Vannak ilyen mélypontok az ember életében, azt hiszem, nekem ez most az. Végigcsináltam a tél legkeményebb részét, és most elfogyott, egyszerűen elfogyott. Én. Az erő, az energiatartalék, a hittartalék. De valahogy ilyenkor mindig kiderül, hogy akármilyen egyedül is érzem magam, egyáltalán nem vagyok egyedül, mellettem állnak a jó barátok, isten tenyere pedig ott feszül alattam, csak azért nem éreztem eddig, mert nem zuhantam elég mélyre hozzá. De nem lesz baj, nem tud minden összeomlani...
Hát köszönöm, köszönöm mindenkinek, aki fogja a kezemet egy kicsit, és nem enged feladni, most nagyon jó ez, fontos, hogy újra hinni tudjak, bízni tudjak az életben. És magamban.
Csodálatosak vagytok.
(..és a Mélypont bazmeg - az is egy olyan hely volt, milyen jó volt, csak elnyúlni kanapén-ölben, még semmi szándék, csak jó, csak úgy vagyunk, egy szál cigi, egy pohár forralt bor, Quimby szól a rádióból és kurvára értjük egymást. milyen rég emlékeztem erre már. boldog gyerekek voltunk. én még nem tudtam, hogy keménynek kell lenni, Te még nem tudtad magadról, hogy gyenge vagy.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése