kérek egy kulcsot a

Két szettet leadtam nemrég, de most is három lakáskulcs van nálam. Nem is tudom, miért. Valahogy bennem mindenki bízik, engem mindenki szeret, mindenki velem szeretne lenni. Lassan hányok is ettől, utálhatna már végre valaki, vagy felfedezhetné, hogy mennyire elviselhetetlen vagyok, hogy egy kicsit végre jobban értsem, hogy miért pont annak nem kellek, akivel a legjobban szeretek lenni.

http://www.youtube.com/watch?v=s9l2PjCibns

Most épp senki sem tudja, hogy hol vagyok. Tulajdonképpen én sem tudom, hogy miért vagyok itt, vagy hogy hogyan kerültem ide. Próbálok nyitott lenni, próbálok előre nézni. Nehéz itt lenni Pesten, nehéz egész nap cikázni a városban összevissza, a mindenféle helyekhez kötődő emlékek áradata közt. Próbálok erős lenni, csinálni, amit csinálni kell, és közben törődni másokkal is, és engedni, hogy törődjenek velem. Nem is tudtam, hogy ennyi nagyon közeli jó barátom van, akikre bármikor komolyan számíthatok.

Néha hiányzik, hogy egész este teljesen egyedül legyek, és hogy senki ne legyen a közelemben, amikor aludni megyek és amikor felébredek. De ezt most nem tudom megoldani, majd lesz rá bő két hónapom 19-étől.

Tegnap Orsinál tobzódtunk jó sokan, ma megkérdezte, nem éreztem-e úgy magam, mint egy görög drámában, ahogy körbeülnek az udvarlók? Hát ja, pontosan úgy éreztem, és kicsit rohadtul elegem is volt, a végén le is ordítottam valakit, hogy hagyjanak már, ne érjen senki hozzám. (Az est legjobb félrészeg mentegetőzése egyébként egy férfi szájából: "Én nem akarok a nőd lenni...") Értem én, hogy szép vagyok, szexi vagyok, kedves vagyok (valószínűleg túlságosan is), és most éppen szingli lettem, és máris mindenki körülöttem legyeskedik. Csakhogy én meg leginkább úgy érzem magam, mintha a hullám körül repkednének azok a legyek.
Nincsenek szabad érzelmi energiáim, nem éri meg engem szeretni.

Hát most lehet, hogy nagyon szarkasztikus meg érzéketlen szemét vagyok, de nem tudom tovább mosni a saját agyamat arról, hogy milyen jól viselem ezt a katasztrófát. Erről valószínűleg a Lacusnál valahogy belémszivárgott feles tehet, egy kicsit lehullott akkor az álarc, mert az embernek részegen előtörnek a valódi érzései. Mindenesetre most nem érzem, hogy tovább tudnám áltatni magamat arról, hogy minden rendben van, és a még jobb dolgok új kezdete jön. Ki lettem dobva, mint egy elhasznált papírzsepi, és össze van törve a szívem a lelkem mélyén, akkor is, ha továbbra is mindenkivel mosolygósan, lelkesen haverkodom.

És nem tudom, ki lesz az, aki egyszer végre nem úgy fog tekinteni rám, mint a nagy, erős, csodálnivaló futárlányra, hanem észreveszi azt, hogy sebezhető és érzékeny emberi lény vagyok. Mert aki most felém közeledik, mindenki csak egy bálványt lát, amit imádni lehet, de a lelkemet nem ismeri egyikük sem, úgy érzem, senkit sem érdekel az, aki valójában vagyok...