vallásos pillanat

Hétfőn ért véget, ahogy bőrig ázva-fázva siettem az ifjúsági épület felé, és már biztos voltam benne, hogy a mai szanszkrit óra, amit annyira vártam, elmarad. Megérzés. És tényleg, és mégis azt éreztem, hogy jó volt a városba bejönni, pedig egy kicsit még meg is fáztam. Azt hiszem, itt múlt el belőlem a posvány. Kívül meg beköszöntött a fagyos-esős-szeles csontighatoló hideg, pedig szombaton még két szál semmiben vonultam ki reggel tájat szemlélni Pénzesgyőrben egy csésze forró teával :-)

Másnap úgy döntöttem, nem szállok buszra, hanem sétálok egy órát és az erdőn át jövök haza. Ezernyi színes levélhalom, ameddig a szem ellát, el nem tudom mondani, milyen gyönyörű volt! Amikor a hazaköltözés előtti héten elbúcsúztam a Hármashatárhegytől, és a hegyre felfutás után leültem az Árpád-kilátónál meditálni, mialatt az eső a tűző napsütésben szemerkélni kezdett, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mi is az, amit a természetben járva érzek. Nem is konkrétumok, az érzés sohasem az. Inkább egy "olyan, mint"...

A természet dalával-csendjével körülvéve, bizonyos olyanzenék hallgatása közben, csukott szemmel, ösztönösen táncolva, egy baráttal egymás mellett mozdulatlanul szélsusogást hallgatva a fűben kiterülve vagy a szerelmes együttlétben (akár egy vad lüktetésben, akár a férfi mellkasán fekve teljes nyugalomban, csak a szívdobbanásokat figyelve) feloldódni - nekem ezek az érzések egymáshoz nagyon közeliek. Emlékszem, Balázs tavaly télen egyszer megkérdezte, hogy én mit szeretek a legjobban csinálni, akkor is ezekre a pillanatokra gondoltam, mert nem is a csinálás, az teljesen mindegy, hanem az érzés, ami belül, mindig, amikor valamiféle összefonódás-feloldódás-egymásra hangolódás van, és ebben az egyesülésben nem is kell, hogy a másik ember legyen, az erdőillat is éppolyan, a madárfütty is, a szél is. A pörgés utáni szédülés is, a nyári esőben elázás, a vízipipába szippantás utáni két másodperc és Hamvas egyes esszéi, a rajzolás és a versírás, mindenféle alkotás, amikor jelen van az ihlet. Ilyenkor, ebben a feloldódásban, ebben az együttlétben érzem, hogy otthon vagyok, és elengedhetem magam teljesen. Szabad. Nem mindenhol és nem mindenkivel megy ez, de amikor csak-úgy-megtörténik, az mindig valami csoda...

Azért, mert az ego és az öntudat egyszercsak eltűnik... feloldódik valami hatalmasabban, valami kozmikus egységben, leomlanak a határok, mintha sosem léteztek volna... 

Azt hiszem, én így képzelem el az igazán vallásos pillanatokat. Vagy azt is mondhatnám, nekem ezek a pillanatok azok: az istennel való találkozás pillanatai.