terasz a kertre

A fogalmazási készségem teljesen elapadt ebben a nagy csöndben. Egy terasz, ami a kertre néz. Ez az, ami nekem mindig hiányzott, a mi házunk pont hogy elfordul a kerttől, max egy fotelt lehetne hátravinni és beleülni, de az meg milyen már. Szóval leültem itt kint a kerttel szemben a teraszra, és csak néztem a kertet és hallgattam a madarakat, és hagytam, hogy hónapok óta nem érzett nyugalom költözzön belém. Odabent még a fülem zúgása felülírta a csendet, a fülem zúgása és az elmém háborgása.

Tömény egy időszak volt ez, éppen most minden megváltozik, költözés, munkahelyváltás és a kapcsolatunknak is egész más jellege lesz. Kicsit sok volt már a túlzott fontolgatásból, a megfeszített igyekvésből, hogy mindenhol megfeleljek, a mindenáron gyakorlásból, a magányos várakozásból, a mindennapi letekert kilométerekből.

Vége. Most egy kicsit végre lazítani is lehet. Elköltöződtem végre, Gergő is elköltözött, az indiai főnök meg odavan értem, no para, jó lesz, jó leszek.

Szóval fel lehet egy kicsit lélegezni, és ki lehet egy kicsit ülni a kert elé. És szét lehet nézni a kertben, mert van idő megszagolni a nárciszt és az orgonát, megsimítani a füvet, elidőzni a nefelejcs icipici, gyönyörű szirmain. Itt egy kicsit el is érzékenyültem. Mikor láttam én nefelejcset utoljára? Pedig hogy szerettem volna látni, néha gondolok rá, az egyik kedvenc virágom volt gyermekkoromban. És akkor az is átvillant rajtam, hogy nekem az összes kedvenc virágom vadvirág volt, de hol látnak egyáltalán vadvirágot szerencsétlen mai, városi gyerekek? Egy csomó szép dologgal esélyük sincs találkozni. A másik, legtutibb kedvencem egy még ennél is kisebb, igazán icipici piros virág volt. A beton repedéseinek rései közül dugta ki a fejét Gyönkön, a kollégium udvarán, ahol mi is laktunk. Nem zöld, hanem egészen sötét színű levelei voltak, melyek hasonlítottak a lóhere leveleire, csak kisebbek annál. A nevét sem tudom :) A virágboltban kapható, névvel rendelkező virágokat mindigis utáltam. Anyukámnak is ezerszer szívesebben szedek úton-útfélen valami színes csokrot, mint hogy betegyem a lábam egy virág(vágóhíd)üzletbe. De ha csak azt megnézem, hogy nézett ki az utcánk, amikor kétéves voltam, járda se volt sehol, se aszfaltút, és vadvirágba volt borulva az egész útszél, van róla fénykép. Most egy kopár semmi az egész, néhány fűcsomóval, pitypanggal max. Nem irtotta senki direkt módon, eltűntek mégis a vadvirágok, mert nem érzik már azt, hogy jó nekik itt élni. Ezért is szeretek annyira fuvart vinni a magas, hegyvidéki kerületekbe. Ott még vannak vadvirágok...

Kicsit elnéztem, ahogy lopakodik a macska, kicsit sorrajártam a tulipánokat és a fákat is üdvözöltem. Bent már lobog a tűz a kandallóban, a Kedves ide-oda járkál körülöttem, mint egy tünemény, serénykedik, rendezget, pakol, és közben mindig van egy mosolya rám. Néha azon kapom magam, hogy csak hallgatom a hangját, nem is igazán figyelem, hogy mit mond, csak nézem az arcát, és arra gondolok, mekkora öröm nekem az ő puszta létezése, és hogy a részese lehetek annak, ahogy ő van...