ez a helyzet

Túlzottan nem izgat most a blogírás, de kivételesen van időm egy kis helyzetjelentést írni. A múltkori témát persze egyből megbeszéltük, és kiderült, hogy az igényeink nem is igazán különböznek, inkább az esti szabadidő az, amit ő egyelőre nem engedhet meg annyiszor magának, mert még mindig és folyamatosan rengeteg munka van a másik házon. De most már van kulcsom, és bármikor idejöhetek, akkor is, amikor ő még nincs itt, és élvezhetem a nyugit és a csendet. Ebben a hosszantartó, praktikus belvárosi létben szinte el is felejtkeztem róla, mennyire fontos ez nekem. Imádok Rákoskerten lenni, kiülni bármitcsinálni a kertbe, tök szuper, hogy kint is lehet a gépen dolgozni, már ez maga hihetetlenül inspirál. Egyébként most is a kertből írok, csak itt Gyálon, ahol egy kicsit nehézkesebb, mert az én laptopom nem nagyon bírja töltő nélkül, így most öcsém szobájának ablakán lóg ki a kábel.

Közben meg az volt, hogy felmondtam a Pajtánál, hogy főállású masszőr legyek és ne legyek ilyen konstans fáradt - aztán mégsem olyan feltételekkel alkalmaztak volna, mint amiről az elején szó volt, heti két napból meg nem lehet megélni, így aztán 4 nap szünet után visszamentem a Pajtához, és gond nélkül visszavettek. Ez a négy nap munkanélküliség viszont sok mindent tanított, főként saját magamról, nagyon örülök, hogy keresztülmentem rajta.

Nem tudom elviselni, ha nincsen munkám. Azt hiszem, előbb mennék le egy bányába robotolni, minthogy társadalmilag teljesen értéktelen, kereset nélküli vagy alig-kereső ember legyek. Már nem tudnám megtenni, már egészen furcsa, hogy volt az OKJ után egy ilyen hosszú, csak ímmel-ámmal fusizós, tengődős-lengődős időszak. És ez nem a pénzről szól. A milliomosoknak is szükségük van egy rendes munkára, hogy ne golyózzanak be - szólnak a tanulmányok. Ha más nem, akkor charity work, önkéntesség, de valami kell, ami célt, ami értelmet ad.

A másik dolog, hogy kicsit ráláttam kívülről arra, ami lettem. Sokat változtam, mióta biciklis futárként dolgozom, és nem igazán pozitív irányba. Igen, megtanultam bizonyos dolgok értékét, jobban illeszkedem a világba, kevésbé vagyok álmodozó, mint régen. De sok a negatív mellékhatás. A munkámmal járó stressz, az állandó, erőteljes fizikai és szellemi igénybevétel egészen kimerültté tett, lecsapolt. Nem csak fizikailag, lelkileg is. Sosem voltam például hisztis, hagytam, hogy mindenki azt csináljon, amit akar, nem bántam, ha ilyen-olyan hatások értek. Most nagyon érzékeny vagyok bizonyos dolgokra, amiből az első, hogy hagyjanak aludni. A két baleset megtanított rá, hogy az életem múlik rajta, hogy mennyire vagyok kipihent. Az viszont nem jó, hogy minden egyes nap rettegnem kell a kialvatlanságtól, mert annál nehezebben megy visszaaludni, minél fontosabb, hogy megtörténjen. Szóval ez most egy nagy para, és igazából sehol nem tudok olyan jól aludni, mint az ex-albérletemben, sötétben, csendben, egyedül. Néha gondolok rá, hogy bérelnem kéne továbbra is, csak hogy ott aludhassak, de ez persze hülyeség, meg úgyis annyira szeretek Gergőnél lenni, Kerten... Kár, hogy az éjszakai alvás céljából bérelhető sötét- és süketkamrákat  még nem találták fel (ha már ilyen van). Bár lehet, hogy a japánok kvázi feltalálták, de nekem azért komplexebb szükségleteim vannak. Hogy legyen benne mindig friss, tiszta levegő, és (legalábbis a lefekvés pillanatában) legyen benne valami melegséges szeretni- meg ölelgetnivaló:), aki ellenben csöndben van éjszaka, és nem mozgolódik. Most ahogy nézem, asszem leírtam az alvómaci tökéletes definícióját, lehet, hogy be kéne szereznem egyet? :)

Ma bekísértem Apámat a dokihoz, mert félt, hogy nem emlékszik, és nem fog tudni válaszolni az esetleges kérdésekre. Összeszedtünk 1996-tól kezdve minden leletet, és elkezdtük intézni a rokkanttá nyilvánítását. Munkaviszonya nincsen, de az orvos szerint valami segélyt így is igényelhetünk, mert a rokkantság mértéke el fogja érni az 50%-ot. Apukám ennek ellenére nincs rossz lelkiállapotban, viccelődve mondja: "most már csak félember leszek"...