2006 márciusában (ez komolyan már 3 és fél éve volt??) hallottam Tarr Bence előadását "Tarot, az önmegismerés egy másik útja" címmel (Tarr Bence egyike azon igazán nagyon kevés személyeknek, akiket 100%-osan hitelesnek, cseppet sem mesterkélt mesternek érzek, amúgy buddhista tanító, filozófus és kultúrantropológus, de ami miatt nekem fontos, hogy ő tudja, hogy hogy van a szeretés, jaj most egészen megjött a kedvem, hogy újra beszélgessek vele:) ), meg két éve az egyik Világokon át-vetítéssel egybekötött előadásának is központi témája volt a Tarot, de azt hiszem, most kezdem csak érteni, mi is ez, mi teszi az önismeret eszközévé.
Már tegnap is eléggé felzaklatott a dolog, úgy tűnik, mindannyian nagy harcnak fogunk elébe nézni... ezt persze nemcsak a kártya mondja, nem akarom túlezózni, hanem valahogy annyira egyértelmű szerintem a dolgok állásából, ahogy az is, hogy most Fegyverszünet, Béke, Univerzum, Kardok Ásza és Koronglovag. És ha Carlos találó meglátásai mellé még ezt is hozzáolvasom, még inkább érhetővé és jogossá válik minden. Tetszik ez, egészen bezsongtam:)
A hétvégén egyébként mintha változott volna valami. Érzem, hogy most már oldódik bennem a görcs.
(Görcsösen imádkoztam, de ugyanakkor tudtam, hogy az Ég a görcsnek sohasem nyílik meg, nem is nyílt és nem is fog. Az ég nem ad nyugalmat, amit ad, az az erő a nyugtalanság elviselésére. Nem ad terített asztalt, amit ad, erő, hogy a kenyeret megszerezzem. Tudtam. De a turba az az állapot, amely a tudásnál erősebb. Mert a tudás is az őrületszerű megzavarodás szolgálatában áll. A turba az, amikor az ember Isten felkavart lángoló dühében él. Az emberi tudatot minden esetben imaginációjának minősége határozza meg. Kivétel nincs. Aki a fekete imaginációban él, annak tudata fekete. A sötétség tüze, mint Böhme mondja, Finsterfeuer. A pokol. A kárhozat. Nem lehet megsemmisülni. Nem lehet elbújni a semmibe. Kell. Végig kell csinálni.
Hiába halsz meg, hülye, a halál se nem sziklapince, se nem éléskamra. Saját imaginációdtól nem fogsz megszabadulni tudni. Nem, nem az ördög marcangol és nem a bomba és a golyó és az éhség, önmagad örvénylő mérge, erőtlen mocsok, zuhan és zuhan és félelem és félelem és sötétség és reszketés és félelem. A lélek sötét éjszakája. Most már értem. A görcs.)
Hogy mi történt pontosan, azt még nem tudom, meg szkeptikus is vagyok most már a pozitív hullámhegyeimmel, ami a tartósságukat és jelentésüket illeti, de megléptem pár nagyobb lépést, és egészen új dolgok érdekelnek. És most nem annyira az extázis extrémája vagy a nietzschei Heiterkeit ok nélkül eltöltő, önmagát meghaladó, önkívületbe átemelő, dionüszoszi életöröme van (ez a szó engem hogy megtalált!), inkább a béke nyugalma... elnyomás nélkül. Ahol már nem kell feltétlen magasabbra ugrani ahhoz, hogy felülkerekedjek - és nem követi a lezuhanás.
Kinyíltam sok minden felé. A szeretés, a meditáció és az intuíció, a könnyed tánc, a munka és a tanulás, a szexuális energia érzékelése. Minden, ami a tudatalattim, a sérüléstől való félelmeim kemény munkájának eredményeképpen jó sok héten át le volt fojtva bennem...
És persze a lapok folytán elgondolkodtam azon - mivel kissé nyomasztó volt a jövőkép - vajon nincs-e veszélye annak, hogy megnéztük, milyen felajánlás érkezett a betekintésre odafentről? Nem válik-e önbeteljesítő jóslattá a tudomás, vagy épp ellenkezőleg: a leselkedő veszélyekre figyelve és a segítő útmutatást követve át tudom a történetemet fordítani? Vagy egyáltalán értelmezhető-e bármi másként a "jóslat", mint a bennem lévő jelen pillanat tudati lenyomatának, a jelen elképzeléseimnek jövőbe kivetülése / meghosszabbítása, és így bármely pillanatban átváltható?
...na ki tudja a tutit? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése