gyerekvállalás

Norbit időnként meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Természetesen jó értelemben, minden harag nélkül. :) Úgy is mondhatnám, ez az, amit szeretek benne. Mondtam neki most is, hogy ez így nem ér, hogy ő csak ül ott, és belekérdez mindenki kérdéses dolgaiba. Hozza már egy kicsit saját magát is zavarba legalább.
Merthogy Norbi elég könyörtelen, de mint mondtam, ez a legjobb tulajdonsága is egyben.

Tegnap a gyerek-kérdés volt a téma. Hogy hogy jutottunk el idáig az Ízek, imák, szerelmek együttes megnézése és a Norbi által performált pár percnyi finom krisnás zene után a harmóniumon, arra már senki nem emlékezett, mindenesetre a beszélgetés eléggé disturbing volt. Néhány mondatom után igencsak megfagyott köztünk a levegő. Adott két fiatal felnőtt nő, egyikük egyedül neveli két gyerekét, a másikuk egy friss szakításon túl, pedig már nagyon szeretné ezt a gyerek-dolgot. Mert úgy érzi, hogy már kiteljesedett a munkában, már kiteljesedett egyedül, már nincs hova tovább, most már kellene ez az új szerep, hogy tovább fejlődhessen. Meg hogy érzi, hogy ő már kezd bezárulni, de ha lesz gyerek, akkor majd újra kinyílik egy csomó minden, és mennyi mindent tanulhat majd a gyerekektől. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljam közbe, hogy egy csomó minden be is zárul. Zavart, hogy úgy beszél a gyerekről magáról, mint valamiről, amire őneki szüksége van ehhez vagy ahhoz a céljához, mert szerintem nem az a fontos, hogy egy gyerek őneki mit fog tudni adni, hanem hogy ő meg tudja-e majd adni egy gyereknek azt, amire annak szüksége van. Próbáltam neki elmondani, hogy szerintem a gyerekvállalásnak ez az alapfeltétele és nem a gyerek iránti vágy. Nem értettük meg egymást, a válaszában megint azt ecsetelte, hogy neki milyen változást hozhatna az életébe ez a dolog.

A másik nő, nekem úgy tűnik, rendben van ezzel a szerepével, de azért elmesélte, hogy irigyli az apákat, és gyerekkorában apa akart lenni. Mert mindig az anya az, aki biztosít minden létfeltételt, és ettől minden áldott nap hullafáradt. Ő viszi el a gyereket addig a küszöbig, amikortól az apa igazán szerepet kap. Az anya feltétel nélküli odaadása adja a hátteret, a biztonságot az első önálló lépésekhez. Az apa szerepe igazán tíz éves kor után kezdődik, nem a pelenkázóasztal mellett, azzal ő még nem tud mit kezdeni.

Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, mindannyian arra emlékszünk, amit az apától kaptunk, amit vele játszottunk. Anyával otthon vagyunk, apa viszont elvisz. Anya csak úgy van, mint mindig, de apa játszik velünk. Mindig arra várunk, arra vágyunk, hogy apa játsszon velünk. Ez a különleges, a ritka. Nem emlékszünk arra, hogy anyu mit csinált, amikor gyerekek voltunk. Nem emlékszünk a pelenkázásra, az etetésre, a megnyugtatásra. Mert az természetes. Közeg. Mondják, hogy eleve egy hosszú és fájdalmas tanulási folyamat belátni azt, hogy az anya és én két külön lény vagyunk, nem vagyunk egyek, mint ahogy azt az anyaméhben átélhettük...

Nem tudom, fontos-e, amit ezen kívül még mondani akartam erről, mindenesetre most meg kell szakítanom. Ügyeletes vagyok, bejött a második meló. Szép hétvégét mindenkinek.