Egy kicsit olyan ez most, mint a szülés, a sokórás vajúdás a szülőszobában: a heves fájások és a kimerültség csendjének váltakozása. Csak épp hetek óta tart és nagyon elegem van belőle most már. Rohamszerűen tör rám mindig, és csak úgy múlik el, hogy a kimerültségben végül a fájdalommal együtt minden iránt érzéketlenné válok. Majd egy kis idő eltelik vagy történik valami, és megint minden a tőlem megszokott fényében ragyog (itt csorbul az analógia), ilyenkor azt hiszem, végre vége, béke, nyugalom, legyőztem, túl vagyok. Aztán fenéket. Újabb görcs és mindig egy fokkal erősebb, mint az előző, néha annyira fáj, hogy azt hiszem, már sosem enyhül.
Nagyon várom azt a pillanatot már, amikor tényleg vége. Azt a pillanatot, amikor nem az aktuális fájás múlik el, hanem megtörténik a szülés. Mert valamit most meg kell szülnöm, valaminek meg kell születnie bennem.
Az elme már tudja rég, amit erről a szeretetből kiindulva tudni lehet, de a szív cefetül le van maradva, sebesülten nem tud olyan gyorsan futni, mint a józan ész vagy a meditáció csendjéből fakadó gondolatok.
A szülés egyben halál is persze, ezért fáj annyira. Valakivel 9 hónapon át együtt lélegeztél, együtt éltél, benned volt és te őbenne. Most elszakadtok, és ennek a nagyon finom, meleg, otthonos kettesnek meg kell halnia a szétválásban. És el kell viselni, hogy soha többé nem lesztek egyek.
Egyszer már 'szültem', de akkor volt egy bábám: Laci még élt.
Most egyedül kell...
Most nem szúrok be képet. Ezt a számot hallgatom viszont, egy szál szaxi és pont ezt a 'szülési fájdalmat', véres küzdelmet fejezi ki most nekem, csak épp hanggal...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése