mosolymérő

Annyi mindent írnék... Fantasztikus hetem volt, kezdve a múlt hétfővel, látszólag semmi különös, beültünk egy kis kocsmába a Pajta mellett, beszélgettünk, én meg egy kicsit az ölébe hempergőztem a padon, és úgy elengedtem magam, ahogy szinte bárhol el szoktam magam engedni, ha kettesben vagyunk és minden oké, talán mert belém nem neveltek ilyesféle illemtankönyvet, hogy hol mit illik csinálni és mit nem (volt is belőle bajom..:) ).

Azok a pillanatok, amelyek megmaradnak, amik igazán számítanak, pedig milyen megfoghatatlanok, elmesélhetetlenek. Ahogy álltunk a Keletiben, ő már a vonaton, én lent a peronon, és az üvegajtó két oldalán egymásra helyeztük a kezünk. Vagy tíz perc késéssel indult a vonat, és mi csak álltunk ott, néztünk egymásra - az a mosolya, az annyira megmaradt bennem.

Amikor még kisebbecske gyerek voltam, és Anyuval Németországba mentünk, ki nem állhattam Karó nénit (mi így hívtuk, amúgy Carolina, nyilván). Pedig tök kedves volt, és mindig rámmosolygott - no de annak a mosolynak a hamissága! Egy gyerek ezt talán még jobban érzi. Csak addig mosolygott, amíg rámnézett, a következő pillanatban elvágták a mosolyt. Ki nem állhattam.

Szerintem egy mosoly valódiságát, a mögötte rejlő örömöt a hosszában lehet mérni. A hamis mosoly mögött nem rejlik öröm, csak egy szándék - ami attól még lehet jó szándék persze, de a szándék nem nyújtja el a mosolyt úgy, mint ha valóban örülsz. Szóval én kész voltam, ahogy ott álltam, és láttam, hogy már tizenöt perce ugyanaz a mosoly van az arcán, változatlan intenzitással és csillogó szemekkel. Mert ez annyit jelent, hogy boldoggá tudjuk egymást tenni...