"ein Jeder hat seine eigene Hölle, es ist sonst nichts, das ihn ergreift, als sein eigen Gift"
- sokáig visszhangoztak a fejemben ezek a mondatok, de a lélek sötét éjszakáján hetekig nem tudtam túljutni.
The virgin's wish without her fears impart,
Excuse the blush, and pour out all the heart,
Speed the soft intercourse from soul to soul,
And waft a sigh from Indus to the Pole.
Thou know'st how guiltless first I met thy flame,
When Love approach'd me under Friendship's name;
My fancy form'd thee of angelic kind,
Some emanation of th' all-beauteous Mind.
Those smiling eyes, attemp'ring ev'ry day,
Shone sweetly lambent with celestial day.
Guiltless I gaz'd; heav'n listen'd while you sung;
And truths divine came mended from that tongue.
From lips like those what precept fail'd to move?
Too soon they taught me 'twas no sin to love.
Back through the paths of pleasing sense I ran,
Nor wish'd an Angel whom I lov'd a Man.
Dim and remote the joys of saints I see;
Nor envy them, that heav'n I lose for thee.
(...)
Yet here for ever, ever must I stay;
Sad proof how well a lover can obey!
Death, only death, can break the lasting chain;
And here, ev'n then, shall my cold dust remain,
Here all its frailties, all its flames resign,
And wait till 'tis no sin to mix with thine.
Ah wretch! believ'd the spouse of God in vain,
Confess'd within the slave of love and man.
Assist me, Heav'n! but whence arose that pray'r?
Sprung it from piety, or from despair?
Ev'n here, where frozen chastity retires,
Love finds an altar for forbidden fires.
I ought to grieve, but cannot what I ought;
I mourn the lover, not lament the fault;
I view my crime, but kindle at the view,
Repent old pleasures, and solicit new;
Now turn'd to Heav'n, I weep my past offence,
Now think of thee, and curse my innocence.
Of all affliction taught a lover yet,
'Tis sure the hardest science to forget!
How shall I lose the sin, yet keep the sense,
And love th' offender, yet detest th' offence?
How the dear object from the crime remove,
Or how distinguish penitence from love?
Unequal task! a passion to resign,
For hearts so touch'd, so pierc'd, so lost as mine.
Ere such a soul regains its peaceful state,
How often must it love, how often hate!
How often hope, despair, resent, regret,
Conceal, disdain — do all things but forget.
But let Heav'n seize it, all at once 'tis fir'd;
Not touch'd, but rapt; not waken'd, but inspir'd!
Oh come! oh teach me nature to subdue,
Renounce my love, my life, myself — and you.
Fill my fond heart with God alone, for he
Alone can rival, can succeed to thee.
Tisztán látni mindent, és a valóságnak nem ellenállni. Kiküszöbölni saját szemgolyóm görbületének torzítását, és a látvány mögött húzódó tényállást maradéktalanul elfogadni.
Ez volt a cél, amit hónapokkal ezelőtt kitűztem magamnak, s amihez a nagyon hízelgő, ájulásra csábító és a hűvös, kegyetlen pillanatokban különösen igyekeztem tartani magam. Amikor a belső próbatételnek vége lett, azt hittem, a mű első kötete befejezett, és egy időre hátra dőlhetek majd, hosszú pihenő, vagy legalábbis kardiális hibernáció következik...
Nem így lett. Egy hét kemény böjt elvonási tünetekkel (a kedvenc látvány, a kedvenc hang, a kedvenc illat, a kedvenc tudatmódosító szer, a kedvenc múzsa böjtje, s nem is hosszú-hosszú böjtnek tűnt ez már, inkább kényszerű leszokásnak), majd szemlehunyással elfordulva egy hét könnyed mámor, ahogy az élet új örömforrásaira leltem (jó anyag ez a társas kapcsolódás, a lelkek találkozása, főleg, ha már éretten, szépen, tisztán...)
A nagy harc ezután kezdődött. Mert semminek nem lett vége, semmi nem múlt el, de itt már nem a másikkal és nem is a pillanatnyi vágyakkal kellett harcba szállni, hanem önmagammal, mert már semmi más nem maradt, csak az emlékek, amiket magamban őrzök és a világ, amit magamban folyamatosan szintetizálok.
Keine Lichtung; az objektív valóságnak egyszercsak hirtelen és magyarázat nélkül vége szakadt, s ebben a kapaszkodó- és ingermentes állapotban mítosz és logosz keveredni kezdett, már a saját emlékeimben is kételkedni kezdtem, és néha úgy éreztem, jobb lenne az egészet 'elfelejteni'.
És szavak visszhangoztak a Nietzsche-óráról (- Entfremdung - -ent fosztóképző - már nem az, ami volt, már nem otthonos és ismert - Distanzierung - idegenségében elfogadni, felismerni, hogy ahogy eddig értettem, úgy már nem érthető -), és a delete-gombra vágyva (lásd: Eternal Sunshine of the Spotless Mind) rokon érzések záporoztak belém a Pope-versből is, a történet mindkét stációjáról:
The virgin's wish without her fears impart,
Excuse the blush, and pour out all the heart,
Speed the soft intercourse from soul to soul,
And waft a sigh from Indus to the Pole.
Thou know'st how guiltless first I met thy flame,
When Love approach'd me under Friendship's name;
My fancy form'd thee of angelic kind,
Some emanation of th' all-beauteous Mind.
Those smiling eyes, attemp'ring ev'ry day,
Shone sweetly lambent with celestial day.
Guiltless I gaz'd; heav'n listen'd while you sung;
And truths divine came mended from that tongue.
From lips like those what precept fail'd to move?
Too soon they taught me 'twas no sin to love.
Back through the paths of pleasing sense I ran,
Nor wish'd an Angel whom I lov'd a Man.
Dim and remote the joys of saints I see;
Nor envy them, that heav'n I lose for thee.
(...)
Yet here for ever, ever must I stay;
Sad proof how well a lover can obey!
Death, only death, can break the lasting chain;
And here, ev'n then, shall my cold dust remain,
Here all its frailties, all its flames resign,
And wait till 'tis no sin to mix with thine.
Ah wretch! believ'd the spouse of God in vain,
Confess'd within the slave of love and man.
Assist me, Heav'n! but whence arose that pray'r?
Sprung it from piety, or from despair?
Ev'n here, where frozen chastity retires,
Love finds an altar for forbidden fires.
I ought to grieve, but cannot what I ought;
I mourn the lover, not lament the fault;
I view my crime, but kindle at the view,
Repent old pleasures, and solicit new;
Now turn'd to Heav'n, I weep my past offence,
Now think of thee, and curse my innocence.
Of all affliction taught a lover yet,
'Tis sure the hardest science to forget!
How shall I lose the sin, yet keep the sense,
And love th' offender, yet detest th' offence?
How the dear object from the crime remove,
Or how distinguish penitence from love?
Unequal task! a passion to resign,
For hearts so touch'd, so pierc'd, so lost as mine.
Ere such a soul regains its peaceful state,
How often must it love, how often hate!
How often hope, despair, resent, regret,
Conceal, disdain — do all things but forget.
But let Heav'n seize it, all at once 'tis fir'd;
Not touch'd, but rapt; not waken'd, but inspir'd!
Oh come! oh teach me nature to subdue,
Renounce my love, my life, myself — and you.
Fill my fond heart with God alone, for he
Alone can rival, can succeed to thee.
Jött az a levél is, és én kezdtem az önmarcangolástól kicsit megőrülni azt hiszem, mert annak, ami bennem teljességgel szent volt, elindult bennem az utólagos profanizálódása, éreztem, hogy olykor melankolikus hangulatban a lelkemet legyőzve át akar íródni bennem, és már nem értettem, hogy mi miért volt, és hogy hogy nem láthattam akkor, hogy mindez hová vezet...?
Tudom, hogy csak egy olyan világban maradhatott volna meg minden annak, ami, ahol a pillanat tüzében tényleg elég minden, ahol a pillanat semmi más, csak önmaga, és értéke csak jelenidőben, önmaga teljességében mérhető. De itt minden pillanat a következőre aggatta a súlyát, zsarolják az embert az eljövendő pillanatok, követelnek, számonkérnek, tépnek... Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, mindkettőnknek át kellett volna lépni oda...
Él bennem egy világ... nem is tudom, létezik-e az a külső világ, ahol e belső beváltható, ahol megvalósítható és élhető...vagy a külső világgal örökké szemben fog állni?
Tudom, hogy nagy harc lesz még nekem az Élet, és lehet, hogy teljesen egyedül, mert ki az, aki velem élne egy ilyet? Ki az, aki egyáltalán érti, akinek a látása keresztül tud látni a felszínén?
Vagy én lettem még valahol a középpontomban, sejtmagi lényegséggel elrontva?
Netán a túl sok zen és túl sok tao ártott meg? Nem erre a világra szabták az ilyen világrendeket...
Vagy azt kéne egy elkeseredett, reményvesztett ponton összeroskadva mondanom, hogy elegem van, én is 'normális ember' akarok lenni, és visszamennem oda, ahonnan egyszer már hazataláltam??!
Kilátástalanság uralt el és a létbizonytalanság reumás vacogása.
Majd az az érzés, hogy nem tudhatom, hogy akit szeretek, egyáltalán létezik-e még...
És még hónapokig nem lehet róla bizonyosságom.
A múlt a múlté - nem számít, mi történt; a jelenben pedig nincs értelme semmilyen gondolatnak.
Az egohalál ígéretének, az isten közelségének mámoros illata szertefoszlott.
Nincs visszaút, tudjuk, hogy soha nincsen.
Visszatérés van... De a távollét megváltoztatja az 'otthont', nemcsak az útra kelő lelkét. Ugyanoda már sohasem érkezhetsz, ahonnan elmentél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése