Itthon vagyok betegen (mégsem vagyok legyőzhetetlen, úgy tűnik:P ), viszont ennek megvan az az előnye, hogy kivételesen van időm arról írni, ami valóban lényeges számomra. (általában nem így van, sőt sokszor épp a legjelentéktelenebb dolgok kerülnek ide több okból: az egyik, hogy amikor a fontos dolgok történnek, akkor fontos dolgok történnek, tehát nincs időm még blogolni is róla, másrészt vagy Vele élek át / meg valamit, és ezért nem érzem szükségét, hogy másoknak beszámolót tartsak az örömeimről, ha pedig nem vele, akkor meg Neki szeretném elmesélni, és nem pedig ide írom :) - és ezért ide inkább a negatív dolgok kerülnek, hirtelen indulatból amolyan spontán kirobbanások.)
Jelentkeztem egy Ötritmus workshopra. Nagyon kellett. Nem voltam még Ötritmus workshopon, táncórán is csak egyen, amit a Fehérke tartott nyáron - mégis már ahogy a terembe beléptem, úgy éreztem: otthon vagyok. Tudtam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Hasonlított nagyon azokra a hétvégi kontaktos workshopokra, ahol nem technikai volt a tananyag, hanem a cél a minél mélyebb ellazulás, minél teljesebb felszabadultság volt az önálló, ösztönös improvizáción keresztül.
Néha nehezemre esett nem kapcsolódni másokhoz, ahogy a kontaktból megszoktam - aztán levetettem ezt a gátat, és egy kicsit mertem kapcsolódni azokhoz, akiket ismertem már korábban is kontaktról, vagy akik nyitottnak mutatkoztak felém, és páros táncot kezdeményeztek velem. És most már, okulván a nyári ötritmus órából, sikerült úgy viselkednem, hogy a táncot megéljük teljesen, de az óra után ne kérjék el (hiábavalóan) a telefonszámomat a velem összhangra talált és engem vonzónak tartó fiatalemberek (kontakton ez valahogy sosem probléma, ott mindenki természetesnek veszi, hogy a kapcsolódás a táncban véget ér).
Az ismeretlen közeg (és közönség) ellenére úgy érzem, én voltam a teremben a legvadabb, legfelszabadultabb, legösztönösebb, legsokszínűbb. Bátran használtam a talajt is mint támaszt, formát és teret, ahogy a kontaktból tanultam. Engedtem, hogy felszínre törjön bármi, csináltam, bármi is jutott eszembe, engedtem, hogy a testem lépjen először, mielőtt még bekapcsolódna az elmém és feltenné a szokásos kérdéseit a félelmeivel, megfelelési kényszerével, esztétikai kétségeivel. Biztos, hogy sokan irigyeltek is ezért; sokan táncoltak szolidan, vagy végig hasonló, ismétlődő sémák szerint, kissé kétségbeesett vagy zavart arccal, az eksztázis jelei nélkül (főként az idősebbek). De kurva nagy, hogy eljöttek és végigcsinálták ők is!!
Tettem magammal kapcsolatban néhány fontos megfigyelést. Vagy inkább kérdést, amik felmerültek bennem. Először is, hogy mi a francért vagyok én olyan feszült, szorongó, zárt bizonyos társas, hétköznapi szituációkban, mikor itt totálisan oldott és elengedett tudok lenni?! Hol vannak ilyenkor a görcseim, a korlátaim, a félelmeim? Amit itt megtapasztalok, amilyen minőséget itt képviselek, azt miért nem tudom hozni az életemben is? Miben más ennyire ez a tér nekem az élet teréhez képest?
..és innen folytatom, mert most ki lettem dobva a gépből:)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése