Hogy hol van az a pont, ahol a szív már sérül? Ez a finom egyensúly hol billen át? Egyáltalán mit jelent az, hogy megsérül a szív? Pontosan mi zajlik le ilyenkor, mi az, ami ilyenkor a fájdalmat okozza, és a másik ember iránti szeretés okozta örömöt szenvedésbe fordítja át, megbénítva ezzel épp magukat a szerelemes érzéseket? A szeretés nem tud fájni; hát mi az, ami fáj? És miért más ez, mint minden más fájdalom? Miért sokkal nehezebb ellene védekezni? És mi köze van a másiknak az én fájdalmamhoz? Tényleg van olyan, hogy valami/valaki valakit bánthat, vagy tényleg nincs..? Szóval nem gondolom, hogy ő okozza, úgy gondolom, a forrása én magam vagyok és a bennem táplált képzetek, vágyak, elvárások... és nem a másik szeretésének megvonódott volta fáj, hanem az, hogy a sebezhetőség e gyenge pillanataiban a szeretést mi magunk ideiglenesen abbahagytuk.
De ha csak rajtam múlik, akkor miért nem tudom még mindig kiküszöbölni a szenvedést?
Azon is gondolkoztam, talán az embernek, ha a szeretést igazán komolyan gondolja, és a másikat tényleg jól szeretné szeretni, előbb vagy utóbb mindenképp fel kell hagynia a biztonság, sőt egyáltalán bármiféle folytonosság keresésével, majd várásával?
És ha elhatározom, hogy belevágok, és gyakorlom a nem kötődést, és úgy érzem, most sikerült, honnan tudom, hogy valóban a nem kötődést és nem a nem (teljes) megnyílást, nem (teljes) odaadást gyakorlom-e? Vagy ha mégis úgy éreztem olykor-olykor (egész sokszor!), hogy teljes odaadással szeretve tudtam elengedni, miért tért mégis vissza a kötődés, mihelyst egy alacsonyabb energiaszintből indulva gondoltam ránk? Feloldható-e véglegesen a szerelmi vágy megkötő ereje, vagy hiábavaló hiúság ezt az állapotot kutatnom magamban örökké?
Úgy érzem, az egyetlen lehetséges viszonyulás az érzelmeimet tekintve jelenleg a szeretés. Az egyetlen választás, ami felmerülhet, a viszonyulás és a nem viszonyulás közötti döntés. A "nem viszonyulás" persze nem lehet valódi döntés, hiszen lényege a valóság tagadásából, a szeretést kiváltó személy képének kizárásából, elfedéséből áll, egyfajta kényszerűnek tűnő megvakulás, érzelmi bénultság eredménye...
Azokban a pillanatokban, amikor fogadó tere van az áramlásnak, amikor átélhetem a bennem rejlő szeretés megnyilvánulását a térben is, ilyenkor érzem, hogy nekem egyetlen dolog kell ahhoz, hogy jól legyek, hogy úgy érezzem, rendben van az életem: az a tudomás, jobban mondva az a jelen tapasztalat, hogy tudok szeretni. Ehhez képest minden más (pl. hogy viszontszeret-e a másik vagy sem) igazából mellékes... legalábbis nagyságrendjében.
Aztán mégis hamarost olybá tűnik az egész, mintha a legvékonyabb kötélen táncolva kéne egyensúlyoznom ilyenkor a két világ, a szenvedés és a szeretés birodalma között. Annyira keskeny a kötél, amin teljes jelenlétben és boldogságban együtt járni lehet, és ahonnan lecsúszva hirtelen teljesen elvesztem a lábam alól a talajt! Miért van ez így? Hol a hiba bennem, és hogyan tehetnék ellene?
Tamással beszéltem a minap erről telefonon, és ő azt mondta, hogy lehetetlen, mint Hamupipőke a hamu közül a lencsét, az örömöt a fájdalomtól csak úgy szétválasztani, és egyedül a boldog pillanatokat tartani meg. Valamit vagy egészében elfogadok és megnyílok felé, vagy egészében utasítom el.
Butaság arra várni, hogy "egyszer majd" "tökéletesen" fogok tudni szeretni... Különben is, lehet, hogy úgy csak a megvilágosodottak tudnak, nekik viszont már úgyis mindegy :), a teljesség nem lesz teljesebb.
Vagy mégis...? Szorozhatom végtelennel a végtelent?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése