2011. szeptember 7., szerda

kínos témákról

Sokat gondolkozom mostanában rajta, hogy ez tulajdonképpen fejlődés avagy visszafejlődés-e. Az, hogy már az akaraterő sem kell, nincs szükség semmiféle ellenállásra, egyszerűen el tudod dönteni agyban, hogy mi hogyan fog, vagy legalábbis mi hogyan nem fog rád hatni. Annyira nevetségesen távoli az az időszak már, amikor a szerelem ellen meg a szerelmes vágyak ellen még semmit nem lehetett tenni, amikor még voltak "ellenállhatatlan" ölelések, fegyvertelenítő, becserkésző csókok, amikor ez az egész szerelmi bűbáj mint marionett-bábjáték volt a mozgatórugója az életnek, s mint megtörhetetlen átok uralkodott a történések predesztinált füzérén. És persze nemcsak nevetséges, hanem szánalmasan szomorú is, akár a meglőtt madarak tehetetlen vergődése a pocsolyában.

Fura, hogy végülis tényleg el lehet dönteni: odaadom neki a szívem, vagy nem adom oda. Vagy csak a testemet adom oda, de azt meg - előbb-utóbb úgyis rájövünk - minek.
Jó a dolgokat uralni, kézben tartani mindig. Csak nehogy reflexből olyankor is ezt csináljuk, amikor a Kedvessel vagyunk, és csak el kéne magunkat engedni...

A féltékenység a másik dolog, amin mostanában gondolkoztam, amiről mostanában beszélgettem. Tulajdonképpen a saját emberi természetünk az, amit nem tudunk elfogadni. Amit a másik tesz, az mindig egy kicsit (vagy nagyon) más fénnyel van megvilágítva, de az alap, amiből táplálkoznak a lehetőségek, nem jellemhiba, hanem alapvető ösztön, amely ugyanakkor tudatosan el- vagy felfedhető. A nemek különbözősége persze nehezíti a kérdést - egy férfi úgy érzi, rengeteget kell egy nőért küzdenie, mire megkaphatja, így aztán hülye lenne nem élni az adódó lehetőséggel. A sors becses, ritka ajándéka... A nő ellenben szinte bárkitől akármikor megkaphatja, amit akar. Ezért csak akkor sürgős és megismételhetetlen számára a dolog, ha igazából nem csak azt akarja, hanem valami többet, csak arra épp nincsen remény.

A probléma meg sosem ott van, hogy a másik mit tesz, hanem hogy mi éppen hogyan érezzük magunkat. Ha meg vagyunk telve (töltve) csordultig szerelemmel, akkor nem sajnáljuk mástól. Ha viszont magányosak vagyunk, mert közben velünk nem törődik, szűkölünk a másik minden perce iránt.

A másik az energetikai igényesség, vagy közérthetőbb nyelven a saját megmagyarázható és megmagyarázhatatlan vonzalmaink és szimpátiánk. De ez lehet, hogy csak rám vonatkozik:) Szóval, hogy akiket nagyon szeretek, azok miért ne szerethetnék egymást. Igazán nem bánnám, azt hiszem. Vagy ha van egy olyan nő, akire ha ránézek, szinte fáj, hogy nőnek születtem.
De vannak energiák, amik viszont taszítanak, amiket nem akarom, hogy a másik hazahozzon belém, mert nem otthonos, mert idegen, mert furcsa. Mert azzal a nővel én nem közösülnék, ha férfi lennék, talán akkor sem, ha nem lenne más nő a földön, mert van valami a lényében, ami taszít.
B. mondta erre, hogy hát igen, de pont ez az, hogy az én barátnőim, meg általában a normális nők nem kaphatók erre, csak az kapható, aki arra való.
Itt azért én annyit megjegyeznék, hogy "arra való" nincs, inkább olyan van, aki megelégszik ezzel, vagy aki nem ismer mást (szebbet, mélyebbet), vagy aki nem hisz abban, hogy azt képes lenne elérni (valaki mással). Csak ezt belülről olyan nehéz látni, hogy az ember mindig abban van benne (és ezért olyan embert is fog megszeretni), amire érdemesnek tartja magát.

De visszatérve, olyan nincs, hogy valami sehogyan nem hat vissza. Azt az embert akkor a pár szent, szerelmes kettősébe egy időre be kell engedni. Vagy lehet azt játszani, hogy nem engedjük be, hogy az kizárólag a másik dolga... de ezzel a kizárással pont a párunkkal való egységet nem akarjuk megélni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése