyörű szirmain. Itt egy kicsit el is érzékenyültem. Mikor láttam én nefelejcset utoljára? Pedig hogy szerettem volna látni, néha gondolok rá, az egyik kedvenc virágom volt gyermekkoromban. És akkor az is átvillant rajtam, hogy nekem az összes kedvenc virágom vadvirág volt, de hol látnak egyáltalán vadvirágot szerencsétlen mai, városi gyerekek? Egy csomó szép dologgal esélyük sincs találkozni. A másik, legtutibb kedvencem egy még ennél is kisebb, igazán icipici piros virág volt. A beton repedéseinek rései közül dugta ki a fejét Gyönkön, a kollégium udvarán, ahol mi is laktunk. Nem zöld, hanem egészen sötét színű levelei voltak, melyek hasonlítottak a lóhere leveleire, csak kisebbek annál. A nevét sem tudom :) A virágboltban kapható, névvel rendelkező virágokat mindigis utáltam. Anyukámnak is ezerszer szívesebben szedek úton-útfélen valami színes csokrot, mint hogy betegyem a lábam egy virág(vágóhíd)üzletbe. De ha csak azt megnézem, hogy nézett ki az utcánk, amikor kétéves voltam, járda se volt sehol, se aszfaltút, és vadvirágba volt borulva az egész útszél, van róla fénykép. Most egy kopár semmi az egész, néhány fűcsomóval, pitypanggal max. Nem irtotta senki direkt módon, eltűntek mégis a vadvirágok, mert nem érzik már azt, hogy jó nekik itt élni. Ezért is szeretek annyira fuvart vinni a magas, hegyvidéki kerületekbe. Ott még vannak vadvirágok...

Kicsit elnéztem, ahogy lopakodik a macska, kicsit sorrajártam a tulipánokat és a fákat is üdvözöltem. Bent már lobog a tűz a kandallóban, a Kedves ide-oda járkál körülöttem, mint egy tünemény, serénykedik, rendezget, pakol, és közben mindig van egy mosolya rám. Néha azon kapom magam, hogy csak hallgatom a hangját, nem is igazán figyelem, hogy mit mond, csak nézem az arcát, és arra gondolok, mekkora öröm nekem az ő puszta létezése, és hogy a részese lehetek annak, ahogy ő van...

köszke:)

Most, hogy kiköltözök (last chance:), levettem a polcról Boró Kérd és megadatik! c. könyvét - persze bele már nem olvastam, mert csináltam ezer más dolgot... És épp azon gondolkodtam, hogy honnan szerezzek egy ajurvédikus masszőrt, mert nagyon sokat kell most gyakorolni, és van is kin, de milyen jó lenne olyan valaki, aki visszajelzést is tud adni, és nem csak annyit, hogy "fú baszki, valami másik tudatállapotba kerültem...", hanem meg tudja mondani, hogy amit csinálok, az (nem csak jó, hanem) az is, amit kéne... de hát én nem ismerek ajurvédikus masszőrt, vagyis nem tudom senkiről, hogy az. Na erre rákattintok a fb-n a vissza nem jelölt ismerősökre, na ki az első?

X.Y. (Ayurvédikus Masszőr)

- még a nevébe is beleírta! :D Persze nem ismerem egyáltalán a csajt, valami indiai főzőtanfolyamot szervezett, amire majdnem jelentkeztem, azért jelölt be, én meg nem jelöltem vissza... Holnap írok neki! :D

nem fáj a búcsú

Egy kiköltözéssel indult ez a blog, és most újra kiköltözök. Újraolvastam azt a bejegyzést, mintha nem is ugyanaz az ember költözne, aki akkor... Már túl vagyok az összepakoláson, ma már Gergőnél fogok aludni, végre újra, már nagyon vártam, csak az időt múlatom még egy kicsit itt, ha már a Baraka-nézés elmaradt. Vagy kétszer, háromszor annyinak tűnik a cuccom, emlékszem, hogy az összepakolás akkor fizikailag mennyire semmi volt, az elmélázás, a búcsúzás volt a nehéz. Pedig ide mennyivel jobban be voltam vackolva, jó ideje szobatárs nélkül, és rengeteg vendég járt hozzám - barátok-barátnők, masszázsvendégek, couchsurferek, szerelmes reggelek. Nem, most valahogy nem nagyon vannak érzéseim, nem fáj a búcsú, nincsen nosztalgia. Még a kisszobának is egyszerű viszlát. Fura ez a régi blogbejegyzés.

A piros pulóver volt az egyetlen, ami fájt egy picit, amikor a kezembe került. Álmodtam is másnap - a kedvenc békülős álmom... Találkozunk, és már vagy öt perce beszélgettünk, ha nem is totál fesztelenül, de úgy, mint távoli barátok, mikor egyszer csak eszembe jut: "Mi most hogyhogy nem vagyunk rosszban? Neked nem haragban kellene velem lenned?" Ő pedig azt mondta, hát igen, de végiggondolta, és annak semmi értelme...

a fele más

Nagyon felemás érzéseim vannak. Sok bennem most emiatt a feszkó.
Ez volt a negyedik alkalom. Most már egy kicsit a masszázsból is, kicsit a vendégekből is láttam, igaz, még nagyon keveset. Persze nagyon nem az a légkör, nem az a szerep, amit eddig megszoktam: a ma-urival együttjár valamiféle bizalom, intimitás, valódi kapcsolódás - beszélgetős ráhangolódás, megnyílás a masszázs alatt emlékek, érzések, könnyek formájában, majd utórezgések egy tea mellett. Mindenre kellő idő van, belül is történni tudnak dolgok, ő pedig beavat abba, ami átélt. Egy kicsit külön univerzum minden ember, külön történettel, múlttal, kapcsolatrendszerrel érkezik, elmeséli a szerepet, amit ebben az életben játszik. Nagyon fontos a lélek, ahogy Otisz mondta kedden, a masszázsommal mintha a lelkét masszíroztam volna.

Ez meg olyan... kicsit olyan érzésem van, mintha a kedves, otthonos kis lakásom csodás, intim szerelmeskedései helyett elmennék dolgozni egy kuplerájba - csupa idegen ember, a beszéd tilos, tartani kell az időkorlátot és a távolságot. Jössz, megcsinállak, szevasz. Nem ismertelek meg, nem látlak soha többé.

Jó, talán hülye hasonlat, de a különbség nagyjából ekkora az otthoni ma-uri és a szállodai szalonmasszázs között. És akkor ez még mindig nem a gyógyfürdő, ahol félórásak a menetek, és nem is kórház, ahol a körülményeket hadd ne mondjam.

Most az embereket én hívom meg az otthonomba. Nem kerülök akárkivel kapcsolatba - aki teljesen idegen volt, csak mástól hallotta, azzal beültem a törökbe egy salátára külön előtte, masszázs csak a következő alkalommal. Hosszútávra tervezek, sorsokról hallgatok, hogy aztán ehhez tudjam igazítani a terápiát. Mert ez inkább terápia, inkább együttműködés, az öngyógyító erők közös felébresztése, a múltban gyökerező blokkok oldása, nem a mindennapi stressz csökkentése a cél. Más emberek jönnek. Olyanok, akik nem egy jó gyúrást és nem is valami érzéki élményt, egy kellemes órát akarnak 10-20 ezer forintért, mert nem tudnak mit kezdeni magukkal (ott egy kicsit ilyen érzésem volt), hanem olyanok, akik változtatni szeretnének az életükben valamin, és ezért hajlandóak is áldozni valamiből.

Mindegy, nem ragozom, még olyan homályos az egész...

make your dreams come true

Olvasd végig - hosszú, de szép, jóleső bejegyzés lesz...

Mivel is kezdjem... Honnan számítsam... 

Legalább egy hónapja szinte szakadatlanul, folyamatosan egyre boldogabb vagyok - boldog ebben a boldog várakozásban, már nem nehéz egyáltalán, már nem nyomaszt, már egyre fényesebb minden, már nagyon közel van az alagút vége... Nem lesz több kényszer-elválasztottság, nem lesz több néma hétvége, nem kell többé külön-külön csinálnunk mindazt, amit együtt szeretnénk megtenni, átélni, élvezni vagy elintézni egymást segítve...

És ez csak az életem egyik, bár mindenképp legfontosabb-legfinomabb szelete...

És mindeközben... olyan dolgok történnek, melyeket magam is alig tudok elhinni... Ő azt mondaná: "hátszél"... én talán inkább, hogy isteni kegy... Persze nekem is részem van a változásokban - korábban nem hittem magamban, és nem hittem el a boldogító dolgokról, hogy megérdemlem őket, hogy jogom van az életet a maga teljességében élni, és a magamévá tenni, vagy még inkább: megteremteni mindazt, amire vágyom...

Sosem voltak feliratos pólóim, de egyik nap üresben bementem egy olcsó ruhaboltba, és választottam magamnak hármat - az egyikre az volt írva: 'I AM THE ONE', a másikra: 'KISS ME SOFTLY', a harmadikra: 'MAKE YOUR DREAMS COME TRUE'...

Azért, mert ezek jelentenek nekem valamit. Azért, mert szeretném, hogy így legyen. Azért, mert így van. Azért, mert megérdemlem, hogy így legyen.

És talán pont ezért van végre olyan párkapcsolatom, ami egymás kölcsönös elfogadásán, tisztelésén, egyszerre szabadon engedésén és mégis teljes őszinteségen alapul; ami maximálisan kielégíti az emberi igényeimet (nem szexuális értelemben, bár vitathatatlanul úgy is:); amiben felnéznek rám, és amiben van kire felnéznem; amiben igazi Nő lehetek egy igazi Férfi oldalán...

Emellett választottam egy olyan munkahelyet, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, ami nem terhel meg lelkileg, mert nem kell megváltoznom és álarcot öltenem; és nem is fullaszt meg, mert nem kell egy irodába bezárva dekkolnom, hanem kint lehetek egész nap, kapcsolatban a természeti erők önkényesen váltakozó játékával... És én tényleg élveztem, élveztem a havat is, az esőt is, a szelet is, a napsütést is, élveztem, mert ezáltal része lehettem az életnek, az élet lenyűgöző körforgásának, mindannak, amit nem hajtott az uralma alá, ami felett nincs hatalma az emberiségnek. És része lehettem azon keveseknek, akik nem a kényelemből kívánnak részt, hanem részei akarnak az életnek lenni, és ezért büszkék egymásra és önmagukra...

És mivel nagyon fontos számomra az emberi tényező, olyan munkahelyi légkört tudtam magam körül teremteni, amiben azt érezhetem, hogy szinte mindenkivel kölcsönösen kedveljük egymást. Sokat viccelődtünk és hülyéskedtünk a dj-kkel munka közben, bókoltunk-hízelegtünk, ugrattuk egymást - tudom, hogy a kedvencük lettem, és nem csak mert kedves vagyok és mert lány vagyok - sőt az egyetlen lány! -, hanem mert soha nem nyafogtam semmiért, ha nehéz is volt a cucc, felmentem bármilyen magasra, elmentem bármilyen messzire, mindig lelkesen, mindig hálásan fogadtam, mindig megköszöntem bármilyen melót, és minden helyzetet végigcsináltam, megoldottam intelligensen, okosan, figyelmesen, az ügyfelek érdekeit szem előtt tartva.

Most kicsit olyan a Pajta nekem, mint egy nagy család...

Fájni fog otthagyni, amikor majd ott kell hagynom...

...és ott kell, mert ennél sokkal nagyobb álmaim is vannak, amiket szeretnék megvalósítani. És egyre közeledni látszanak, egyre elérhetőbbnek tűnnek, ahogy megismerek másokat kinyitva magam új dolgoknak, bevállalva feladatokat, amiktől korábban féltem volna, helyzeteket, amikben enyém a főszerep. És az élet napról napra változik, és egyre szebb, ahogy engedem, hogy a lehetőségek megnyíljanak előttem...

miniatúrák

Beszélgettünk sokat a Ryan nevű sráccal (szuper, hogy ez neki is fontosabb volt, mint végigrohanni Budapesten), sokat mesélt Koreáról, ahol két évig tanított, meg hogy India zsúfolt káosza olyan, mint egy pszichedelikus drog, ő nem bírta, de van egy fílingje, tehenek és templomok, ahogy rohangálnak a meztelen kissrácok, és az utcára piszkítanak... meg hogy két évig örömteli testi kapcsolatban éltek ott kint a kanadai barátnőjével, de ő eljött, mert a lány egyszercsak bekattant vallásilag, és onnantól kezdve nem volt vele hajlandó, neki meg nagyon nehéz volt vele így együtt élni. Persze együtt vannak azóta is, mármint hivatalosan, félbeosztott facebook-profilképpel:), nem tudja, mi lesz, fog-e működni, olyan nehéz otthagyni valamit, ami az első igazi, mert fél, hogy őt keresné mindenkiben, és nem találna senkit, akivel... és hogy persze, sajnos nem tudod másként, mint belülről nézni azt, amiben benne vagy, nincs objektív rálátásod.

Én meg arról beszéltem, hogy mennyire szép, ahogy a hónapok telnek-múlnak együtt, és ahogy egyre jobban megismerjük egymást, mégsem egyre unalmasabbá válik, hanem pont hogy egyre jobban érdekel, ő jár az eszemben éjjel-nappal, egyre jobban szeretem a teste formáját, a bőre tapintását... meg ilyesmi dolgok.

Nagyon szeretek anyanyelvi emberekkel beszélgetni, mert nekik nincsenek kommunikációs problémáik, lehet érinteni mélyebb témákat, meg lehet élni valami fontosat ezekben a párnapos kapcsolódásokban is. A többiek csak makognak inkább angolul, és nehezen értenek. Ott más dolgok lesznek fontosak: egy jó vacsi, egy hindi fejmasszázs, a közeli holokauszt múzeum, egy este a Szimplában, egy tányér Tom Ka leves... De én alapvetően leginkább beszélgetni szeretek, ez az, ami után megmarad bennem a másikról az emlék. És amikor valakivel nagyon jól megértjük egymást, akkor igenis bánom, hogy csak pár nap és vége, sajnálom, hogy elmegy. Így volt akkor is, amikor Jon volt itt négy napot - és rá időm is volt rendesen, vele töltöttem majdnem minden estét, meditál és a kora ellenére nagyon mély gondolatai voltak, bármit mondott, végig a szemembe nézett, és 100%-osan tudott figyelni rám, egy kicsit talán belém is szeretett - és amikor felszállt a buszra, olyan fura volt, hogy hirtelen szakadt meg valami, amibe beleszoktam és jó volt. Persze egy nap, és elmúlik az egész, meg jönnek újra a melós, fáradt, zsúfolt hétköznapok, és a tervek ellenére nem fogunk úgysem levelezni, nem érdekel már minket a másik ember, újak jönnek, új dolgokat mesélnek, új témákat hoznak... olyan fura ez az egész. Emberi kapcsolat-miniatúrák. Pillanatképek, melyek tovaröppennek, mint a pillangók...
De nagyon szeretem.
Színesebb tőle az élet, sokat lehet tanulni más perspektívákból, más életutakból, tényleg nagyon sokféle az ember(i)ség...

sssz

...jé, még van blogom? :)

Az élet szexi, szép, szabad - hogy lehet erről írni? Lehet? :)

(és ha már sz, szerencsés.
ma önhibámból elbaszott az első autó, és bár a hátsó kerekem kettétört, de nekem nem görbült a hajam szála se. mosolyogva bevittem a Pirost vállon az Irodába, és a Szabi szerint jobban néztem ki, mint előtte.
that means, kurvajó őrangyalok vannak rám installálva..)

mélyülő sóhajok

Történik sok minden, találkozások, beszélgetések, új élmények és tapasztalatok. Szinte időm sincs feldolgozni őket. Valahogy megtalálnak, megtalálom a megfelelő embereket mostanában, eszközök, remények, lehetőségek. És a saját korlátaimmal való konfrontáció folyamatosan. Most már nagyon szeretnék változtatni, keresem ennek útját-módját, kívül-belüljét.

Közben az aggódnivaló is igencsak elszaporodott. Apámnak most készültek el a júliusi MRI-eredményei (éljen a magyar egészségügy!). Több szempontból mutattak ki erőteljes romlást az állapotában, de érezni is rajta. Ehhez azt kell tudni, hogy Apu 15 éve került először kórházba sclerosis multiplex-szel. Ez egy gyógyíthatatlan betegség, csak a lefolyása késleltethető. Ilyen szempontból kurva nagy mázli, sőt szinte csodával határos, hogy 15 év eltelt, és még életben van, mert van, akit az SM hónapok alatt visz el. Nem tudom, hogy mit jelent mindaz a változás, amin keresztülment az elmúlt egy évben, nem tudom, hogy mennyi lehet hátra, mire számíthatunk. Ez egy kiszámíthatatlan dolog.

"A betegséget súlyosbíthatja a stressz. Ha megrázkódtatás éri az SM-es beteget, ő idegrendszeri tüneteinek súlyosbodásával, esetleg új tünet jelentkezésével reagál."

Szerintem leginkább ez az eset áll fenn. Mióta Cs., pénzkeresetének eddig szinte kizárólagos forrása, illetve elsőszámú 'üzleti partnere' átverte őt és lelépett, folyamatos létbizonytalanságban van a családunk, és egyre mélyebb és kilátástalanabb anyagi helyzetbe sodródik. Azóta Apámnak sokkal többet kell dolgoznia ahhoz, hogy megkeresse ugyanazt a pénzt, amit korábban. És mivel az idegi állapota leromlott, a májusi kórházi kezelés óta gyakorlatilag kétszer-háromszor olyan lassan tud dolgozni, mint korábban. Gyakorlatilag heti hétszer napi 16 órában dolgozik, semmi mást nem csinál, mint erőlködik azon, hogy a család eltartásának ráeső részét biztosítani tudja. Ebben persze egyre jobban megy tönkre, mert soha nem pihen, nem kapcsolódik ki, gyakran éjjel is dolgozik, mert muszáj, mert különben még nagyobb lesz a baj.
Nem nehéz belátni, hogy ez egy elég súlyos ördögi kör, mert minél többet dolgozik, annál inkább romlik az állapota, és annál lassabban fog tudni haladni a munkával...

Közben Édesanyám 120 kiló lett. Hogy milyen egészségügyi állapotban van, azt jól illusztrálja, hogy nem bír 10 perc sétát, hanem inkább kifizeti a taxisnak a 700 forintot az állomásig.

Nagyon egyértelmű, hogy azt az életformát, amit jelenleg élnek, főleg egy akkora házban, amekkorát annakidején elkezdtünk építeni, nem lehet folytatni a végtelenségig. Őrültség ekkora lakást fenntartani, befűteni ilyen anyagi keretek között. Gondolkoztam sokat a megoldáson, mert ők jóformán még a problémát sem hajlandóak felismerni.
2012 őszén jár le az a hitel, ami lehetővé teszi a lakás eladását. Jó lenne, ha addigra eladható állapotba tudnánk hozni, bár jelenleg nem sok esélyt látok rá, hogy lesz energiájuk egyáltalán hozzányúlni a lakáshoz - talán nyáron... Jó lenne persze, ha nem lennék olyan messze, és részt tudnék ebben venni. Ilyenkor tudom utálni, hogy olyan fáradt vagyok estére a munkám után, és nem tudom rávenni magam, hogy még egy jó adagot tekerjek meló után Gyálig, hogy csinálni tudjak valamit ott. Meg persze, közben a saját életemet is kell csinálni, kell dolgozni hétvégén is, különben én is ott fogok tartani, mint ők, és én sem fogok kimászni a gödrökből, amik alattam mélyülnek. Szar ez a tehetetlenség, hogy nem vagyok ott mellettük, persze közben tudom, hogy ha huzamosabban ott vagyok, az eléggé rossz hatással tud rám lenni, és nagyon fárasztó.

Meg ugye a masszázs miatt is gyakran fordul meg a fejemben, hogy közelebb kéne lenni egymáshoz. Minden egyes alkalommal, amikor valakit megmasszírozok, eszembe jut, hogy igazából a szüleimen, a családomon kéne segítenem. Itt van két ember, aki beteg, és akiket nagyon szeretek, és nagy szükségük lenne az én segítségemre, nekem pedig itt van a kezemben egy gyógyító erő, és helyettük idegenek és barátok segítésére használom. Persze, mert nekem meg ez segít abban, hogy meg tudjak élni, hogy rendben menjen az életem.
És ez eléggé vagy-vagy, mert a masszázságyat nem tudom csak úgy naponta, hetente fel-le cipelgetni Gyálra, nemhogy biciklivel, de gyalog sem, mert ahhoz túl nehéz, így még azt sem lehet, hogy egyik hétvégén őket, a másikon Pesten másokat... Ők pedig nem tudnak eljönni hozzám. Apámmal többször megbeszéltük, hogy eljön, de ebből is csak olyan 4-5 alkalom lett, mert én hiába állok rendelkezésre, ő még erre is sajnálja az időt, mert úgy érzi, hogy mindig, mindig dolgoznia kell, hogy meg tudjanak élni.
És én hiába mondom, hogy frissen, kipihenten, ellazultan sokkal több kreativitást tudna magából kihozni aztán, nem tudok rá hatni. Még ha át is tudtam hívni olykor mostanában, azt mondta, fáradt (a pihenéshez??), és nincs annyi ideje, így általában maradtunk egy egyórás beszélgetésnél egy tányér leves vagy tea mellett.
Talán ha a Trabant újra működni fog... persze úgy sem lesz egyszerű, mert akkor előtte-utána mindig menni kell egy plusz Pest-Gyál-Pest-Gyál kört, mire a masszázságy odajut, lévén Gyálon a Trabi főhadiszállása, ellentétben a masszázsággyal. Bonyolult ez mindenképpen, jó lenne nagyon, ha közelebb lehetnénk egymáshoz...

Anyámnak felhoztam a házeladás, elköltözés kérdését... Nem zárkózott el teljesen, bár nem kell bemutatni, mennyire kötődünk mindannyian ehhez a lakáshoz és kerthez, hiszen ez az otthonunk, 25 éve a miénk, és a két kezünkkel építettük a házat, tudjuk minden gyümölcsfa és bokor történetét.

Mit ér persze mindez, ha a gyümölcsét nem tudjuk élvezni a létért folytatott nagy robotolásban...

sick of it all

Csudajó nap jön elvileg, masszírozok, kipróbálom a transztáncot, aztán Szemy-Bonci szülinapi buli - de most valahogy nem nagyon van kedvem az egészhez. Azt hiszem, egy kicsit megülte a gyomromat az elmúlt néhány nap vagy hét, nem is tudom, sok volt. Tegnap a film alatt is hányingerem volt végig, az utolsó 1 órát már alig bírtam ébren, aztán ahogy vége lett, otthagytam a többieket, kihajtottam egy ágyat, fogtam egy pokrócot, befeküdtem ruhástól és már aludtam is.

Azt hiszem, nem akarok hallani több történetet, nem akarom látni, hogy ki hogyan cseszi el az életét, a tiszta szerelmet, az emberi dolgokat.

Nem akarom azt látni, hogy erről szól a felnőtt lét, hogy elromlik minden, amiben gyermekként hittünk.

Nem akarok találkozni több régi ismerőssel, és látni azt, hogy hogyan változtak, mi lett belőlük, az álmaik hogyan morzsolódtak el.

És nem akarok felnőtt lenni. Nem akarom ezt, hogy aki már régen látott, mindenki dicsér, hogy mennyit változtam, miközben én belül tudom, hogy csak halottabb lettem, érzéketlenebb lettem. Megtanultam a játékszabályokat. Hja, az életben így lehet jól boldogulni, így lehet kordában tartani az érzelmi kapcsolatokat, így lehet elérni, hogy tiszteljenek, hogy felnézzenek rám. Mostantól lehetek én is superior, én döntök, én határozok meg.

Leszarom. Szeretnék újra úgy ölelni, ahogy régen tudtam. Barátságban is, szerelemben is. Szeretnék újra nyitott és befogadó lenni, és nem tudni arról, hogy ez sebezhetővé tesz. Nem félni a fájdalomtól, a megalázottságtól, attól, hogy csak használni fognak valamire.

Szeretném teljesen odaadni magam, nem csak feltételekkel...

Mert nincs értelme az életnek enélkül.

current state

Rosszul aludtam egy ideig és nemigen álmodtam semmit. De mióta jól alszom, komoly dolgok jönnek fel álmomban. Hogy a halott nagyszüleim házában kell aludnom például, Anyu csak benéz, ő nem bírná, azt mondja, és megjelenik Zaza is. Hogy Személy1 meg akar ölni, de persze titokban, hogy senki se sejthesse, hogy ő volt, mérget önt a medencébe, amiben fürdök. Hogy Személy2 azt mondja a közös barátainknak, kötözzék le, amikor a közelemben van, hogy véletlenül se tudjon megdugni.

Én egy pár hete kicsit úgy érzem, hogy soha többet nem akarok dugni senkivel. Illetve szeretkezni, dugni amúgy sem akartam soha.
Majd biztos elmúlik ez az állapot.

Nagyon jót szerelmeskedtem viszont vasárnap a világegyetemmel, egyedül a Pilisben egy farakás tetején alkonyatkor. Csak a lombkoronák ágainak körvonalát néztem megbabonázva, és szívtam magamba a csendet.

erős

Eseménydús és erőteljes nap volt a mai, tartok tőle, hogy ha ezt mind elmesélem, akkor megszegem, amit elhatároztam, hogy többek között azzal is megtisztelem a testem, hogy korán és sokat alszom. :-)

Egy Ma-Urival kezdődött, ez mindig nagyon feldob - és igazából már régóta szeretném Orsit megmasszírozni, csak sosem mertem neki mondani ezt, mert vártam, hogy végre legyen annyi felesleges energiám, hogy felajánlhassam, hogy megmasszírozom csak úgy. Végülis nem így lett, de valószínű, hogy mindkettőnknek így a jobb.
Szóval, Orsinak olyan teste van, mint az Anyukámnak. Vagy inkább, mint amilyen teste akkor volt az Anyukámnak, amikor még gyerek voltam, amilyennek megismertem. És éppen ezért, meg azért is, amilyen Orsi maga, nagyon tudtam szeretni, mialatt masszíroztam. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nehéz elmagyarázni, de annyi biztos, hogy könnyebb maximálisan figyelnem rá, és belül többet mosolygok.

Utána egyből Norbihoz mentem (mentünk, a Fixivel), ahol Hamvas Béla Héloise és Abélard c. esszéjét olvastuk, ami a múlt heti Scaligero-szövegre igencsak hasonlít abban, ahogy a Sacro Amore kérdését megközelíti. Persze Hamvas stílusa teljesen más, de lényegileg mindketten ugyanarról a fajta szerelemről írnak. Ahogy Norbi mondta, Hamvas nem filozófus, hanem művész, aki szimbólumokat használ. Azt gondolom, ezért nem is botránkoztat meg olyan könnyen, mivel sokkal könnyebb elvonatkoztatni tőle, és mintegy mesének, mítosznak, ideának tekinteni azt, amit alapállásként tüntet fel. Scaligero ugyanazt mondja, de egyből azon kezdek gondolkozni, hogy vajon mindez meg is valósult-e az életében, hogy néztek ki a párkapcsolatai, valóban átélte-e, amiről ír? És ha itt állna velem szemben, egyből belekötnék, és azt mondanám: ha valóban így van, akkor ne szépen írj róla, hanem lépj ide hozzám, és szeress. Lássuk meg, hogy tudsz-e szeretni úgy, ahogy írsz.

A szellemi után hódoltunk a testi élvezeteknek, finom masszalás-zöldséges rizs, mint mindig, lassan profi pálcikaevő is leszek, valahogy így alakult, hogy Norbinál és csak nála mindig. :)

A séta, az utánavaló séta volt brutál megint. Norbinál olyan nők, olyan aktuális életsztorik fordulnak meg, hogy a hajadat tépnéd, ha csak hallanád, nem ha még át is élnéd. A maihoz alapvetően négy gondolatom van:
(megkísérlem tapintatosságból elhallgatni a teljes történetet, bár kibaszott tanulságos lenne kétségkívül)
1. a saját életedet úgy szúrod el, ahogy csak szeretnéd, de van-e jogod dönteni a magzatod élete felett, és egy életnyi boldogtalanságra ítélni, csak hogy megszabadulj ama lelkifurdalásodtól, melyet akkor éreznél, ha rábeszélnéd a nőt, akit nem szeretsz, hogy vetesse el, és ne szülje olyan közegbe, ahol hétszentség, hogy nem fogja megkapni azt, amire egy gyermeknek szüksége van ahhoz, hogy egészséges emberré váljon?
2. hogy tudnak a férfiak egy gyermekre mint egy főiskolára tekinteni, aminek 3 év után vége van, vagy legalábbis ezek a kötelező évek, utána már fakultatív? ha ezt vállalod basszus, akkor örökre fogod vállalni, mert örökké a te gyereked lesz, nemcsak a nőé, aki szülte.
3. hogy lehet, hogy egy férfinak egyetlen barátja sem tud olyan őszinte lenni, hogy észhez térítse, és megmondja az arcába, hogy "öregem, ébresztő, ne legyél már ekkora orbitális balek!" ?
4. meddig terjed a karma fogalma? szabad-e, nem felelőtlenség-e erre hivatkozni és ezoterikus katyvaszba ágyazni hátralévő életünk elcseszését, pláne, ha nem a saját életünk az egyetlen, ami felől döntünk?


Este pedig elmentem ide, mert Danyi Zoli nekem régi ismerősöm, még a Hamvas Béla-szabadegyetemes, zen meditációs korszakból, akit nagyra becsülök és tisztelek, és kíváncsi voltam a gondolataira. Meg cseppet azzal a szándékkal is mentem, hogy kicsit felvehetem a fonalat a régiekkel, de legalábbis itt majd összetalálkozunk - nemrég azt olvastam, nem árt karban tartani a kapcsolatokat, amik fontosak lehetnek, ki tudja, mit fognak véletlenül az életünkbe hozni.
Ott azzal fogadtak, hogy nincs már jegy, én azért bekéredzkedtem az előtérbe, hogy odaköszönjek Zolinak, erre azt mondja: van jegyed? és a kezembe nyom egyet, őrület. Az meg végképp, hogy Sütő Zsolttal is összefutottam, meg egy másik férfival, aki szintén ott volt velünk a dobogókői elvonuláson, és ennek eredményeképp holnap reggel a Fixivel megrakjuk Szentendrét, és eleget teszünk a meghívásnak, ami egy télűző bográcsozást jelent a Lajos-forrásnál a fent említett személyek, valamint Danyi Zoli és még sok mások társaságában. :-)

Szóval nagyon jó napom volt, főleg mióta mint nő jobban tetszem magamnak a tükörben, nyilván nem az az egy alkalom számít, hogy tegnap edzettem egyet, hanem hogy büszke vagyok magamra, amiért meló után is még képes voltam erre, meg hogy a csaj ugye kérdezte, hogy mi céllal jöttem, és mikor azt mondtam, fogyás, csodálkozva kérdezte, hogy honnan?? És bár egy vékony fekete nadrágban még mindig szebbnek látom magamat, mint meztelenül, legalább abban a fekete naciban elhiszem, hogy nagyon jó nő vagyok testileg is. (hogy máshogy igen, az nem kérdés, és bizony nem is vagyok hajlandó járni mással, mint a világ legjobb pasijával, mert csak az méltó hozzám és pont).

Ma egyébként, bár sokat gondoltam rá, egész nap nem hiányzott egy pillanatra sem - és ez azért van, mert a csütörtöki, hosszú beszélgetésünk feloszlatta bennem a kétségeket, és jelenleg semmi sem szilárdabb, mint a hitem, hogy most már bárhogy is alakul, Ő és én összetartozunk. Így van.

release

Lehet, hogy ideiglenesen most egy kicsit eltávolodtunk egymástól, de azért én nagyon hálás vagyok ennek a szombat estének. Sokat segített abban, hogy megértsem, mi aggaszt, mi nyomaszt, hogy meg tudjam fogalmazni saját magam felé, hogy mi az a jövővel kapcsolatban, amitől félek. És talán pont ez az, ami miatt azóta nyugodtan alszom, mert a legrosszabb mindig az, amikor az ember maga sem tudja, hogy mi baja van, csak szenved.
Engem már nagyon zavart, hogy ilyen kimerült vagyok, és nincs energiám a munkámban hozni azt, amire képes vagyok. De talán tényleg csak néhány jó, hosszú alvás kellett, hogy visszatérjen minden a normál kerékvágásba.
Mindenesetre most elég jó, egy ilyen békésebb, nyugodtabb, bár kicsit talán nihilistább állapotban vagyok, de legalább nem érzem annyira ezt a nyüszítő függésemet, amitől az elmúlt hetekben már kezdtem egy kicsit magam is megőrülni, meg nyilván a kapcsolatunknak sem tett túl jót.
Most jó hosszan nem mondtam végülis semmit, de mindegy, a lényeg az, hogy jól érzem magam, elvagyok, most egy olyan időszak van, hogy újra van erőm például jógázni, reggelente meg van időm még munka előtt meditálni. Nincs ezzel annyira konkrét szándékom, csak most ez esik jól, mert végre jobb érzés magammal egyedül lenni. És nem bánnám, ha egy kicsit össze tudnám szedni magam, hogy az lehessek, aki lehetnék - és ami voltam is már olykor-olykor.

gyerekvállalás

Norbit időnként meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Természetesen jó értelemben, minden harag nélkül. :) Úgy is mondhatnám, ez az, amit szeretek benne. Mondtam neki most is, hogy ez így nem ér, hogy ő csak ül ott, és belekérdez mindenki kérdéses dolgaiba. Hozza már egy kicsit saját magát is zavarba legalább.
Merthogy Norbi elég könyörtelen, de mint mondtam, ez a legjobb tulajdonsága is egyben.

Tegnap a gyerek-kérdés volt a téma. Hogy hogy jutottunk el idáig az Ízek, imák, szerelmek együttes megnézése és a Norbi által performált pár percnyi finom krisnás zene után a harmóniumon, arra már senki nem emlékezett, mindenesetre a beszélgetés eléggé disturbing volt. Néhány mondatom után igencsak megfagyott köztünk a levegő. Adott két fiatal felnőtt nő, egyikük egyedül neveli két gyerekét, a másikuk egy friss szakításon túl, pedig már nagyon szeretné ezt a gyerek-dolgot. Mert úgy érzi, hogy már kiteljesedett a munkában, már kiteljesedett egyedül, már nincs hova tovább, most már kellene ez az új szerep, hogy tovább fejlődhessen. Meg hogy érzi, hogy ő már kezd bezárulni, de ha lesz gyerek, akkor majd újra kinyílik egy csomó minden, és mennyi mindent tanulhat majd a gyerekektől. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljam közbe, hogy egy csomó minden be is zárul. Zavart, hogy úgy beszél a gyerekről magáról, mint valamiről, amire őneki szüksége van ehhez vagy ahhoz a céljához, mert szerintem nem az a fontos, hogy egy gyerek őneki mit fog tudni adni, hanem hogy ő meg tudja-e majd adni egy gyereknek azt, amire annak szüksége van. Próbáltam neki elmondani, hogy szerintem a gyerekvállalásnak ez az alapfeltétele és nem a gyerek iránti vágy. Nem értettük meg egymást, a válaszában megint azt ecsetelte, hogy neki milyen változást hozhatna az életébe ez a dolog.

A másik nő, nekem úgy tűnik, rendben van ezzel a szerepével, de azért elmesélte, hogy irigyli az apákat, és gyerekkorában apa akart lenni. Mert mindig az anya az, aki biztosít minden létfeltételt, és ettől minden áldott nap hullafáradt. Ő viszi el a gyereket addig a küszöbig, amikortól az apa igazán szerepet kap. Az anya feltétel nélküli odaadása adja a hátteret, a biztonságot az első önálló lépésekhez. Az apa szerepe igazán tíz éves kor után kezdődik, nem a pelenkázóasztal mellett, azzal ő még nem tud mit kezdeni.

Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, mindannyian arra emlékszünk, amit az apától kaptunk, amit vele játszottunk. Anyával otthon vagyunk, apa viszont elvisz. Anya csak úgy van, mint mindig, de apa játszik velünk. Mindig arra várunk, arra vágyunk, hogy apa játsszon velünk. Ez a különleges, a ritka. Nem emlékszünk arra, hogy anyu mit csinált, amikor gyerekek voltunk. Nem emlékszünk a pelenkázásra, az etetésre, a megnyugtatásra. Mert az természetes. Közeg. Mondják, hogy eleve egy hosszú és fájdalmas tanulási folyamat belátni azt, hogy az anya és én két külön lény vagyunk, nem vagyunk egyek, mint ahogy azt az anyaméhben átélhettük...

Nem tudom, fontos-e, amit ezen kívül még mondani akartam erről, mindenesetre most meg kell szakítanom. Ügyeletes vagyok, bejött a második meló. Szép hétvégét mindenkinek.

switch

Néha elcsodálkozom, hogy bizonyos dolgokban tökre úgy tudok működni én is, mint egy férfi (legalábbis ahogy azt családom férfi tagjain megfigyeltem). Például az én agyamnak is különböző, elkülönült üzemmódjai vannak, és ezek közül néhányban igencsak ellenjavallott zavarni: például elmélyülten koncentráló üzemmód (ne szólj hozzám, úgysem hallom), hibakereső üzemmód, mindent elrendező üzemmód, másokról gondoskodó üzemmód, szeretetkifejező üzemmód. Kielégítő üzemmód, kielégülő üzemmód. Jó, csak viccelek. :)
Vagy nem? :)
A lényeg, hogy ha egyszer beáll az agyam egyfajta üzemmódra, akkor bizonyos dolgok között egyszerűen nem megy a váltás, legalábbis nem mindig vagy csak nagyon lassan, fokozatosan akkomodálódva. Ilyen az is, amikor fel kéne nézni az önéletrajz mellől, és egy kicsit oda kéne figyelni a másikra, aki épp lelkesen magyaráz valamit a saját munkájával kapcsolatban. Na, amikor egy ilyen dologba jól bele vagyok mélyedve, olyankor el sem tudom képzelni, hogy vannak, vagy valaha is voltak érzéseim.

No de remélem, hogy hamarosan letesszük a lantot, bebújunk az ágyba, és kiderül az ellenkezője :-))

szerelemdesszert

Kell, kell idő, hogy egy kicsit lelassuljunk, és megfigyeljük a dolgokat. Vajon miért van az, hogy az ember életében megváltozik egy csomó dolog, ahogy 'öregszik'? Ahogy tegnap este elnyúltam a kanapén a félhomályban és vártam, hogy belekezdjünk a filmbe, eszembe jutott, hogy milyen volt régen. Egy kicsit tudnak fájni is a szép emlékek, és ezek a felismerések, hogy elmúltak örökre bizonyos dolgok, hogy van, amit már nem fogunk újra megélni. Barnával való kapcsolatomon időzött az emlékezetem, azon, ahogy mi akkor együtt voltunk, ahogy át tudtuk egymásnak adni magunkat teljesen. Azt hiszem, az ilyen eleve nagyon ritka, hiszen két olyan ember kell hozzá, mint én és mint ő, aki férfi létére volt képes a teljes önátadásra - azt hiszem, nem ismerek rajta kívül bárkit is, aki így tudna benne lenni egy kapcsolatban. És azóta már mi is mások vagyunk, zártabbak és érettebbek, és ahogy múlik az idő, az életünkben is megváltoznak a prioritások, más a fontos, már nem a Nő a minden, már nem a Férfi a minden, már csak egy szelete az élet habostortájának, miközben kifejlődik bennünk egy csomó egyéb törekvés és ambíció, már nem csak az ágyban és a gyengédségben akarunk a legjobbak lenni, hanem a munkahelyen is, az otthonteremtésben is, és még sorolhatnám.

És talán ezért is van az - erről sokat beszélgettünk M-mel a héten, mert ő is érzi a változást a saját életében - hogy a szerelem és a szex ma már annyira más helyet foglal el az életünkben, mint annak idején, már nem is tudjuk ugyanúgy csinálni, már szinte lehetetlen elképzelni, hogy mondjuk egy órát meditáljunk közösen szeretkezés előtt, vagy előtte több órán át simogassuk vagy csak nézzük meztelenül egymást, azt meg pláne nem, hogy esetleg ebből a végén nem is lesz szeretkezés.

De talán nem is ez a legnagyobb különbség, én valahogy máshogy fogalmaznám ezt, talán úgy, hogy annak idején sokkal integráltabb része volt a szex a párkapcsolataimnak, valahogy összefolyt az egész, az, hogy együtt voltunk, hogy szerettünk, hogy csodáltunk, hogy figyeltünk, hogy szerelmeskedtünk. Most meg már mintha egy lenne a tevékenységek közül, amit közösen, örömmel végzünk, egy külön program, egy külön aktivitás, nem történik meg olyan spontán és olyan finom átmenetekkel a bármi másból, egy kicsit szokás is már talán, mióta felnőttek lettünk, és tudatába kerültünk annak, hogy emberi szükséglet, akár az étel, nem csak egy különleges desszert, ami igazán széppé, igazán ünnepivé teheti az együtt töltött perceink...

mély.

Vannak ilyen mélypontok az ember életében, azt hiszem, nekem ez most az. Végigcsináltam a tél legkeményebb részét, és most elfogyott, egyszerűen elfogyott. Én. Az erő, az energiatartalék, a hittartalék. De valahogy ilyenkor mindig kiderül, hogy akármilyen egyedül is érzem magam, egyáltalán nem vagyok egyedül, mellettem állnak a jó barátok, isten tenyere pedig ott feszül alattam, csak azért nem éreztem eddig, mert nem zuhantam elég mélyre hozzá. De nem lesz baj, nem tud minden összeomlani...
Hát köszönöm, köszönöm mindenkinek, aki fogja a kezemet egy kicsit, és nem enged feladni, most nagyon jó ez, fontos, hogy újra hinni tudjak, bízni tudjak az életben. És magamban.
Csodálatosak vagytok.

(..és a Mélypont bazmeg - az is egy olyan hely volt, milyen jó volt, csak elnyúlni kanapén-ölben, még semmi szándék, csak jó, csak úgy vagyunk, egy szál cigi, egy pohár forralt bor, Quimby szól a rádióból és kurvára értjük egymást. milyen rég emlékeztem erre már. boldog gyerekek voltunk. én még nem tudtam, hogy keménynek kell lenni, Te még nem tudtad magadról, hogy gyenge vagy.)

never say no to a cook if he wants to surf your couch

3 fogás: saláta, főétel, desszert.
Fenséges ízek.
Egy deci cabernet franc barrique.
Megérkezik hozzám, és ez az első dolga.
Le vagyok nyűgözve.

Svájci, az otthoni dialektusából egy szót sem értek.
Angolul beszélgetünk, és amit ő nem tud angolul, azt én megértem németül.
A vacsi közben franciául beszél hozzám.
A neve Mantou, egy indián istenről nevezte el az anyja.

nem bírom... :'-(
kurva fáradt vagyok...
ki kéne vennem egy nap szabit...

jó lesz

Vannak azért dolgok, amikről nem írok itt a blogban, habár néha volna kedvem. Mondjuk beidézni egy-egy párbeszédet, amire kacagva gondolok vissza, mert ezt a fajta őszinteséget nem nagyon tudnám egyetlen más pár szájából sem elképzelni. Abszurdnak tűnne, annyira nem szokványos. És persze mi is sokat dolgoztunk és dolgozunk azon folyamatosan, hogy számunkra viszont természetes lehessen...

Mert azért nem semmi páros vagyunk mi ketten, mondhatni eléggé különleges a mi kapcsolatunk. A barátaim, akikkel mostanában egy kicsit is találkozgatom, persze tudnak minderről, de azért azt hiszem, sokan lehetnek a tágabb baráti körben, akik nem tudják és sokan, akik csak nem értik vagy nem tudják értelmezni azt, ahogyan mi együtt vagyunk. Akik viszont értik, azok eléggé irigylik ezt a fajta kapcsolatot és főleg a mi hozzáállásunkat.

Mert sokan buktak már bele abba, amit mi most megkísér(t)lünk, és még ezerszer többen vannak, akik soha nem mertek még álmodni sem róla, hogy ilyen lehet. 

Na, hát ez van, és csak rajtunk múlik, szerintem jó lesz, mert mi jók vagyunk.

Úgy érzem, annyira kimerült, kifacsart és elkeseredett kezdek lenni, hogy meg fogok szűnni embernek lenni hamarosan. Már nem tudok normálisan reagálni helyzetekre, megbántom az embereket, akiket szeretek, pedig a baj az, hogy a dolgokat kilátástalannak látom, és gyűlölöm magam, amiért benne vagyok ebben a helyzetben, és nem változtatok rajta.

kegyetlenül fáj.
bárcsak el tudnék tűnni a föld színéről úgy, hogy ne akarjak visszajönni többé.
bárcsak tudnék nem kötődni semmihez és senkihez.

http://www.last.fm/music/Saltillo/_/A+Necessary+End

szombat reggel

Mikor oldódnak fel végre ezek az ellentétek?
Mikor lehet végre mindkettőnknek egyszerre ugyanolyan jó?

Te mindig mosolyogva mész el tőlem, a jó miatt, ami köztünk történt.
Én mindig szomorúan maradok itt nélküled, a jó miatt, ami köztünk történt.

Ha közel engedtelek magamhoz, ha megengedtem, hogy boldoggá tegyél, ebben a felfokozott érzelmi állapotban egy darabig nem vágyom másra, minthogy cserébe én is odaadhassam magam Neked. Mindegy, hogy milyen módon. A figyelmemet, a törődésemet, a melegségemet, a testemet, a nyugalmamat, az energiámat. Amire szükséged van éppen.

Amikor elmész, úgy érzem, mintha börtönbe lennék zárva. Megreked minden, amit adni szeretnék.
Semmit sem tudok tenni, sehogy sem tudok Neked örömet okozni. Teljesen tehetetlen vagyok.

Ha este mész el, úgy könnyebb. Akkor még én is mosolygok, kitart a közös élmények utóhatása, boldogan hajtom álomra a fejem. Másnap munka, nem is lenne Rád energiám. De ha szombat reggel mész el, egy egész hétvégényi odaadásomat kell utána magamba fojtanom...

vissza a közhelyekhez

Mennyi mindenen kell keresztül menni, mennyi mindent kell végigvinni ahhoz, hogy aztán az ember magára nézve is megállapíthassa a világ legnagyobb közhelyeit... :)

Hogy ami a másikban zavar, az soha nem más, mint ami bennünk is megvan, és amit magunkban sem tudunk megérteni vagy elfogadni...

Hogy a legnagyobb félelmünk egyben a legtitkosabb vágyunk...

Hogy a reakció nem ér, ezért a szabadságom csak onnantól valódi szabadság, ha már nem a másik szabadságára adott válaszreakció... (még az, és érzem, hogy beindul a fight or flight, és bár javuló tendencia, hogy már nem az utóbbit választom, a fegyvereim korrektségével nem vagyok elégedett).
A külvilágra adott reakciók meg valahol a megvilágosodás táján kezdenek el felszívódni, úgyhogy egyelőre még igen nehezen látom be, hogy lehetne bárki is szabad (mondjuk a pasim elég jó nyomon jár, bár csak egy-két területen) megvilágosodottság nélkül. (annak meg má' mindegy úgyis:).

No meg hogy továbbra is, mindig is magamat szeretem oly nagyon Veled.
stb, stb.

Mindenesetre most egy kicsit úgy érzem magam, mint egy meglehetősen megterhelő főpróba után, amikor először játszottam el az új szerepet, és még nagyon nem otthonos és kevésbé természetes, de már van egy kis belelátásom abba, hogy menni fog-e az előadás, mennyire passzol az én karakteremhez a dolog.
Néha nem könnyű mindent érezni, ami a levegőben ott van.

De örülök, mert ez egy egymás iránt érzékenyebbre hangolt, drámaiságmentes színpad nyitott színfalakkal. Ennek az őszintétlenséggel, követelőzéssel és látszólagos behódolással való totális elbaszása a soap opera. Szerintem mi annál sokkal bölcsebbek vagyunk.

Ja, és hogy 7 embernek kell az albimban aludnia ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen fantasztikus adottságokkal rendelkezik a fürdőszobánk..? Ezentúl gyakrabban fogadok couchsurfereket, azt hiszem...

Waves workshop: Navigating the Unknown

Itthon vagyok betegen (mégsem vagyok legyőzhetetlen, úgy tűnik:P ), viszont ennek megvan az az előnye, hogy kivételesen van időm arról írni, ami valóban lényeges számomra. (általában nem így van, sőt sokszor épp a legjelentéktelenebb dolgok kerülnek ide több okból: az egyik, hogy amikor a fontos dolgok történnek, akkor fontos dolgok történnek, tehát nincs időm még blogolni is róla, másrészt vagy Vele élek át / meg valamit, és ezért nem érzem szükségét, hogy másoknak beszámolót tartsak az örömeimről, ha pedig nem vele, akkor meg Neki szeretném elmesélni, és nem pedig ide írom :) - és ezért ide inkább a negatív dolgok kerülnek, hirtelen indulatból amolyan spontán kirobbanások.)

Jelentkeztem egy Ötritmus workshopra. Nagyon kellett. Nem voltam még Ötritmus workshopon, táncórán is csak egyen, amit a Fehérke tartott nyáron - mégis már ahogy a terembe beléptem, úgy éreztem: otthon vagyok. Tudtam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Hasonlított nagyon azokra a hétvégi kontaktos workshopokra, ahol nem technikai volt a tananyag, hanem a cél a minél mélyebb ellazulás, minél teljesebb felszabadultság volt az önálló, ösztönös improvizáción keresztül.

Néha nehezemre esett nem kapcsolódni másokhoz, ahogy a kontaktból megszoktam - aztán levetettem ezt a gátat, és egy kicsit mertem kapcsolódni azokhoz, akiket ismertem már korábban is kontaktról, vagy akik nyitottnak mutatkoztak felém, és páros táncot kezdeményeztek velem. És most már, okulván a nyári ötritmus órából, sikerült úgy viselkednem, hogy a táncot megéljük teljesen, de az óra után ne kérjék el (hiábavalóan) a telefonszámomat a velem összhangra talált és engem vonzónak tartó fiatalemberek (kontakton ez valahogy sosem probléma, ott mindenki természetesnek veszi, hogy a kapcsolódás a táncban véget ér).

Az ismeretlen közeg (és közönség) ellenére úgy érzem, én voltam a teremben a legvadabb, legfelszabadultabb, legösztönösebb, legsokszínűbb. Bátran használtam a talajt is mint támaszt, formát és teret, ahogy a kontaktból tanultam. Engedtem, hogy felszínre törjön bármi, csináltam, bármi is jutott eszembe, engedtem, hogy a testem lépjen először, mielőtt még bekapcsolódna az elmém és feltenné a szokásos kérdéseit a félelmeivel, megfelelési kényszerével, esztétikai kétségeivel. Biztos, hogy sokan irigyeltek is ezért; sokan táncoltak szolidan, vagy végig hasonló, ismétlődő sémák szerint, kissé kétségbeesett vagy zavart arccal, az eksztázis jelei nélkül (főként az idősebbek). De kurva nagy, hogy eljöttek és végigcsinálták ők is!!

Tettem magammal kapcsolatban néhány fontos megfigyelést. Vagy inkább kérdést, amik felmerültek bennem. Először is, hogy mi a francért vagyok én olyan feszült, szorongó, zárt bizonyos társas, hétköznapi szituációkban, mikor itt totálisan oldott és elengedett tudok lenni?! Hol vannak ilyenkor a görcseim, a korlátaim, a félelmeim? Amit itt megtapasztalok, amilyen minőséget itt képviselek, azt miért nem tudom hozni az életemben is? Miben más ennyire ez a tér nekem az élet teréhez képest?

..és innen folytatom, mert most ki lettem dobva a gépből:)

soha

Nincs jogod senkit semmilyen tettéért megítélni mindaddig, amíg ugyanazt saját magad is el nem követted, és helyzetét, melyből döntése fakadt, át nem érezted; amíg nem érezted mozgatórugóit a húsodban, következményeinek terhét a szíveden.

Márpedig minden egyes ember minden egyes cselekedete egyedi és megismételhetetlen. Mindannyian másként éljük meg életünk nagy válaszútjait (sőt még ugyanaz az ember sem tud valamit többször ugyanúgy megélni, hiszen mire másodszor teszi, ő már nem ugyanaz az ember).

A következtetés tehát marad: soha, semmiért nem ítélhetsz meg senkit.

Egyedül önmagad bírája lehetsz.