A Dead Can Dance melankolikus kórushangjai örvénylenek velem. Mindig az utolsó este a szomorú... Az ember hirtelen rádöbben, hogy nem csak egy külső körülményt, hanem egész otthont veszít. Így volt ez azzal a soha nem álmodott héttel is az utolsó órákban, és így van most is egy év és egy hónap után a pasaréti Gábor Áron utca 20. szám alatt. És persze a költözésben benne van a veszendőségnek és az elmúlásnak az az érzete is, hogy amit eddig nem éltünk meg az itt-lakó-társakkal, azt már bizony soha többé nem lehet...
Igazi belső tér volt ez, kevesen szelték át. Egyetlen kezemen meg tudom számolni talán (ha nem számítjuk a Vietnám előtti búcsúpartit), s velük is a konyhában inkább, egy-egy bögre forró tea mellett. Egyedül Barna aludt itt, ő is csak kétszer-háromszor, külön ágyon. Nem kötődnek a szobámhoz emlékek túlzottan meghitt percekről, közös mókázásról, szenvedélyes éjekről.
Annál jobban jellemzik azok a magányos órák, amikor még a többi lakótárs sem. A frissítő zöld- és a tejszínes-illatos masszala teák, a hajnali jógázások, a hegynekfelfutások utáni hidegzuhany, a közeli erdő, az órák, amiket magammal töltöttem. Sokszor ültem mélyre merülve a csendben az ablak alatt. Jó volt itt meditálni mindig. Sok álmatlan éjszakám is volt itt, amikor még nem velem, de elkezdtek történni a dolgok, és úgy éreztem, mélyebben érint, mintha velem történne. És mennyiszer tékozoltam a szobámban körbe-körbe pörögve a leírhatatlan öröm perceit, miután találkozásoknak, éjjeli beszélgetéseknek, koncerteknek vagy csak a laptopomból áradó zenének, a lagzazie klipnek és még megannyi mindennek örültem!
Az elmúlt egy év átpereg most az ujjaim között. Itt van minden tárgy, amik között az életemet éltem. Nem tűnik soknak, szerény felszerelés. Valószínű egy élethez sem kéne több... Kedvtelve nézem, ahogy egy-egy dolog ütemre ér véget: a hűtőből épp elfogy az utolsó szelet kenyér és sajt, az utolsó kanál mandulakrém és müzli, pont kiürül a fogkrémes, a lemosós, a samponos flakon, az utolsó adag mosópor oldódik fel. Megismerem az illatról: ezt még Zsombortól hoztam... Fura, hogy egy illatba mennyi emlék tömörülhet bele. És milyen gyerekes dolog minden nap egy illattal elaludni, mégis három héten át csináltam elutazva ezt...
Kidobom a kedvenc szandálom, a vasfogú idő a talpam alatt ólálkodik. A zene Truffazra váltott, a bőröndök még tartalomra várnak, elköszönök...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése