majd legközelebb...

Csinálod, mert csinálni kell, ahogy mindenki más is csinálja, próbálsz boldogulni, elintézni, megtenni mindent (ami soha nem sikerülhet, mert a tennivaló mindig több lesz, mint a kapacitásod, és az elvárásaid mindig a lehetőségeid felett húzzák meg a határvonalat). És újabb terveket szősz, hogy hogyan lehetnél még jobb ebben-abban, hogyan tanulhatnál meg és hogyan tehetnél még több mindent, hogyan szerezhetnél több pénzt, hogyan sportolhatnál / hogyan meditálhatnál többet, hogyan rendezhetnéd jobban az életedet, hogyan oszthatnád be jobban az időd...

Aztán egy nap visszanézel és azt látod, hogy az egésznek nem volt semmi értelme, mert itt ülsz egyedül, és már nincs kit megölelni, mert már mindenki elment... hogy mindent csináltál az elmúlt tíz-húsz-harminc évben, csak azt nem, ami igazán jól esett volna, mert soha nem tudtál megállni egy percre, hogy meglásd, ki az, aki ott áll melletted... és soha nem tudtál igazán lazítani, és megengedni magadnak, hogy egy kicsit semmi mással ne foglalkozz, csak azzal, hogy szeress.

Mert az elintézendő dolgok mindig iszonyú fontosak, sürgősek, égetőek maradnak, a munka mindig az ember körmére ég, a karriert építeni kell, különben semmire nem viszi az ember. És megcsináljuk, mert muszáj és mert jók akarunk lenni, mert büszkék akarunk lenni magunkra, és azt akarjuk, hogy mások is büszkék legyenek ránk. És dolgozunk a munkahelyen, hogy tárgyakat vehessünk, és dolgozunk a szabadidőnkben is, hogy tárgyakat hozzunk létre, amikre nincs is szükségünk, vagy legalábbis sokkal kevesebb szükségünk van, mint a szeretésre.

És vannak azok a dolgok, amiket mindig "majd ha lesz rá időm", "majd holnap" vagy "majd jövő héten" fogunk megcsinálni, mert nem sürgősek, és mert nem ellenőrzi, nem bünteti és nem fizeti senki, hogy megtettük-e őket, és nem is tornyosulnak, nem nyugtalanítanak, mert örökké mondhatjuk, hogy "majd legközelebb".

De a végén úgyis rájössz, hogy az egész életnek semmi más értelme nincs, csak az, hogy szeretni tudjuk egymást, hogy ottlegyünk egymásnak, hogy örömet tudjunk okozni és át tudjuk élni, el tudjuk fogadni az örömet az együttlétben.

Amíg lehet - mert csak hisszük, hogy ez az óra nem ketyeg.

Holott semmi sem ketyeg komolyabban, mint az az óra, ami az egyedül töltött, öröm nélküli semmit- vagy valamittevéssel eltékozolt perceinket számolja itt a Földön.

Örökre múlik el minden pillanat. Nincs tiszta lap. Nincs új lehetőség.

A halálban felocsúdunk, mert a halál brutális, hirtelen és durva. Pedig a halál csak a lassú, észrevétlen pusztulásnak a legutolsó láncszeme. A pusztulásnak, amiről nem voltunk hajlandóak tudomást venni, pedig ebben a percben is zajlik, amíg a gép előtt ülsz, és engem olvasol, ahelyett, hogy Vele lennél; a pusztulásnak, ami ellen életünk bármelyik percében tehettünk volna, de nem tettünk, mert bár valahol tudtuk, hogy fontos, mindig holnapra szántuk azt a pillanatot, amelyikben kifejezzük a szeretetünket.