miniatúrák

Beszélgettünk sokat a Ryan nevű sráccal (szuper, hogy ez neki is fontosabb volt, mint végigrohanni Budapesten), sokat mesélt Koreáról, ahol két évig tanított, meg hogy India zsúfolt káosza olyan, mint egy pszichedelikus drog, ő nem bírta, de van egy fílingje, tehenek és templomok, ahogy rohangálnak a meztelen kissrácok, és az utcára piszkítanak... meg hogy két évig örömteli testi kapcsolatban éltek ott kint a kanadai barátnőjével, de ő eljött, mert a lány egyszercsak bekattant vallásilag, és onnantól kezdve nem volt vele hajlandó, neki meg nagyon nehéz volt vele így együtt élni. Persze együtt vannak azóta is, mármint hivatalosan, félbeosztott facebook-profilképpel:), nem tudja, mi lesz, fog-e működni, olyan nehéz otthagyni valamit, ami az első igazi, mert fél, hogy őt keresné mindenkiben, és nem találna senkit, akivel... és hogy persze, sajnos nem tudod másként, mint belülről nézni azt, amiben benne vagy, nincs objektív rálátásod.

Én meg arról beszéltem, hogy mennyire szép, ahogy a hónapok telnek-múlnak együtt, és ahogy egyre jobban megismerjük egymást, mégsem egyre unalmasabbá válik, hanem pont hogy egyre jobban érdekel, ő jár az eszemben éjjel-nappal, egyre jobban szeretem a teste formáját, a bőre tapintását... meg ilyesmi dolgok.

Nagyon szeretek anyanyelvi emberekkel beszélgetni, mert nekik nincsenek kommunikációs problémáik, lehet érinteni mélyebb témákat, meg lehet élni valami fontosat ezekben a párnapos kapcsolódásokban is. A többiek csak makognak inkább angolul, és nehezen értenek. Ott más dolgok lesznek fontosak: egy jó vacsi, egy hindi fejmasszázs, a közeli holokauszt múzeum, egy este a Szimplában, egy tányér Tom Ka leves... De én alapvetően leginkább beszélgetni szeretek, ez az, ami után megmarad bennem a másikról az emlék. És amikor valakivel nagyon jól megértjük egymást, akkor igenis bánom, hogy csak pár nap és vége, sajnálom, hogy elmegy. Így volt akkor is, amikor Jon volt itt négy napot - és rá időm is volt rendesen, vele töltöttem majdnem minden estét, meditál és a kora ellenére nagyon mély gondolatai voltak, bármit mondott, végig a szemembe nézett, és 100%-osan tudott figyelni rám, egy kicsit talán belém is szeretett - és amikor felszállt a buszra, olyan fura volt, hogy hirtelen szakadt meg valami, amibe beleszoktam és jó volt. Persze egy nap, és elmúlik az egész, meg jönnek újra a melós, fáradt, zsúfolt hétköznapok, és a tervek ellenére nem fogunk úgysem levelezni, nem érdekel már minket a másik ember, újak jönnek, új dolgokat mesélnek, új témákat hoznak... olyan fura ez az egész. Emberi kapcsolat-miniatúrák. Pillanatképek, melyek tovaröppennek, mint a pillangók...
De nagyon szeretem.
Színesebb tőle az élet, sokat lehet tanulni más perspektívákból, más életutakból, tényleg nagyon sokféle az ember(i)ség...