balanszíring

Kényes egy dolog ez. Mert hát nem egyszerű két külön ember sajátos vágyait egymáshoz illően összehangolni. Lehet, hogy túl gyorsan térek most a tárgya, ahelyett, hogy írnék mondjuk a forgatásról, ami reggel fél hattól este fél hatig zajlott ma az erdőben, vagy arról, hogy ellátogattam a régi zencsoportomba meditálni, és milyen jól esett. Egy blogban ez nyilván érdekesebb lenne, de nekem most nem ezen jár az agyam, mert ez már megtörtént, és nincs vele gond.

Barna mondta régen, hogy volt egy csaja, akivel csak hétvégente tudtak találkozni, és tök kikészült tőle, mert olyan volt ez neki, mintha távkapcsolatban lenne: épphogy összemelegedtek és nagyon-nagyon jó lett, máris el kellett válni, akkor tökre hiányzott a nő, aztán egy hét alatt szép lassan "leszokott" róla, és mire újra találkoztak, már nem vágyott rá úgy, de aztán megint összemelegedtek és megint nagyon jó lett, de megint jött egyből a kényszerű leválás... és egy kicsit ki kellett belőle szeretnie ahhoz, hogy el tudja viselni a hiányát, de mikor vele volt, újra és újra beleszeretett. És ezt az állandó ki-be-szeretést ő nem nagyon bírta érzelmileg, inkább szakított a csajjal.

Ez persze a könnyebb megoldás, és nem is azért hoztam fel ezt a példát, mintha nálunk is ilyen súlyos lenne a hélyzet. Szerintem nagyjából egyforma igényünk van egymás társaságára, nagyjából ugyanannyi időt szeretnénk együtt és ugyanannyit külön (barátokkal, családdal, munkálkodással, másféle kikapcsolódással) tölteni, egyedül az időzítéssel van a baj. Úgy látom, neki leginkább az egy-nap-együtt - egy-nap-egyedül váltakozó felállásra van igénye, én meg ettől eléggé kikészülök a fenti okok miatt - már épp nagyon kurvajó, már nagyon belelazultam, beleéltem, beleszerettem magam, aztán másnap szétfele, amit nagyon nehéz nem elutasításként megélnem, mert bennem a kontinuitás felé él a vágy, szeretném még, ami olyan nagyon jó volt. Ez nem jelenti, hogy mindig együtt akarnék lenni vele, mert a szerelemmel ugyanúgy eltelik az ember, mint az étellel (ugyebár a túl sok kedvenc süti az már émelyítő, ellenben mértékkel fogyasztva a legfinomabb, legkívánatosabb étek). Szóval, nekem az ideális nagyjából az lenne, ha fél hetet együtt, fél hetet külön töltenénk, akkor lenne idő megnyugodni az együttlétben, feloldódni a szerelemben és a be is teljesülő vágyban, aztán szép lassan engedni egymást el, úgy, hogy nincs hiány, úgy, ahogy nem fáj, mert épp annyi idő ez, amin túlmenően talán már sok is kicsit, mert pár nap után már vágyni kezdünk az egyedül vagy máshol-létre, már megteltünk az éltető szerelemtől. És a pár nap külön-elteltével ismét lehet egymásra szenvedéllyel, jólesően várni. Nem kell erővel elszakadni, és akarattal, önfegyelemmel "leszokni" egymásról (nekem most ez ilyen), és nem kell aztán túl hamar újra megpróbálni "visszaszokni" (ismét beleengedni magam, ismét bízni a szerelemben), akkor, amikor épp hogy sikerült leszoknom végre egy kicsit. Mert akkor az ember egy kicsit tényleg érzéketlenebb szakaszba ér, és felszámolja a vágyait egy időre - ami nem is baj, mert egy csomó dolog az életben ezt kívánja meg ahhoz, hogy elboldoguljunk vele. Nekem túl gyors ez az egynapos váltás, nekem hosszabb szakaszaim vannak, bennem lassabban zajlanak az érzelmi folyamatok. Ez most egy nagy összevisszaság nekem, amiben se a jóféle (a jövőt boldogan váró) vágyaknak, se a boldog megnyugvásnak nincs igazán helye, max a vágyak kínzó fajtájának, ami a jelenbéli hiányból ered.

És persze, ezt most Vele szerettem volna elsősorban megbeszélni, csak nem nagyon sikerül rá lehetőséget keríteni egy ideje. Talán épp ebből a helyzetből adódóan, valahol elakadt egy-két napja a kommunikáció... De tulajdonképpen örülök annak, hogy most így összeszedtem tisztán, érthetően, hogy mit és miért érzek, mert nem biztos, hogy ilyen objektíven el tudtam volna szemtől szembe mondani.