mércék harca

Janit kérdeztem meg, mit tennél, ha - hisz ő volt az, aki annak idején nagyon durván a fejemre koppintott. Azt mondta, nem látja, hogy az életem vonala haladna bármerre is, csak tengek-lengek, elvagyok, mint a befőtt, mintha nem is ebben a világban élnék. Álmokkal, de konkrét célok és erőfeszítések nélkül. Rám akkor ez elég ébresztően hatott, ugyebár otthagytam a láblógató szakot, és beiratkoztam multimédia-fejlesztőnek...

Most azt mondta, ő azóta már lemondott arról, hogy bárkinek is megmondjon valamit. Hogy itt igazából két választásom van: eldönthetem, hogy továbbra is részese akarok lenni az illető életének, vagy pedig nem. Megmondani nem érdemes, mert csak a viszonyt teszem tönkre (hm, tulajdonképpen ezt mondta az a barátja is, akiben állítólag nagyon ott volt, hogy megmondja neki, mennyire gáz, amit velem csinál, csak az tartotta vissza, hogy félti vele a saját kapcsolatát). Mellette maradni és nem tenni semmit - ez meg szerinte veszélyes, mert akármennyire is igyekszünk, az emberre hat a környezete, és egy ilyen ember nagyon lehúzó tud lenni.

És hiába dacol az ember a gondolattal, hogy na neee, engem?! Mert de, nagyonis, nagyonis befolyásol. Kokrétan képes vagyok olyan mértékben elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, hogy szarni kezdek az egész életemre, a munkámra, a jövőmre, elfelejtem még a saját életcéljaimat is és azt, hogy ki is vagyok, hogy valaki másnak a mércéje szerinti dolgokkal foglalkozzam, új dolgokat kezdjek építgetni az életembe. Csak úgy bele a vakvilágba. Ez is történt, egyből amint megszereztem a szakmámat, el is dobtam a lehetőséget, amit adott, az egyik legrosszabb időzítés.

És idő leépíteni (először agyban, aztán tettben) ezeket a szerzett dolgokat, hobbikat, flesseket, amik egyáltalán nem rosszak egyébként, sőt kifejezetten élvezetesek számomra (hiszen ezért ejtettek rabul, mert a hajlam és a vonzalom bennem is), csak épp jelenlegi életszakaszomban hátráltatnak, vagy legalábbis nem visznek előre cseppet sem. Volt egy pont, amikor konkrétan úgy éreztem, olyan szinten áthat ez az egész, hogy minden döntésem ettől függ, és nem a saját igényeimtől, azokról szinte már azt sem tudom, léteznek-e és mik lennének azok...

De hál'isten jött megint egy ébresztő jellegű ember, nem is a beszólásaival - azok egészen visszafogottak és kedvesek voltak:) - , hanem inkább a jellemével, az életével, azzal, hogy felmutatott egy ellenpéldát. Hogy lám, ilyen egy ember, aki a realitásban él, akinek tartása és céljai vannak, tudja, mit akar az életben elérni, és küzd is érte kőkeményen és a végeredmény, hogy jó neki. Önmegvalósítás.

Bennem harcol most ez a kétfajta mérték, és ettől szenvedek. Skizofrénia.

Az egyik hang menteget, és azt mondja: csak az számít, ami belül van, amit átélsz, amit a kapcsolataidban megvalósítasz, és amennyire az életet a maga egyszerű csodaságában élvezni tudod, amit a szíveddel el tudsz érni, a boldogság nem anyagi dolgok függvénye, azt nem a külső világban tevékenykedve, hanem a mozdulatlanságban és a csendben, a táncban és a dalban, az együttlétben és az egységtudatban találod!

A másik hang meg túloz, mert túl akarja ordítani az eredeti hangom: hogy a lelket le kell szarni, ha csak álmodozol, barátkozol, jógázol és meditálsz, egy senki maradsz, még saját magadat sem fogod tudni eltartani, nemhogy a családodat, menj és tedd a dolgod, erről szól az élet, attól leszel ember, hogy erőt fejtesz ki és küzdesz, ez nem kedv kérdése, menni kell előre, rendíthetetlenül!

És kurvára nincs meg az egyensúlyi helyzet világi és lelki élet között, az az arany középút, ami normális lenne, hanem próbálom magam erőszakkal a ló egyik oldaláról a másikra átrángatni, felpofozom, rugdosom magam, hogy észhez térjek. Az ellentétes világrend magamra forszírozása. Még nem belülről jön, hanem kényszerű belátásokból és leginkább abból, hogy becsődöltem a másik úttal, hogy elvesztettem az emberségben a hitem...

Azt mondják a szüleim és a barátaim, hogy tök jó, végre magabiztosabb, bátrabb, határozottabb, karakteresebb lettem. Én keménynek és szívtelennek érzem magam. Mintha haldokolna a lelkem.
Vagy nincs is.

intelmek a magamfajta agresszív orálszadistához

"Példaként szolgálhat erre az a jelenség, amit a pszichoanalízisben >orálszadizmus< néven írnak le. Egy nagyon archaikus és mély ösztönről van szó, amely a dolgok elfogyasztás előtti széttépésére, szétrágására irányul. Nyilvánvalóan olyan hajlamról van szó, amely az emberi tudatban is jelen van, hiszen megvan az ezt kifejező testi apparátusunk: a fogaink, amelyekkel a táplálékot szétrágjuk, szétmarcangoljuk. Mármost megfigyelték, hogy azoknál az embereknél, akikben ez az ösztönmaradvány valamilyen okból a szokásosnál erősebbé válik, a megismerő működések és a gondolkodás területén is uralkodóvá válhat egy olyan működési mód, amely analógiába állítható ezzel az ösztöntendenciával. Például ugyanaz a hajlam, amely biológiai szinten a szájjal végzett agresszív műveletben jut kifejeződésre, a megismerő működések terén a felbontó, analitikus gondolkodás egyfajta túltengésében érhető tetten. Az ilyen felbontó intellektus ugyanúgy jár el a szellem által befogadni kívánt dolgokkal kapcsolatban, mint a száj a testi táplálék vonatkozásában: nem egészében nézi és fogadja azt be, hanem előbb felbontja összetevőire. Ugyanez a tendencia bizonyos jellemvonásokban is megnyilvánulhat: például aki túlságosan szarkasztikus vagy kritikus, az nem tudja a másik embert egészben látni és úgy elfogadni, hanem akivel csak találkozik, azt azonnal elkezdi kielemezni, kritizálni, szétszedni.

Hogy az ilyesfajta megismerésnek agresszív gyökerei vannak, azt nagyon jól érzékelheti az, akit éppen kritizálnak. Legtöbben úgy vagyunk ezzel, hogy amikor valaki bennünket, vagy a saját munkánkat kritizálja, úgy érezzük, hogy nem értettek meg bennünket. És gyakran megbántódunk a kritikától, holott belátjuk, hogy a konkrét mondandóját illetően igaza van a bírálatnak. Úgy érezzük ugyanis, hogy támadás ért bennünket. S valóban: bár a kritika jogos volt, mi is jogosan érezzük ezt bántásnak, mert a műveletben, amivel ezt végrehajtották, agresszió érvényesült. Mi, akiket a kritika ért, nem a bírálat tartalmát, hanem ezt az agressziós jelentését vesszük. Van például maguknak a pszichoanalitikusoknak is egy olyan fajtája, akikben igen erős ez az orálszadizmus, ami abban nyilvánul meg, hogy előszeretettel elemeznek másokat a saját fogalomrendszerükben. Amikor a világ ezen felháborodik, akkor erre azt válaszolják, hogy "No persze, a világ hiúsága nem tudja elviselni az igazságot, nem szereti visszahallani azt, amit elfojt magában, vagy amiről nem akar tudni." Ebben van igazság, de azért bizonyos mértékig a világnak is igaza van, mert ő meg úgy érzi, hogy erőszakot követnek el rajta, amikor nem a maga teljességében tekintik, hanem ebből a teljességből többé-kevésbé az értelmező önkényének megfelelően kiragadnak bizonyos dolgokat, s annak alapján elemzik. Ettől ugyanis - hogy dolgokat az egészből kiragadva vizsgálnak - a jelenség már nem ugyanaz lesz, mint ami a valóságban. Eltárgyiasítják, nem megértéssel közelednek hozzá, hanem dologként, amiből csak az érdekeiknek megfelelőt veszik észre. Olyan ez, mint a nők egy fajtája, aki azt szokta mondani, hogy  "Csak a testem kell neki." Persze van igazság abban, ahogyan férfikörökben az ilyesmire ironikus megjegyzéseket tesznek, de azért a nőnek is van igazsága, mert a férfiak valóban gyakran hajlamosak arra, hogy kiragadjanak belőle egyvalamit, s ezzel eldologiasítják őt, mert nem a maga egészében, teljes emberségében akarják őt észrevenni és megismerni.

Amint ebből a néhány példából is kitűnt, az orális agresszió nagyon jól példázza, hogyan jelenhetnek meg bizonyos testi ösztönök, vagy energiák analóg módon a lelki életben, vagy a tudat működésében is."

/ Pressing Lajos: Nemzés és ürítés (részlet) /

Jarrett vs. Csordás

Mik derülnek ki!:) Anyummal beszélgettünk az este, idetelepedett mellém az ágyra, ritka alkalom; az ajándék cédé szól a háttérben. Egyszer csak megjegyzi: "Ez cseppet sem rosszabb, mint a kölni koncert!" Felkapom a fejem, kölni koncert...? Jarretté? Én is szeretem, de sosem beszéltünk róla, most meg egyszercsak kiderül: az egyik nagyonnagyonkedvenc zenéje Anyunak. Annak az estének a zenéje, amikor Apuval először forrott nagyon közöttük a levegő, és órákat sétáltak szilveszterkor a mínusz 20 fokban egy Zala megyei, Galambok nevű falucskában. Majd 1983, Édesanyám először jár "nyugaton". Itthon nagyon nehéz zenét beszerezni, ezért az NSZKba érkezve fő dolga, hogy megveszi bakeliten a nagy kedvenceit. Elsőként a kölni koncertet. Majd néhány Pink Floydot és indiai lemezt. Mindig rácsodálkozom, Anyummal mennyire azonos a zenei ízlésünk...:)

Carlos impró cd-je meg... azt hiszem, megmentette a karácsonyomat. Most ez hülyén hangzik, de semmi más nem varázsolt erre a napra ünnepi hangulatot, egy üzletnek fuccs -> apám ideg lett -> a szüleim összevesztek -> nem volt ajándékozás, nem állítottuk fel a karácsonyfát sem.

Ez itt a gagyi borítómentes dortmundi elő-különkiadás.:) Úgy beszéltük, megfülelni csak szenteste napján szabad. Betettem, és valahogy minden helyrejött...

Csodák

Van ilyen, hogy két ember egyszerűen nem egymásnak lett teremtve, talán össze sem illenek, nem bírnák hosszú távon egymást. És mégis, egyszer váratlanul megnyílik felettük az Ég, és egy pillanatra beléphetnek együtt egyfajta közös mennyországba.

Mintha valami nagyon különleges együttállása kéne hozzá a csillagoknak. Valaminek pontosan akkor pontosan úgy kell lennie, mindkét ember külső és belső valóságának éppen akkor éppen ugyanazon csillagzat alatt kell állnia. Különben soha nem történt volna meg.

A baj ott van, hogy nem értjük a csodát. Nem tudjuk hálával a szívünkben fogadni. Szenvedünk, mert nem ismerjük fel, hogy egyszeri és megismételhetetlen, hogy nem konzerválható és nem birtokolható...

fókusz, távolság

Túl sokat foglalkozok saját magammal. Mindig be akarom bizonyítani és mutogatni, milyen klassz vagyok. Aztán rájövök, hogy nem így van, akkor meg a szarságomat akarom mutogatni, szánalmas. Csak magammal foglalkozok.

Mindent úgy akarok látni, ahogy látni szeretném. Mindenkit átrajzolok, átszínezek a saját világomban attól függően, ami épp bennem van belül. Ezeket vetjtem bele másokba. Vágyakat, félelmeket, kiábrándultságot. Azt hiszem, mindenki csak velem foglalkozik, hogy minden miattam van, miattam történik.

Hoztam egy döntést.
Most pedig indulás Bohren koncertre.

első benyomások

Hát igen, a színvonal. Kultúrált, szép, ápolt városkép. Nagyon vakít a magyar valóság kontrasztjában.
A másik erős érzés, hogy az én személyiségem itt azért valószínűleg eléggé botrány.

De kezdjük időrendben, repülőút. Emlékszem, hogy felnéztem Zsomborra, amiért mindenféle idegen országokba repülget csak úgy egyedül, most már tudom, ez mit jelent:) Valaki kérdezte tőlem, kikísért-e a család a reptérre, hát felnőtt vagyok, miért kísértek volna? Valahol kicsit pont erről is szól ez, ismét egyedül utazni, felnőtt módra.

A reptéren nagyon durván érezhető volt, mennyire szüksége van az embereknek, hogy is mondjam, a közösség érzésére. Legalább 7 egységnyi család és egykeség szólított meg, csak mert én is magyarul beszélek és Dortmundba megyek. Ebből háromnak megismertem a történetét is, miért, kihez utazik, milyen kint élni, satöbbi... és a hétből kettő a szemem előtt nincsmegajegyem-pánikrohamot kapott. Úgyhogy én egész összeszedettnek tűntem:) és nyugodtnak. Ellentétben az egyik középkorú nővel, aki még sohasem repült, úgyhogy kerestem neki ablak melletti helyet, és melléültem nyugtatgatni, válaszolgattam a kérdéseire, miközben ő sikongatott, hogy jesszusom, annyira, hogy felszálláskor majdnem reflexből megfogtam a kezét:) Volt mosolyognivaló rajtam is, hihi, ugyanis kíváncsi voltam, milyen a mosdó egy repülőn, és volt ott egy gomb, amit eléggé félreértelmeztem, megnyomtam és rövidesen bekopogott a stewardessfiú:) Mint kiderült, vészjelző volt, kifele jó kis felhajtással, tudnám, miért volt akkor pohár ikon rajta:) Mindenesetre jót nevettünk ezen az ülésszomszédaimmal, a pasi mondta is, hogy kár, hogy véletlen volt, szívesen megmentett volna:)

Attila már várt, egyből kocsiba be, rövidke körbenézés, majd vacsi egy olcsó kínaiban. Ez is mennyire más, mint egy magyar kínai! Fix árért szeddmagad van, de rengeteg mindenből lehet választani: külön feltétek és szószok, bio méz, földimogyoró krém, többféle fagyi, nyers zöldségek és saláták, nyers és bundában sült gyümölcsök, rák, surimi és mindenféle sztenderd állat meg kínai zöldségcucc szószban, panírban, natúr. Ebből a rizsből ne együnk, ezt délután főzték, csinálnak frisset, pillanat. A rizs is egész más, különleges aroma és szín, magában is élvezet enni. Jázminteát szolgálnak fel, isteni finom, életemben ilyen finom teát nem ittam! Meg is fogadtam, legközelebb csak teát iszom itt és gyümölcsöket eszem:) Végigkóstolgattam a dolgokat, s a végén még odahoztak egy kis tányéron valami húst és egy tányér levest is, amik nem voltak kirakva, kóstoljuk meg azt is... Kaja után pedig jár még egy kis grátisz aperitif, zöldszínű koktél kaktuszos pohárban. Lenyűgözött a kiszolgálás. A személyzet pedig ott evett velünk, és jól néztek ki, ez a legjobb garancia;)

Amúgy Dortmundtól nem messze Menden fő utcája mellett lakunk, de még egy ilyen kisváros főutcája is tipikus német sétálóutca fíling (főleg így karácsonyi fényben), fűszerezve a számomra szokatlan játszótér-jelleggel, középen egy kisvonat és az utcán végig minden 20-30 méteren egy-egy modern, bumszli gyerekjáték csücsül, persze igyekeztem mindent kipróbálni, sosem fogok felnőni szerintem, engem izgat minden ismeretlen, új dolog... :)

Itt most abbahagyom viszont, megjött Attila, kiugrunk egy levélért a tanyára, ahol korábban lakott...

esti végszó

"Csak abban tudsz csalódni, aki fontos neked. És nyilván azért fontos, mert szereted. Nekem aztán tök mindegy, mit csinálnak a kollégáim, ki mit hazudik, amíg nem olyan csinálja, akit szeretek, addig lepereg."

Idefele a repülőúton azon gondolkodtam, vajon most mit fogok magammal hozni. Mert az ember egy utazásra nem csak tárgyakat hoz, magával hozza az aktuális érzelmi valóságát. Ugyanúgy, ahogy a monoszlói táborba a határtalan szeretést vittem le, Csopakra a totális kiábrándultság és reménytelenség magányát, Rómába kétségeket, egyfajta "elárultságot".

Ide pedig bűntudatot hoztam, lelkifurdalást. Rosszul érzem magam, mert azokat bántom, akiket szeretek, és igazából nem is akarom bántani, pont hogy nem bántani akarom, és mégis valamiért kifakad. Mintha nem is én lennék, nem is én mondanám, olyan idegen. Vagy talán csak korábban sosem mertem kimondani a rosszat, félvén attól, hogy elvesztem mások szeretetét? És magamnak sem mertem bevallani, ha rosszat gondolok? Mindenesetre önzés az egész, magam miatt kell, mert kimondom, és azzal máris elmúlik, pont ezt írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy tudni kell helyén kezelni ezt a blogot, mert ez egy hányás, és ez az egész épp erre jó, hogy elvegye a bennem dolgozó indulatok érvényességét. Ha kihánytam, már nem marja a gyomrom, már nem is úgy érzem. Homokba írunk...

És még egy dolgot hoztam magammal. A búcsú pillanatát. A családomtól nem tudtam elbúcsúzni, nem volt puszi meg integetés, nekik nem olyan fontos ez az egész, az sem, hogy nem leszek ott karácsonykor, megvárnak, attól még bepótoljuk, megtartjuk közösen. Nekik olyan csak, mintha egy hétvégére nem jönnék haza a koliból, máris eltelt a két hét.

Szóval egyvalakitől búcsúztam csak el, de abban az egyetlen búcsúban valahogy minden benne volt, ami nekem fontos egy baráti kapcsolatban. És ezt hoztam még el, a búcsúölelés puhaságát, a szeretetteli szemek melegségét...

love 2.0

Ki vagyok ábrándulva azt hiszem, annyira semmitmondó már ez az egész, lassan tényleg csak üres gesztusokká válik. Itt van ez, amit egyszer Carlos írt, jól megmaradt bennem, naná, hisz nekem/rólam is szólt, és jó, ha valaki néha a pofádba tolja a tükröt, szeretem is ezt, ez ér is valamit, nem úgy, mint a nyál.

Akkor sokat járt a fejemben ez a tékozló fiú-sztori, nem tudom, hogy van a bibliában, nekem egy kis könyvecském van róla, amit (fejezhetem ki így magam?) Nagy Laci testvérünk írt Halkan hazahívó hang címmel. "A tékozló fiú" hibás is lenne, mert ez a könyv nem az eltévedésről, nem a bűnről és nem a tékozlásról szól, hanem a másik oldalról, arról az apai minőségről, ami megnyilvánul ebben a történetben: elengedésről, megosztásról, sebezhetőségről, türelemről, bizalomról, megbocsátásról, ítéletmentességről. És arra gondoltam akkor is, nem számít, a másik hogyan köszönt el és hogyan nem, van-e egyáltalán bárkire még gondja, csak egy a fontos: tudni szeretettel várni. És én is beálltam a sorba, tervezgettem, alkotgattam, egy kicsit mindegy, mennyi energia alapon, csak dobjuk be magunkat fullosan, hajrá! De hát mégiscsak Carlosnak lett igaza, mert a második felvonás, mikor szóba került, hogy műsorváltozás van, már senkit sem érdekelt, addigra lecsengett az egész, úgy tűnik, tényleg csak egy divathullám volt (persze mindig vannak kivétel résztvevők), de most már egy új fless van terítéken, most már abba dobja bele mindenki magát! Én meg csak nézek, hogy mi van, hová tűnt az előző lelkesedés, és mi ez a sok új, kámforillatú fölös energia, miért akarja mindenki ennyire fontosnak érezni magát? Mert ez már tényleg nem a szeretésről szól, vagy hát inkább olyan értelemben, ahogyan népszerűek a rászorulókat segítő alapítványok is.

Úgyhogy aki még mindig érez magában pár fagyigombócnyi önzetlenséget, csatlakozhat az alábbi villámakciókhoz is:
- szerezzünk iNinek új mászócipőt!
- juttassuk be Pirit Air koncertre (Andrissal együtt)!

számlaszám a szerkesztőségben:)

(bocsánat, valahogy megtört bennem az emberi értékek körül a mítosz, hát ez van, egy cinikus fasz lett úgy látszik a naiv kislányból, aki mindent rózsaszín lila ködön át nézett...)

színház

Nagyon ketté van hasadva ez a világ, és ez csak egyre jobban kiütközik. A falon ideát élünk, őszintén éljük azt, ami bennünk van, amik vagyunk, olykor tökéletlenek, sebezhetők, gyengék. Sírunk és nevetünk, haragszunk és megbocsátunk, ütünk és szeretünk. Törekszünk, lépünk, döntünk, hibázunk, elbotlunk olykor. Majd felállunk, és nézünk hátra is, előre is. Beismerünk, tanulunk, változunk. És már másként látunk, már másként élünk.

És ott a falakon túl a színház, a trip, víziók, mozgalmas epizódok, teátrális jelenetek, nagy változások és katarzisok, de ha vége az előadásnak, minden ugyanaz marad. Lehullanak a jelmezek és az álarcok, az idő nem is telt a valóságban, hiába játszottunk el hónapokat, éveket, egész élettörténeteket...

És attól ilyen fura minden, hogy mi már nem ülünk bent a nézőtéren, a mi szemünkben különválik a színésztől a szerep, már nem veszünk bele a filmbe, már nem lehet a színpadra, egy-egy játékba, jelenetbe becsalogatni. Itt őszinte, objektív valóság van. Páncélmentes, díszletmentes érzelmek. És néha azért szégyenlem magam, mert az előadáson jót nevetünk olykor, bizony nem csak magunkkal vagyunk kemények és kíméletlenek. De hát a humor már csak ilyen, csak az érti, aki tisztán lát, akibe szorult egy jó adag önkritika és önreflexió, aki meg tudja különböztetni a mesétől a valóságot. A többiek sajnos a mókából kimaradnak... :)

elengedni a Mestert

Vége. Meghatódtam, a szemem könnyes lett az utolsó öleléskor, annyira szívből jött minden és annyira tiszta volt. Tiszta.
Mindenkit feloldozott minden alól. Senki sem tartozik semmivel, sem szívben, sem anyagiakban. Tökéletes szeretet.
Ez mindig csak egy elvont duma volt, még ha be is dőltem olykor-olykor az erről szóló könyveknek. De hogy a valóságban, itt és most, totálisan önzetlenül, csak áradni és megváltani... olyan nehezen hiszem el, hogy létezik ilyen, hogy lehetséges valóban így állni hozzá. Pedig Laci is ilyen volt.
És most ő is bebizonyította. Iszonyú szerencsés vagyok, hogy ezt átélhettem. Még most is alig hiszem el.
Azt hiszem, ma lett teljességgel Mesterré a szememben. Mesterré. Nagy betűvel.

És a vége tényleg ez. Elengedni a Mestert. Megbocsátani minden tanításért és minden gyakorlatért, minden könnyeddé tett és minden kemény kövekkel megszórt útszakaszért, a táborban megélt teljességért, a változásainkért és a döntéseinkért, egy teljes évnyi fejlődésért. Elengedni minden köteléket.

"Tiszta szívvel kell tudnunk lezárni a kurzust, nem maradhatunk függésben -se pozitív, se negatív formában- egymástól. Az nem Szabadság."

augmented reality

Érdekes álom volt... Először Attila bukkant fel itt Magyarországon a semmiből valami fura indokkal, a következő váratlan pillanatban pedig ő, egy másodpercre le is fagytam, mint amikor az ember hirtelen tükörbe néz, de nem számít arra, amit ott lát. Rámnézett és egészen plasztikus, telt volt az arca, és látszott, mennyire sokat változott: nem kapta el zavartan a tekintetét, nem habogott ezt-azt, hanem tisztán és egyenesen a szemembe nézett. Hívott, hogy menjek vele. A szobájukba vagy hova kerültem, innentől kezdve hárman voltunk, de milyen fura, ha kettőjükkel álmodom, valahogy mindig róla szól az álom, és nem arról, akiről logikus lenne, a srác csak jelentéktelen háttérszereplő marad. Csak ültem ott és ő az ágyon feküdt, selymes fekete szatén nadrág volt rajta, de nem egybefüggő, hanem tele formatervezett lyukak felett lógó anyagdarabokkal, melyek alól felsejlett hamvas fehér bőre. Én meg néztem, és az az érzés volt bennem, hogy hű, hát ez a csaj valóban iszonyú szexi, ha férfiból lennék, én tuti őt kívánnám, forr körülötte a levegő. Aztán mesélte, hogy kint azzal foglalkoztak, hogy 3D-ben rajzoltak dolgokat, és akkor hirtelen nekem is megjött a kedvem, hogy alkossak valamit az egyik 3D-s progival, de hamar elszállt, mert megláttam, hogy ők mekkora kaliberő dolgokat építettek meg, és hát brutál, ott volt egy egész kis világ a virtuális térben, a szoba, a külső tér, a berendezési tárgyak, és hirtelen olyan is volt, mintha átkerültünk volna a virtuális valóságba, mintha már a tökéletesen megrajzolt-megszerkesztett 3D-formák jelentette tárgyvilágban járkáltunk volna. El voltam képedve, milyen tökéletes minden alak (bár anyagmintázat nem volt), hát én így nem tudok rajzolni, le a kalappal, persze volt rá elég idejük, de akkor is...:) Persze lehet, hogy az álomban ez valami tudatalatti humor volt inkább, vajon van az embernek álmában humora? Mindenesetre láttam, és valahol nagyon felszabadító és jó érzés volt látni, hogy közöttük tényleg minden rendben, valóban minden szép és minden jó, még vágy is van, tökéletesen működik. Azt hiszem, nekem erre lenne igazán szükségem, hogy ezt tényleg újra lássam, itt élőben, színfalak nélkül, tisztán. És valahogy ettől a ponttól, hogy ez világossá vált, egyszeriben újra barátok lettünk, mások is bekerültek a képbe, és egy homogén masszává váltunk, a következő jelenet már közös órai lógás a gimiben, bár aztán lefülel minket az egyik tanár és mi végülis besomfordálunk Gitta néni rajzórájára...

variációk házasságra

Néha úgy érzem, a jó humor van olyan felszabadító, mint a jó szex, egy kiadós nevetés felér egy kiadós orgazmussal...:) A fájdalom pedig a legjobb tanítómester, kétségtelen, hogy az elmúlt három hónapban többet fejlődött a humorérzékem, mint a megelőző 24 évben, milyen kár, hogy nem most ismertem meg Petit, már tuti nem dobna ki, amiért nem értem a poénjait:) A legjobb persze, amikor az ember odáig eljut, hogy saját magán is nevetni tud (ez nagy fless volt Barnával is), mert innentől sokkal könnyebb az élet: ami átélve borzasztó tragédiának, isten általi sors-összeesküvésnek tűnt, most már komikus színjáték csupán, melyet kívülről nézve Ámor madzag által rángatott idióta, szűklátókörű, naiv kis figurái játszanak. Ha pedig vakságodban fejjel mész a villanyoszlopnak, légy hálás és tudd: egy igazi zen mesterrel találkoztál!

Ez azért elég tömény és kicsit fárasztó volt, úgy alakult, hogy 6 fiúval találkoztam az elmúlt 3 nap leforgása alatt: egy legjobb barát, két újdonsült versenyző, két ex-szex- és szerelempartner, egy elérhetetlen adu ász adonisz és egy régi hódoló, aki erőteljes ellenjavallataim ellenére mégis kikönyörögte saját felelősségére a találkozást. Szerencsére olvasóim között csak egyvalaki van, akinek be kell tudnia azonosítani magát;) Ja, és a véletlen közbenjárásának köszönhetően még Bélába és Misibe is belefutottam egy rövid időre:)

Mostanában gyakran kapom azon magam, hogy sétálok haza vagy a városban valahol és intenzíven nevetgélek magamban, már társ sem kell, dől a hülyeség:) Ez a sok találka most jó témát is adott, egy kicsit belegondoltam és elképzeltem, vajon kivel hogyan is festhetne az a bizonyos közös jövő, ha netán úgy alakulna, hogy vele... Mondjuk nem pont ezt a hat embert választottam, hanem akikkel tényleg el tudnám képzelni valamilyen szinten. Én nagyon jól elszórakoztam, ahogy kicsit sarkítva, eltúzolva végiggondoltam, bár leírva szerintem közel sem olyan jó, mint elképzelve, mindenesetre tessék Önöknek sem túl komolyan venni! :)
Ez csak játék, hogy legalább képzeletben, ha már a valóságban semmi... :)


Candidate I.
Csupa szenvedély, kihívás, megnyílás, fájdalom és romantika. Nagy a szerelem, de nehezen szánjuk rá magunkat a házasságra, csak majd ha már minden külső barát lekopott, és már csak saját kis fenyegetetlen, külön világunk marad, talán akkor merünk belevágni. Nagyon egymásra vagyunk hangolódva, érezzük egymás minden kimondatlan gondolatát és vágyát, de azért vannak nézeteltérések és kisebb-nagyobb viták, elsősorban az eltérő neveltetés...
A teherviselés egyenlő, átlagosan jól fizető állás, a háttérben többé-kevésbé sikeres tőzsdei spekulációk. Fényűzésmentes, racionális vagyonkezelés. Egy külvárosi kertes házban élünk, kis zöldségeskert, házőrző kuty, madárcsicser. Előbb-utóbb gyerek is lesz, egy vagy kettő, a pasi kicsit fél a felelősségtől, pedig állati jól bánik velük! Szabadságra nevel.
A szex egészen szuper és változatos, télen gyertyafény, masszázsolaj, elszállós zene és füstölő, nyáron zabolátlan, szemérmetlen vadság: éjjel utcán fának döntve, napsütésben háztetőn, erdei sátorban hangosan sikongatva. A technika újra és újra megújul, egész testet végigcsókolgatós-végigsimogatós határtalan gyengédség, világbajnok nyelvhasználat és vad, ösztönös ritmika váltja egymást, a többszörös orgazmus esélyes, és ha marad még energiánk, a tantrikus kalandozások is helyet kapnak. Mindent megad, nagyon lelkes, érdeklik a taoista technikák és egyedül is gyakorol. De néha csak nézzük egymás meztelen testét és meditálunk.
Azért olykor-olykor őszintén megsúgja, titkon arról álmodik, hogy több nővel is szeretné kipróbálni, néha úgy, hogy egyszerre, néha úgy, hogy külön... de persze nem erőlteti, csak felveti félénken és pislogós szemekkel, én azért kicsit emésztem a gondolatot, aztán úgy is belemegyek, sőt nőt is próbálok szerezni, mert szeretem annyira és akarom, hogy jó legyen neki, csak annyit kérek, hogy tényleg ne a hátam mögött, és inkább olyan nő legyen, akit én is ismerek és valamennyire kedvelek is...

Szumma: minden nagyon szép és jó, és megvannak az érzelmi kihívások is!
De vajon túl lehet élni a külső világ totális ignorálását, lehetséges őszintén csak egymásnak, csak egymásért élni...?


Candidate II.
Kapcsolatunk nagyon lágy és intuitív. Ösztönösen értjük egymás minden szavát, már-már szavak nélkül kommunikálunk, egy szemvillanástól nevetésre fakadunk. Kiegyensúlyozottak, boldogok vagyunk, megvalósítjuk önmagunk, járjuk utunkat egymást ösztönözve, nem korlátozva. Olyanok vagyunk, mint egy madárpár.
Közös fészkünk otthonos és meleg, kedves fények, kedves hangok, kedves illatok. Én kandallóra gyűjtök, ő valami magaféle tárgyra.
Több gyerekünk is lesz, legyen csak minél több, legalább javítják a világátlagot:), mert valami csúcs nevelést kapnak ám! Azaz nem nevelést, hanem életpéldát. Tartást, erőt, reális világképet és reális önértékelést, etikailag is helytálló kibontakozási és érvényesülési módokat és céltudatosságot, egyenes őszinteséget, megbocsátást, melegséget, szeretetet.
A szex hol gyengéd, összebújós-simogatós, máskor olyan feszes, tüzes, vad és váratlan, mint egy tangó.

Egészen ideális vele. Azért a szenvedélyből néha hiányzik valami frenetikus villámlás, ezért olykor-olykor bevetünk egy másik nőt, majd elválik, hogy csak képzeletben, netán szerepjátékkal, vagy gyakorlatban is...


Candidate III.
Elsőként kell megemlíteni, hogy a szex fergeteges (abszolút levegő-levegő), bár néha bizony már fárasztó, hogy már háromszor elmentem, kilencféle pózt kipróbáltunk, és még mindig ki akar elégíteni...:) Viszont imádom, hogy pontosan tudja és nem sajnálja a fáradságot megadni, ami a nőnek kell egy frenetikus orgazmushoz és ahhoz is, hogy aktus után is gyengéden ölelve, szeretgetve, babusgatva érezze magát. És persze én is maximálisan bevetem magam, tökéletes formai kompatibilitás, bár néha arról álmodok, bár lelassítanánk kicsit, és lenne idő egy kis céltalan, lassú örömszerző nyalakodásra is...
Hamar összeházasodunk, ez kötelező minta, hűek is vagyunk egymáshoz teljesen, így illik ezt, és amúgy is, ki kéne még ilyen szex mellett?!
A pénzből jól élünk, külföldre költözünk, mellékfoglalkozásként ezoterikus önképző műhelyt szervezünk.
Sokat keres, ami kicsit sok stresszel is jár, de ezt ügyesen levezetjük az ágyban, no meg az egyik szobában kialakított edzőteremben és a kerti medencében. Próbálok mindent megadni neki, hogy elérhesse a céljait, még a munkahelyi problémáit is érdeklődve végighallgatom, a legjobbat főzöm neki, lesem a kedvét... de azért néha elfáradok.

Lehet, hogy egy szép napon megállok és megkérdem magamtól: hol vagyok én, hová lettek a saját álmaim...?


Candidate IV.
A tenyerén hordoz, virágot vesz, mindig bókol a szépségemnek, a pocsolyába teríti kabátját, ő fizet mindent, aztán kicsit éhezünk. Szerény, ám kiegyensúlyozott, békés élet, visszafogott szenvedély, bizalom, sírig tartó megkérdőjelezhetetlen hűség.
Vidéki házban élünk, a hatalmas kertben közösen vezetett mini biogazdálkodás, a gyerekek is segítenek, konstans madárcsicsergéssel körbefont földközeli, boldog, játékos gyermekkoruk van. Tradícionális mintacsalád, szeretetteli otthon.
A szex nem valami forró, de így legalább van idő tantrikus, meditatív próbálkozásokra, bár sajna nem olyan eksztatikus élmény, mert többnyire én tanítgatom, ő nem mutat igazán újat.
De azért nem baj, jókat sétálunk a közeli erdőben, a feles energiát meg kifutom magamból!

Biztonságos, szeretetteli kapcsolat sok törődéssel és kedveskedéssel. Csak félek, hogy egyszer megunom, és néha már-már hiányzik, hogy ha már nem képes időnként jól megdöngetni, legalább haragudjon rám egy kicsit valamiért...


Candidate V.
Rengeteg energiát mozgatunk meg, nagy tervek és nagy feszültségek. Jóga- és kontakt stúdiót nyitunk, tanfolyamokat tartunk, egyfolytában pörgünk. Iszonyú nagy fless, a szexben is kísérletezgetünk, elmélyedünk keleti és nyugati nagymesterek tanításaiban.
Aztán megszületik a gyerek, és egy idő után inkább ő lesz az intézkedő, egyre feszültebb és idegesebb, én felveszem az anya- és a villámhárító csendsziget-szerepet. Ettől kezdve kissé eltávolodik szexuálisan tőlem, inkább váratlan újdonságok, ismeretlen energiák után kutat, én meg mit tehetek, ha egyszer ő ilyen... szabad akar lenni.

Fantasztikus kapcsolatnak indul, minden célunk egyezik, de idővel leomlani látszanak az álmok. Én szeretnék kicsit nyugalomban lenni, tiszteletben tartva, és érezni, hogy a másik biztosan mellettem áll...


Candidate VI.
A házasság gondolata fel sem merül, mindegy, hol lakunk, a jelennek élünk, flesselünk, elvagyunk, tervezgetünk.
Eleinte állati boldog vagyok, mert még sosem volt ilyen, olyan vele, mintha bedrogoztam volna. Nem is hiányzik a valóság, úszok az árral, sugárzok, táncolok. Eksztázis.
Azért szerencsére maradt valami eszem, hamar rádöbbenek, hogy így nem lehet megélni, és a tehetségem, álmaim, lehetőségeim is veszendőbe mennek, ezért elhatározom, hogy kezdek magammal valamit. Bele is vetem magam, őt nem nagyon érdekli, nem baj, neki más való, majd én eltartom magunkat helyette is:)
A szex... hát nem tudom, szerintem ütős lenne, hisz ő az, aki a legjobban beindít, ráadásul nyalakodni is szeret, de egy biztos: nem fogom bánni, ha néhányszor meg kell dugnia, mielőtt szeretkezni tudna velem...:)

Először ájulásig kész vagyok, de a kezdeti isteni boldogság elmúltával egy este munka után hullafáradtan, mikor már két hete nem láttam őt hajnali 3 előtt, rádöbbenek, hogy mennyire magányos vagyok...

purgatórium

Mennyivel több a motiváció egy fájdalmas, mint egy ujjongós blogbejegyzés megszülésére:) persze, mert a fájdalomtól szabadulni akarunk! És ha megírom, azzal mindig könnyebb egy picit. A levelekkel is így van, végre beláttam ezt, nem is az a fontos, hogy mit válaszol, egyáltalán válaszol-e, hanem hogy hadd mondjam el, nekem kell ennyi, hogy legalább elmondhassam, különben örökre bentreked egy tüske, egyre csak gennyedzik és rombol, haragot szít, tudatalatti mérget, amire semmi szükség és igazságtalan is.

Ide tartozik az is, hogy ez a napló alapvetően nem nyilvános blognak lett szánva, és továbbra sem annak szánom, ez egy intim hely... Nem blog, nem élménybeszámoló. Ide járok álmodni és ide járok hányni. Engedem, hogy minden kijöjjön, ami bennem van, jó is, rossz is. Megélem a jelenben, majd visszatekintve elemzek dolgokat. Kutatom a saját lelkem és benne minden ember lelkének mélyét, ahogy ez megnyilvánul az érzésekben, vágyakban, kapcsolatokban. Miért kell ezt le is írni? Valahogy könnyebb. Olyan, mint amikor beszélsz valakihez. Magadtól rá sem jönnél, csak ahogy másnak elmondod, sejlenek fel bizonyos részletek, csak így derül fény egy-egy rejtett összefüggés számomra való jelentőségére ott, abban a pillanatban.

Másrészt amit kimondok, az valahogy fel is oldoz. A lelkemet is a maga nyűgje alól, s a másikat is feloldozza a szememben az alól, amivel megbántott. Semmivé foszlik a hordozott tartalom. A fájdalom enyhül, a harag elszáll, a kőkemény vádak együttérzéssé, megértéssé finomodnak kimondás után. Hatékonyabb az alkímia, mint pusztán gondolatban. Persze azért nem tökéletes, sosincs tökéletes megoldás:) Mindenesetre érdekes ez a folyamat. Az írás pont hogy nem kőbe vésés, és hiba is úgy olvasni. Itt minden az itt és mostnak szól, lehet, hogy néhány óra múlva már semmi sem érvényes abból az indulatból, ami egy-egy bejegyzést végigkísér. Könnyebben felégnek mögöttem a hidak...

Szóval ez az én személyes kis terem, dühöngő gumiszobám:) Először egyedül Carlosnak szóltam csak róla, majd pár napra rá Pirinek, újabb napokkal később Bélának, majd Noirnak, Zsombornak, Áginak, másnak azóta sem. És talán ők sem olvasnak rendszeresen. Más kérdés, hogy aztán kikerült 1-2 helyre a link, és onnantól persze már bármi lehet. Egyszer gondolkoztam is azon, hogy priváttá teszem, de az meg így utólag olyan titkolózás szagú lett volna, úgy voltam vele, most már vállalom csakazértis, ha egyszer ez van bennem, nem fogok törődni azzal, hogy ki jár itt és ki nem, és emiatt finomítani rajta vagy hallgatni bármiről is. Mert itt azért elég nagy szókimondás van és forró kásába ugrás, de aki csak erre figyel, amit itt írok, és az élőben megismert lényemre nem, meg aki csövet lát apró mozaikjaim köré, hát az ő baja! De úgyis csak az olvassa el, akit mélyebben érdekel - nem hiszem, hogy sokan... :)

elfojtás

Nemrég voltam fejmasszázson Czap Gabónál és volt a bejárati ajtaján egy felirat. Talán valami kínai bölcstől? Valami olyasmi, hogy ha nem engedsz ki mindent, ami benned van, akkor az, amit visszatartasz, előbb-utóbb tönkre fog tenni...

Azt hiszem, igaza van.

mélypont

Kegyetlenül szarul vagyok, és nem tudom, mi lenne velem, ha Carlos sem állna mellettem most. Úgy ébredtem, hogy rádöbbentem, megint ugyanaz játszódik le, ugyanazokat a maró sebeket kapom, ugyanolyan monológok hangzanak el, mint nyáron, csak akkor egy másik fiú mesélte el, hogy hogyan képzeli el velem, és azt mondta, azért nem, mert velem biztosan egész nap szeretkeznénk, és ő nem csak szexelni akar. Most megint kb. ugyanezt hallgatom végig, ő sem tudja elképzelni, hogy mi más értelmes dolgot csinálnánk együtt azon kívül, hogy szerelmeskedünk, nekem meg _kurvára fáj_, hogy ő is így kezel, hogy csak egy dugásra vagyok jó, mindegy, hogy csak beszélt róla meg imitálta vagy pedig csinálta is. És persze akkor is és most is ott volt bennem, hogy menj a picsába, mert kurvára a lelkembe tiporsz, és persze akkor sem mondtam ki és most sem fogom, mert én meg törődök az ő érzékeny lelkivilágukkal, és nem akarom megbántani őket, mert hát valahol tudom, hogy alapvetően én vagyok a segg, hogy nem az olyan srácokba szeretek bele, akik emberként tekintenek rám és nem csak egy eldobható szexuális tárgyként!!

tengelytörés

Újra és újra eszembe jut, amit Carlos mondott nemrég. Hogy minden kapcsolatnak egy olyan tengelye van, aminek a vonalán igazán jól tud működni, egy bizonyos terület vagy mód, ahogyan az a két ember egymással a legjobban kapcsolódni tud, és minden más valahol már csak egy plusz eköré az egy dolog köré, amire a kapcsolat épül. Nagyon ritka az, hogy több ilyen erős kapcsolódási pont is van.
És éppen ezért, ha épp ezt a tengelyt vesszük el belőle, mi marad...?
Nem szabad épp a lényeget kivonni belőle...

Kaptam egy kommentet erre a bejegyzésre egy ismeretlentől (köszi, Viktor!). Hát, éreztem én is, hogy nem olyan könnyű ez a búcsú, mint ahogy előre elhatároztam. Mindaddig könnyű volt elköszönni, amíg tudtam, hogy lesz következő találkozás, de a tudat, hogy nem lesz... Éreztem, hogy nem tudok őszintén szurkolni neki, hogy párt találjon magának, mert közben nagyon fáj, hogy elveszítem. És azt is, hogy egyszer sem tudtam volna lefeküdni vele, ha nem érezném azt, amit. Megírtam neki is akkor pár nap múlva ezeket, meg hogy nem tudok afelett nyugovóra térni, hogy miért van közöttünk ez a vonzalom. Ez olyasmi, amit nem lehet irányítani, egyszerűen van, letagadhatatlanul... de miért kell ottlennie, hogyha nem lehetünk együtt? Akkor mi értelme van? Annyi éve és még mindig miért létezik?

És elárultam azt is, hogy annak idején nagy részben miatta váltottam irányt az eltétől, és kezdtem bele abba a webfejlesztő suliba, még ha úgy is hozta a sors, hogy éppen akkor aztán hosszú időre elváltak útjaink, és abban a két évben nem is találkoztunk, én pedig ezt a sulit nélküle is nagyon élveztem.
Szóval megírtam mindent, ami bennem volt, mert már nem volt vesztenivalóm. Rájöttem, úgysem tudnánk igazán barátok lenni, amíg így vonzódunk testileg és lelkileg is egymáshoz...

Valahogy az utolsó pillanatig (lásd linkelt blogbejegyzés) próbáltam arról meggyőzni magam, hogy ez csak egy barátság, ami néha egy picit ugyan tágabb értelmezésre talál... és ezzel csak még gazdagabbá válik, de alapvetően inkább szeretet természetű. De bárki, akinek meséltem róla, milyen szép és jó ez az egész, egyből azt kérdezte, de hát akkor Ti miért nem jártok? Azt hiszem, azért nem akartam vállalni az érzéseimet előtte, mert féltem a visszautasítástól. És magam előtt sem akartam vállalni, mert nem akartam kötődni hozzá, elegem volt az ilyesmivel járó fájdalomból... Meg abban sem bíztam, hogy ez az érzés felé bennem kizárólagossá tudna érni. Az ilyes félelem hülyeségen alapul persze, majd legközelebb megírom, miért...

Nehéz ezt így felismerni (és elfogadni), hogy ha egyszer már átléptünk bizonyos határokat, akkor az a kapcsolat már sosem fog barátsággá visszaalakulni. Pedig valahol erről szólt kettőnk viszonylatában az elmúlt négy év, ezzel a fájdalmas ténnyel való ilyen-olyan szembesülésekről. Az átlépett határokat, az egykori barátságot nem lehet helyreállítani :( És ez van most is, felhívott pár nappal a levelem után, hogy tanácstalan, mitévő legyen, talán találkozzunk mégis, de ne úgy, ahogy eddig, hanem szervezzünk közös programokat, és aztán meglátjuk, mi lesz... úgyhogy azóta mászni járunk közösen, holnap is megyünk - ami egyrészt jó, mert nem kellett vele teljesen megszüntetni a kapcsolatot, de ugyanakkor meg szar is, mert kifordult a tengely... És tök jól elvagyunk ott, mert mászni jó, meg mennek a poénkodások (pl. "vigyázz, menj odébb, különben rád és nem beléd esek!"), de a kapcsolatunkból most hiányzik az eddig mindig meglévő gyengédség és egyfajta erőteljes érzékiség. Vagyis nem a hiányzik a jó szó, hanem hogy nincs vállalva, elfogadva és megélve, ahogy eddig olykor-olykor. És minden totál bizonytalan, nem lehet tudni, hogy lesz-e belőle bármi, és én nem viselem túl jól a bizonytalanságot... Csak úgy tudok védekezni, hogy próbálok nem szeretni, nem belemenni az érzésbe. De ki szereti kőszívűnek érezni magát???

Legutóbb rákérdeztem - mert úgy éreztem, ezt a kérdést kellett volna nyáron is bátran feltenni sok értelmetlen szenvedés és hiábavaló vágyakozás megspórolása végett -, nem ilyen nyersen, de ezzel a lényeggel, mondja meg kerek perec, most akkor van-e nála esélyem vagy nincs. Azt mondta, nem válaszol erre nemmel. De igennel sem válaszolhat, mert akkor nem lenne több kérdés...

kontakt improvizáció

Hetek óta a táncról akarok írni, de mindig közbejött valami érzelmi aktualitás, és ütött mindent (remélem, ennek vége lesz lassan..) Mindenesetre most már muszáj a táncról beszélnem:)
Scott Wells Flying ≠ Jumping kurzusa óta ez a legfontosabb dolog jelenleg az életemben. Akkor éreztem rá igazán az ízére, hogy ez mennyire én vagyok, és hogy tényleg komolyan akarom venni. Eddig egyetlen sport vagy tánc sem volt ilyen hatással rám, sok mindent csináltam egy ideig rendszeresen (német néptánc, aerobic, latin és standard társastáncok, karate, hastánc, futás, jóga, úszás, edzőterem, falmászás, bujutsu), ám mindig a mozgás volt a lényeg, az kvázi mindegy volt, hogy milyen formában. Ez a tánc azonban nemcsak testileg mozgat át.

Nagyon mást jelent már nekem a kontakt improvizáció, mint tavaly ilyenkor. Minden egyes óra új és új dolgokra tanít. Iszonyú sokat tanul közben az ember saját magáról, a korlátairól, az emberi kapcsolatokról és úgy általában az életről magáról. Végtelen a fejlődési lehetőségek száma és iránya. És közben van valami meditatív jellege is, megtanít ellazulni, örömben együtt lenni másokkal a táncban, csak a jelenre koncentrálni, követni a belső hangot, kifejezni az érzéseket egy külső, testi formában, elengedni magunkat, túllépni félelmeket, ráhangolódni a másik ritmusára. Megélni, élni a Táncot...
Testtudatosság, jelenlét, testi-lelki rugalmasság, összhang, intuíció, spontaneitás, lágyság, gördülékenység, nyitottság, elfogadás, bizalom, bátorság, önkifejezés...
Fontos dolgok ezek, úgy gondolom.

Azt tervezem, hogy egy bejegyzés-sorozatban fogok írni róla, minden egyes alkalommal egy-egy aspektust vagy aktuálisan megélt tapasztalatot kibontva. Úgy sejtem, ezt végtelen ideig lehet majd folytatni...

a choir of empty beds

Ma találtam rá erre a szépséges albumra, illetve B. Fleischmannra úgy általában, egy táncos videó aláfestő zenéjeként. Ismét változóban a zenei ízlésem, beköszöntött a tél, amit az is illusztrál, hogy november 30-án még cseppet sem fáztam a motoron, de december elsején már vacogva sétáltam haza táncóra után. És néha kifejezetten jobban esik otthon, egyedül  a zenehallgatás, mint egy koncerten, társaságban. Igényelni kezdtem a városba-nem-menős, befelé fordulós napokat.

Most más érzések kellenek, a szoba négy fala közti teret otthonossá tévő, olykor szomorú-borongós, olykor kallandómeleg, kissé elszállós, lágy ritmusok és végehallhatatlan drone-ok epochája ez. Meg észlelek valami általános letisztulást is, kevésbé hoznak már lázba az elvadultabb, kísérleti jellegű anyagok és a sötétebb zajzenék, és a metálos, rockos albumok és helyett is inkább dzsesszt meg ambient dolgokat hallgatok. Finomabb rezgésekre hangolódom...

Egy fiú mondta nekem nemrég a második hosszabb beszélgetésünkkor - illendőségből a nevét elhallgatom - hogy milyen fontos, hogy milyen minőségű energiákat enged magába az ember. Hogy ő most már figyel erre, hogy csak olyan lánnyal szeretkezzen, akinek jó energiái vannak, tiszta az aurája, nincs vele zűr. Úgyhogy, mivel rajtam is ezt látja, velem például szívesen...!

Nem tudom, miből lehet gondolni, hogy a szex két ember között csak úgy megtörténhet, vagy hogy valakik közt valóban csak úgy megtörténik... Nekem ez valami rettenetesen intim, bensőséges dolog. Nem lehet változás nélkül keresztülmenni rajta, az egész lényünkre hat, és szerintem alapjaiban változtatja meg a két ember egymáshoz fűződő kapcsolatát. Nagyon összeláncol. Vagy ez csak ilyen női minőségből fakadó érzés, hogy akit egyszer teljesen magadba fogadtál, akinek egyszer már teljesen megnyíltál és teljesen átadtad magad, afelé örök életre megmarad egyfajta kötődés, gyengéd érzelem? Vagy ez mindig már eleve ott van, csak a még meg nem nyilvánultban, különben meg sem tudnád tenni? Én ilyesmiket érzek.
Vajon hogy vannak ezzel a férfiak? És hogy vannak más nők? (feel free to comment :P)

Sokszor jut eszembe az a teljesen alkoholmentes, gyertyás-füstölős, meghitt kettesben töltött szilveszter éjszaka. Augusztusban döbbentem rá, hogy még mindig nem dolgoztam fel az utána történteket. (ím, kezdenek egymásba érni az eddig írt, idáig különállónak értelmezhető postok...) Vajon mi lett volna, ha akkor nem fekszünk le egymással? Mi lett volna akkor fél, egy, másfél és négy évre rá, mi lenne akkor most köztünk? A barátságnak abban a pillanatban egyértelműen és visszavonhatatlanul vége lett. Megéltünk valami csodát e másfajta kapcsolódásban, és tudat alatt onnantól egymással már azt kerestük. Viszont mert nem éltük meg, hanem barátként próbáltunk viselkedni, a jó érzések ellenére mindig volt a találkozásban valami beazonosítatlan feszültség, kellemetlen zavarba jövés. Ami persze fél év után odáig fajult, hogy muszáj volt újra, akkor már egyértelmű volt, hogy nekünk járnunk kéne, ahogy a sors úgy hozta, hogy ismét összetalálkoztunk, egyből szakítottam is Barnával (akivel akkor még csak egy hónapja jártunk, és ezalatt kétszer megcsalt:P), hogy tiszta lap legyen, de részéről a körülmények vagyis a lelkierő hiánya miatt mégsem lehetett így, maradt az egyetlen egymás mellett töltött éjszaka utolsó kétségbeesésében megtörténő aktus, olyan jellemző volt az is, én már félálomban voltam, mikor egyszercsak magához ölelt, és onnantól letagadhatatlan volt minden. Magától történt.

Milyen fura így utólag belegondolni, mennyire durván beetettem magamat meg Barnát akkor, hogy ezzel vége is lett, hogy erre még feltétlen szükség volt ahhoz, hogy végre túl tudjak lépni, hogy eddig a szex miatt nem múlt el bennem, ezt még le kellett játszani, hogy érezhessem, hogy nem működik, de most, hogy megvolt, most már minden más lesz... hogy épp ettől tisztultam meg a hozzá fűződő érzelmektől. Persze inkább csak arról volt szó, hogy csalódtam benne, beláttam, hogy nem fogunk tudni járni, és a szex is rosszabb volt, hogy is lehetett volna jó, ha nem volt tiszta, egyértelmű érzelmekkel megalapozva! "Így tudtam elengedni, ettől tisztultam meg..." Elég meredeken hangzik, főként tudván, hogy egy évvel utána mi jött! Nem is értem már, hogy hihettem halálkomolyan benne, márpedig halálkomolyan hittem, amikor állítottam... kemény!! Önátverésből csillagos ötös...

Pár hónapra elcsitult persze a vihar, mert tényleg el tudtam magammal hitetni. Közben egy hónap szünet után Barnával a 10 napnyi éjjel-nappal összezárás alatt, illetve már elején, éjjel a reiki mesterünk ágyában egymás mellett feküdve, a kettőnknek előrehozott külön avatás után persze, hogy újra összejöttünk, szükségszerű is volt valahol, vajon ha nem, hogy bírtuk volna a nyolcnapos kényszerű együttalvást-együttdolgozást a menekülésbiztos semmi közepén? Meg persze nagyon jó is... (azért egy reiki avatás Lacival mindig nagyon erős volt, felszabadít a sérelmek alól, hogy előbújhasson és győzedelmeskedjen a szeretés) Meg hát tény, hogy ez a szex-dolog vele is nagyon erős volt.

Októberben aztán egy másfél hónapig elhallgatott és elég fájdalmas körülményekkel megtűzdelt megcsalás is kiderült, ez már válóok volt, bár ő meg nem értette, miért, pont most, hogy végre összeszedte a bátorságát és őszinte volt? Mindegy, lapát, és persze kitől kaptam vígasztalást telefonon? Aztán át is jött persze, itt a szex már szerencsére kimaradt, csak a kertben bohóckodtunk, de a levegőben akkor is forrt valami erotika.

Barnának végül megbocsátottam, vele meg bő fél év találkaszünet. Elég hosszú ahhoz, hogy hinni lehessen, az egész el is múlt már. Aztán a szembesülés pillanata, amikor átkarolt, és ami ebből következett. Életem legjobb szeretkezése volt. Váratlan volt a helyzet, és így olyan nyitott tudtam lenni rá, mint még soha, soha ilyen könnyedén, ellazultan nem jutottam még el az orgazmushoz. Olyan élmény volt, amit lehetetlen elfelejteni, nem is bírtam kiverni a fejemből vagy egy évig, még akkor sem, amikor őt már nem akartam, de azt az élményt, a teljesen felszabadult önátadást igen, a belső megélésemet nagyon jól esett felidézni. Abszolút fel sem fogtam akkor persze, hogy mi történik, hogy mit teszek, épp ezért tudtam ilyen felszabadult lenni. Halvány lila gőzöm sem volt. Nem feltétlenül születünk úgy, hogy helyesen tudunk viselkedni, bánni másokkal, néha nagyon kemény leckékkel kell tanulni ezt is...
Akkor aztán bevésődik örökre.

A második alkalom már egyértelmű predesztinált bukás. Mert azt már teljesen körbefonta a bűntudat, és ez teljesen ellehetetleníti a felszabadult szerelmeskedést. Habár ő nagyon kitartó volt, és nagyon jót akart nekem, én viszont nagyon feszült, immár hazugságaim tudatában, persze, hogy sehogysem jött össze.
Mi sem jöttünk össze, mert aztán eléálltam és elmondtam neki, hogy neki is és Barnának is hazudtam, no meg persze magamnak legfőképpen. Aztán nem is igen találkoztunk többet, max telefonáltunk, meglepő mód annyira nem volt kegyetlen lemondani róla, végülis az utolsó szex gáz volt, fura, hogy mennyire tud ez is befolyással lenni, arra, hogy a másikat épp életünk párjának tekintjük-e! Mert amikor meg jó volt, akkor majd' meghaltam, hogy találkozzunk újra, és fantasztikus, életre szóló álmokat szőttem vele. És közben alig telt el idő, és ugyanaz a két test találkozott... Fura dolog ez. A szex valami nagyon komoly, nagyon meghatározó, nagyon fontos dolognak tűnik...

Mi ebből a tanulság?
Azt hiszem, az, hogy ha két ember között már létrejött (vagy egyszerűen csak: van) valami, akkor hiába erőlködünk, nem lehet se ignorálásba menekülni, se megmásítani a valóságot. Ha egy játszma elindult, keményen végig kell játszani, nincs mese! Ha évek telnek is el közben, valahol mindig vissza fog ütni, egyszer minden lepel lehull...

Épp ezért is szeretném, ha most már végre összejönnénk, akar a fene magával hordozni egy ilyen erős, még kapcsolatokat is átütő vonzalmat egy életen át!:)
(és még akár az is lehet belőle... életre szóló vonzalom. Hisz mi másért élné túl az évek telését és a változások viharát? És most végre mindketten szabad, tiszta helyzetben vagyunk, csak már érettebben, mint azon a legelső éjszakán...)

Be is köszönt a másik nagy tanulság.
Csak két szabad ember képes igazán jót szerelmeskedni.:)
Minden más eleve kudarcra ítélt.

Aztán vannak, akiknek a szabadság párkapcsolaton belül is értelmezhető, mármint nem névleg, hanem ténylegesen, mindkét fél részéről elismerten, bár ez elég ritka, mindenesetre egy ilyen srác hozta szóba nemrég azt a témát!

homorú tükör

Az irtó gáz, amikor valaki azért tetszik, mert olyan, mint (na ilyen nem tud lenni:) ), de ha épp azért, mert nem olyan, az is sokat árul el, akkor még mindig nagy a gáz! Ezeket fülelgettem le, hogy amit értéknek tartok és amit az emberi értékek között keresni kezdtem, valójában csak egy görbe tükör, egy homorú inverz. A viszonyítási alap maradt.

Hogy tudok örülni például, ha valaki talpraesett és dolgos! Ha nem beszél, hanem csinál! Ha figyelmes, ha együttérző, ha rám is gondja van! Vagy ha őszinte teljesen, ha nem mesél be semmit és nem néz hülyének, vagy ha bármiről lehet vele nyíltan, mítoszok nélkül és elfojtásmentesen beszélni! És  hogy levesz a lábamról, ha látom, hogy mennyire bátor, ú!

Áhh, szóval irtó gáz vagyok, ráadásul az egész semmi más, mint egy nagy szopacs ítélkezés...
Arról nem is beszélve, hogy ez soha nem ilyen tiszta, nem lehet kijelenteni ilyeneket. Bátor ember nincs, csak bátor tett van. Hogy alakul ki akkor bennem az ítélkezés, a kategorizálás? A bátor ember bátor tettek minél homogénebb összességéből válik a szememben koncepcióvá? De ismerem egyáltalán bárki életét oly behatóan és széleskörűen, hogy reális képet kapjak arról, merrefelé tendál?
Hát lótúrót:)
Most egyébként határozottan arra ébredtem reggel, hogy egy hang a fejemben megkérdezte álmomban tőlem: "Elégedett vagy a gondolataiddal?" - és hát ezért is írtam picit tovább a postot, mert nem, rohadtul nem vagyok velük elégedett!

nem szabad feláldozni

'If you do not learn from history, you are bound to repeat it.'

Kezdek rájönni - talán -, hogy mi volt a tanulság. Sokszor visszhangzott a fejemben a fenti mondat, mert olyan régóta nem értem, hogy az egésznek mi értelme volt, miért kellett megtörténnie valaminek minden létjogosultság nélkül, mit kellett tanulnom belőle, mit kellett volna másként csinálnom (szerinte semmit, de ezt nem hiszem). És nem jöttem rá. Kérdés maradt. Vannak ilyen hatások persze, iszonyú óvatos lettem azóta, nem akarok kötődni, nem merem semmibe belelovallni magam, és néha egészen nihilszerű hiábavalóságérzés ural el, hogy úgyse lesz semmiből semmi... De ez nem az, amit tanulnom kellett, ez csak egy faszság, korlát, ami remélem, elmúlik majd.

Viszont most nagyon érzem, hogy mekkora értéke van egy igazán jó, komoly, érett barátságnak. Mennyivel többet jelent, mennyivel biztosabb és mennyivel életképesebb hosszútávon, mint egy hülye szerelmi ügy! És nagyon sokat jelentett akkor is (bár jóval kevésbé mély, kevésbé mindennap jelen lévő és kevésbé egymásért-kiállós volt, mint ez most), és mégis, a hiba itt volt: hogy feláldoztam. Illetve közösen, mindketten feláldoztuk. Ő tulajdonképpen a semmiért áldozta fel, pillanatnyi önző vágyakért - és valahogy ebből is tudom, hogy részéről nem volt igazi barátság. Én meg egy mindennek hitt semmiért, bár a végeredmény szempontjából ez mindegy végülis...

Egyébként ma beszéltem egy órát telefonon az exemmel is és a legjobb barátommal is. Most nagyon érződött, amit már érzek egy ideje: akkor nagyon nehéz volt őt elengedni, mert ő volt az az ember, aki a legeslegjobban ismert, érzett, belémlátott... mégiscsak három évet töltöttünk el egymásban-egymás mellett. De egy ideje érzem, hogy már nem ő az, és az élet nagy döntéseiben már nem az ő tanácsa kell. Annyit változtam az elmúlt fél év alatt, már nem is az a valaki vagyok... és aki az elmúlt három hónapban ismert meg, az sokkal jobban ismer most engem, mint aki az alatt a három év alatt.

Na de a lényeg, most végre érzem, hogy ezt nem szabad feláldozni soha. Mert amit egyszer feláldoztak, annak annyi. Az már sosem lesz olyan. És semmi nem ér annyit, hogy egy igaz barátságot feláldozzunk, egyetlen szerelem sem érhet fel ezzel...

jégzajlás

Egy út, ami vezet valahová, egy pont, ami érzem, hogy egyre közeledik.
Könyörgök a létnek, hogy még ne jöjjön el... - miközben a szívem mélyén semmi másra nem vágyom jobban, mint érezni, érezni teljes mélységében és magasságában.
De már ismerem a mélység kegyetlenségét is, és félek. A magasság pedig elérhetetlen, átszelhetetlen magas.
Jár a kerék a fejben, most akkor merre mit építeni, földbegyúrt erődöt vagy égbenyúló tornyot? De nincs válasz, hallgat az isten.
Fagyos novemberi délelőtt, jövőbe merengés, egy csillaghullást követő borongós hangulat, mi más marad...


Nem is igazán lehet szavakkal, legyen ez a zene a szó...

Közel a szivemhez

magas csalán-erdők,

csípős tornyaikkal

felhőkig törekvők.

Kellene virulni,

de még csak búsulok,

az én idegeim

kifárasztott húrok.

Hagyjál Uramisten

pihenni füvekben,

legyek fekvő gyertya,

még ne gyújts meg engem.

álom

Listásat álmodtam, fura, mert egyszerre néztünk egy videót magunkról, és ugyanakkor folytattuk is a videón lévő bohóckodást. Az utcán voltunk, de füvön, mint 20 évvel ezelőtt a gyáli kisutcák, olyasmi lehetett, mint a LagZazie Projekt, csak épp Zazie és Sly is jelen voltak, főleg Zazie pörgött nagyon:) És Miri is totál felszabadult volt, szaladgáltunk, SyP folyton poénkodott meg spriccelt és sokat nevettünk, Theia előadott kb. egy szóló táncjelenetet, és Carlos is tök integráltan és aktívan volt jelen, senki se kezelte úgy, mintha nem lenne benne ebben a közösségben.
Vajon csak álom az álom, vagy lesz még ebből újra valóság?

Aztán egybemosódott az egész, megjelent Horváth Attila, hogy menjünk csoportosan úszni, de nálam nem volt fürdőruha, ezért kinnmaradtam az előtérben, és a gimis töritanárnőmmel beszélgettem ott. Mondtam neki, mennyire hiányoznak a töriórái, és hogy milyen kevésnek tűnik most a heti 7 töriórám (okéé..) a hajdani heti 9-hez képest. És akkor elkezdett nekem mesélni, mintha órát tartana:) Tök jó volt. Amúgy Drixi tényleg hiányzik, lehet, beugrok valamelyik nap a Karinthyba...

képeskönyv az életről

Lapozgatom az élet képeskönyvét. Régi és új fotóalbumokat. Milyen sok mindenről árulkodik egy ember arca! Az, hogy a vonások hogyan változnak az idő telésével, mely barázdák mélyülnek el, hova ülnek ráncok. Miből lesz a cserebogár, a zsenge ifjúkori testhez és kisugárzáshoz képest milyen minőségeket fejleszt ki magában az ember, ahogy egyre inkább felnőtté válik. Elmúlik-e a naivság, hogy a józanságnak, rosszabb esetben a kiábrándultságnak átadja a helyét? A nagyképűség lefoszlik-e? Szelídül vagy sármosul az arc? Tisztul vagy zavarosodik a tekintet? Vagy a kapcsolódás mikéntje, hogy kik hogyan néznek egymásra, mi van a tekintetek mögött.

Például nézem ezt a kamerának mímelést, hogy sehol nincs egy őszinte mosoly... közben meg valahol értem is. Talán pont azért szúrom ki ennyire, mert valaha az én arcom is ilyen volt. Nagyon durva, amikor az ember erre rádöbben. Ezért is jó a fotó: visszacsatolás. Tükör. Én akkor azt hiszem, nem is éreztem belül, hogy az érzelmeim nem teljesen valódiak. De a közös fotókon nagyon kiütközött, durva volt utólag rádöbbenni: az egyik arc teljesen átadja magát, feloldódik a közös térben, valami csodában él, ellepi valami bliss-jellegű boldogság, és a másikra szinte mint istennőre néz. És mellette a másik nem is a társára pillant a boldogságban, hanem a kamerába vigyorog. Küldi valahová a képet, amit kattint, nem is a jelenben van. A mosolyában van valami mesterkélt, valami erőltetett, színészi mím. Nem természetes. Meg persze a csókolózós képek a legdurvábbak, ott nagyon kiütközik a különbség, ki miként van benne jelen, mennyire örömteli, lágy és intim összeolvadás számára a pillanat... Fura ez, mert tényleg nem éreztem akkor, hogy így lenne, de valami érzés azért rémlik, mutatni akartam, hogy boldog vagyok. Magamnak elsősorban. El akartam hinni.

Egyszer végignéztem pár hete az összes régi közös képünket. Iszonyat durva volt látni, hogy a kapcsolatunk első szakaszában Barna mennyire boldog volt velem. Egészen más volt az arca mindig, amikor kettesben voltunk, ez az, amit soha nem látott senki más... senki nem értette, én mit látok benne. Velem egész más volt, sugárzott, gyönyörűszép volt a boldogságtól, és iszonyú gyengédséggel bánt velem. Ahogy így néztem a képeket, kegyetlenül fájt, hogy milyen boldogságot vettem el tőle, amikor csalódott bennem. Mert később már sohasem jött vissza az az arc, az az önfeledt, örömteli önátadás. Vége lett. Örökre.
Nem tudom, miért, de a bizalomvesztés, úgy tűnik, sajnos mindig örökre szól...

És ez akkor is fáj, ha ugyanakkor látszik, hogy akkoriban én nem voltam vele olyan boldog, mert a szívem mélyén nem ilyen kapcsolatra vágytam, ami vele megvalósult. A második fázis, az igen, akkor már szívvel-lélekkel voltam vele a szerelemben benne, de már késő volt, felcserélődtek a szerepek. Ő már nem tudott ugyanúgy, olyan nyitott szívvel. Kicsit sajnálom is, hogy erről az időszakról már nem készültek egyáltalán közös képek: jó lenne összevetni, akkor hogy néztem rá, milyen lehúnytszemű-boldogan. Igen, a lehúnyt szem, ami nem néz a kamerába. Ez nagyon jellemző a róla készült képeken. Ahogy rám néz, abban pedig az áhítat. Ezekből látni az érzelmeket.
Persze nem véletlen az sem, hogy a későbbi szakaszban nem készültek képek. Akkor már minden valódi volt, éreztem, amit éreztem, és elég volt kettőnk belső terében tudni ezt, nem kellett magunknak kirakatba, rámába tenni emléknek. Nem fényképezkedtünk, csak a jelen volt, az számított, amit egymásnak adtunk.
(egyébként Piriéken látom azt, hogy nincs szerepjátszás, hogy valódi minden: a szerelem is, a sértődés is, ha éppen nem olyan a pillanat)

És ott van az a másik fényképsorozat. Másvalakivel. (illetve már nincs, meg lett semmisítve, de attól még nagyonis emlékszem mindenre, belémégett képek ezek) Azt nem is mi akartuk, az csak úgy született, mert a barátnőm éppen akkor ott volt, és olyan kedve volt, hogy fotózni kezdett minket. Na ez a sorozat is nagyon durva. Azért, mert azokon a képeken meg én voltam iszonyú felhőtlen boldog. Ahogy néztem rá... Soha ilyen szép nem voltam fényképen, mint azokon a fotókon... Akkor nagyon hittem, hogy ami köztünk volt, hosszútávra szól. Aztán ő visszatáncolt, és le kellett erről az egészről mondani. És le kellett hazudni a következő egy évre magam előtt, hogy márpedig én igazából erre vágynék.
Mi esélye marad az embernek, mint elhitetni magával, hogy úgy is boldog, ha nincs meg, amire igazán vágyik? :)

És emlékszem, milyen hévvel magyaráztam aztán neki, amikor véletlenül összefutottunk, hogy Barnával milyen boldog vagyok. Az ember nagyon tudja kifele magyarázni azt, amit maga is olyan erősen igaznak akar hinni.
Átölelt, és egy perc alatt bebizonyította, hogy nem igaz.

Később aztán, mikor újra összejöttünk, boldog voltam Barnával tényleg. Azt már nem magyaráztam senkinek.
Ha majd újra boldog leszek valakivel, biztosan most sem fogom. Ha mégis nagy lendülettel akarnám elújságolni, hogy milyen boldog vagyok, majd bátran és kíméletlenül szóljatok rám! Köszi!!
Abból tudni fogom, hogy nem igaz, és elgondolkodhatok...

a taste of honey

Egy csepp méz - egy csepp a kárhozatból. Az az egyetlen illanó gondolat, ami átfut az agyon, amikor a váratlan jó egy pillanatra meglep, lehúnyod a szemed, és érzed hogy jó, nagyon jó, és szeretnéd, hogy mindig így legyen.

Valaki, aki szeret, egyszercsak megsimította az arcom. Pontosan ez az a leheletfinom gyengédség, ami nagyon, nagyon hiányzik már a szakítás óta (atyaég, nem is tudom elhinni, hogy már fél év telt el!!), úgy itta a bőröm, mint porszáraz föld a vizet, kegyetlen volt.

A gondolat, hogy mi lenne, ha hagynám, ha elfogadnám.

A következő pillanat persze tovasöpörte egyből. Mert pontosan ez az, amit nem szabad - saját bőrömről tudom: ólomsúlyú felelősség, már ha az embernek szíve van.

Van ez az általános hozzáállás - egészen magyar -, hogy nem számít, más mit fog átélni, csak én itt és most kapjam meg, amit akartam, aztán majd mosolyogva mosom kezeim; minek szerettél, nem volt kötelező! Sokat tanultam ebből, milyen jó, hogy mindig van, aki a nagy hibákat helyettünk elköveti - vagy milyen szomorú inkább...

Nodehiszen, végülis ez is csak egy vágy, egy semmi csak.
Elengedés.

utolsó pipa

Holnap Gergő 10 napra Tibetbe megy, úgyhogy még gyorsan lezavartam vele is egy őszinte kérdezz-feleleket. Annyira jó, hogy itt már fel sem merül, hogy valaki nem őszinte! A kurzus során mindenki éretté vált ahhoz, hogy tudja, nincs értelme, és ez baromi jó, igazán sok szarakodást lehet megspórolni vele, és nekem sem kell még pluszban azon agyalnom, hogy vajon elmondja-e a teljes igazságot, vajon van-e valami szándék mögötte, no és ha el is mondja, akkor vajon saját magához mennyire őszinte... ésatöbbi.
Király!

És érződik a válaszon is, hogy mindent elmond. Megnyugodtam, hogy nem akar tőlem semmit, milyen könnyen félreértelmez valamit az ember:) Azért vicces, amit mond, azt mondja, azért csinálta, hogy rádöbbentsen, hogy érezzem, akár egy ilyen kaliberű pasit is meg tudnék kapni ha akarnék, van arca, na mindegy:) Szóval semmi para, hasonlóak vagyunk, megfogta a lényem, ezért őszintén és feltétel nélkül segíteni akar, de mint nőhöz, szexuálisan nem vonzódik hozzám. Jaj de jó tudni, nem szeretem a komplikált helyzeteket!

Úgyhogy szuper, a mai nappal azt hiszem nem maradt az életemben egyetlen kérdőjeles férfi sem, akiről ne tudnám, hogyan viszonyul jelenleg hozzám. Ez is bátorság persze, hogy ezeken így végigmenni, odaállni, rákérdezni, de azt hiszem, így a jó, ha ez tisztázva van. Én legalábbis sokkal jobban érzem magam így!
És a határokra is könnyebb figyelnem.

(Postoltam két valamiért draftban maradt bejegyzést.
Érzitek, hogy az egész blogom az emberi kapcsolatokról szól?
Vajon szörnyű, hogy az életem is...?)

Ég Veled...

Áldozat. Kezdem érteni. Most kezdem érteni, mit jelent félretenni önző vágyakat, hogy mit jelent, amikor egy barát olyan sokat jelent számodra, hogy képes vagy ennek ellenére még őróla magáról is lemondani.

Meglepődtem, amikor kimondta: "félek kötődni hozzád". Mert tudom, hogy nem szerelmes belém, és nem is szeretne járni velem. És mégis, azt mondja, mindig miután találkozunk, két hétig nem tud úgy nézni más nőre. Van benne valami 'beépített hűség' még akkor is, ha mi nem is úgy vagyunk egymással... Fura ez, nem vagyok benne biztos, hogy értem. De azt tudom, milyen érzés, amikor senki másra nem tudsz nézni, még akkor is, ha tudod, hogy nincs ki miatt, de benned mégis ez van belül...

Eddig azért nem keltett ez zavart, mert nem is akart nőt meg párkapcsolatot, és igazán barátai se voltak, de most éppen az, hogy mellettem lenni jó érzés, ébresztette fel benne a vágyat, hogy máskor és máshogy, másvalakivel is jó legyen, hogy valakivel úgy legyen. Hiányozni kezdtem, amikor egyedül. Nekem is hiányzott, néha írtam, hogy fussunk össze, de nem értettem, miért kezdte nemrég hárítani a nálad-vagy-nálamot.

Annyira szépnek éltem meg vele mindent, úgy éreztem, valahol itt lehet a barátság csúcsa két ember között. Egymás oldott terében nyugodni. Nincsenek vágyak meg elvárások, csak a szeretés van, a befogadás. Az ő érintése, az ő ölelése minden baráti ölelésnél gyengédebb volt, sőt volt, hogy úgy éreztem, amit egymás iránt érzünk és ahogy most egymással vagyunk, az a szeretet tulajdonképpen most jobban esik, mint egy párkapcsolat, jobban, mintha a birtokló szerelem lenne. És annyit viccelődtünk, felemelt a levegőbe, pörgés. Áramlás. Az egész olyan szabad volt...

Még csak néhányszor találkoztunk az elmúlt hónapokban, négyszer-ötször... De meg kell értenem, hogy ez így nem megy tovább. Hogy máris túl sokat kezdek jelenteni. Nekem nincs ezzel bajom, én ugyanúgy tudok másokhoz aztán viszonyulni. És én a kötődéssel már szoptam nemrég egy állati nagyot, azóta nagyon ügyelek, hogy senkihez ne kötődjek jobban, mint amennyire még fájdalommentes tud lenni. De az tény, hogy én is vonzódom hozzá mint férfihoz. Csak épp ezt le tudom győzni, ha kell, ahogy ő is, de amúgyis csak akkor érzem, amikor fizikailag ott van velem, de aztán nem hagy rajtam nyomot.

Valami lehet ezzel, hogy mindig az exek a legjobb barátok, de csak most döbbentem rá, hogy igen, de csak azok az exek, akikkel nem volt szex köztünk. Persze az, hogy nem volt, eleve jelent valamit: azt, hogy köztünk igazából nincs vágy, nincs igazi erotikus vonzás, első jópont. Második, hogy már kipróbáltuk azt is, milyen járni, és hát nem az igazi volt, szóval ezen már túlvagyunk.:) Viszont nagyon jól ismerjük, megértjük, átlátjuk egymást. Extra pluszpont.

De ott van Peti és Barna. Azt hiszem, velük sosem lesz barátság, mert velük szex volt, és most már sejtem, hogy ez más, mint egy illékony érzelem, ez egy tény, ami van és kész és örökké így is lesz: vonzódunk egymáshoz, be van építve a másik testébe egy ellentétes pólusú mágnes. És érzem én is, hogy jobb, ha nem is találkozunk.

Szóval most jöttem rá, hogy hol szállt a por a gépezetbe: ott, hogy vele is 'szex' van, hiába teszünk úgy, mintha mi inkább barátok lennénk, és hiába nem szeretkezünk egymással, nem ettől függ, ez egy tény. Ráadásul mi sosem éltük meg, milyen lett volna, ha mi járunk, csak kerülgettünk egymást sok-sok évvel ezelőtt, és ez a hiány is örökké ott lesz, hiába érezzük úgy, hogy már egyikünk sem akar a másikkal járni. Merthogy valaha szerelmesek is voltunk, először ő belém, később én belé, csak az időzítés nem stimmelt sosem... és ez elmúlt már rég, de a másik dolog, az nem a múlandóság körébe tartozik. Nincs mit tenni ellene. Az vagy van, vagy nincs két ember között. Ugyanúgy, mint a szeretet. És köztünk ott van; ez is, az is. És mindig ott volt.
Ez van. Vannak dolgok, amiket sosem fogunk tudni megmagyarázni, mert nem is lehet...

És neki most ez nem jó, mert kapcsolatot szeretne, és nem tud ismerkedni, amíg engem magában hordoz. Ezért tekintettel kell rá lennem, akármennyire is jó nekem vele lenni, akármilyen fontos is ez a barátság nekem.  Írtam korábban: "Azokban a pillanatokban, amikor fogadó tere van az áramlásnak, amikor átélhetem a bennem rejlő szeretés megnyilvánulását a térben is, ilyenkor érzem, hogy nekem egyetlen dolog kell ahhoz, hogy jól legyek, hogy úgy érezzem, rendben van az életem: az a tudomás, jobban mondva az a jelen tapasztalat, hogy tudok szeretni." - ezt vele éltem meg az utolsó találkozásunkkor. Nagyon sokat segített akkor ez a barátság abban, hogy helyrejöjjek, hogy pontot tegyek egy nagyon rossz időszakra, nagyon sokat köszönhetek neki. És egyébként is iszonyú fontos ő nekem... a közös hajdani flessek és célok, tökéletes testi-lelki összhang, hogy nyitott rám és én őrá, hogy félszavakból, sőt félszavak nélkül is értjük egymást, a remény, hogy van ilyen... És van benne valami, amit nagyon szeretek. Tudom, hogy ki ő és mindig tudtam. Látjuk egymás lelkét.


Mégis, ahogy ott álltam az utolsó percben, tudtam, hogy mit kell mondani.
És ki is mondtam: én nem foglak keresni többet. Majd ha Te úgy érzed, hogy már nem baj...
Aztán elmentem és sírtam.

Ég Veled és minden áldás.

Hiányozni fogsz...

nagyon fogsz hiányozni.

farkasszemet nézni

Egy korábbi nap, mert erről akartam még, csak nem volt idő. Egy kis félelemmel indultam neki, egész úton azon gondolkoztam, vajon mit kell majd nekem ebből a helyzetből tanulnom, soha nem véletlen, ha az ember egy szerepbe belekerül, még ha a másik is az, aki beletesz. És hogy vajon nem lehetne-e inkább valahogy ügyesen már előre levonni a tanulságot, és megspórolni, hogy végig kelljen csinálnom?

Jó vicc persze:), nem lehet, mint ahogy könyvekből az életről tanulni sem, és épp nemrég írtam (csak nem ide, hanem a füzetbe egy adag indiai kaja felett, sok üres órám van a városban mostanság), hogy rájöttem, az életben minden helyzet mostvagysoha, mostvagysoha van mindig, minden egyes pillanat örökre múlik el, és ezt csak most érzem át igazán. Azaz a nemdöntés is döntés, és ha most nem döntök, mert félek, akkor a döntésből adódó helyzetet örökre elszalasztottam, és azt is, amit megélhettem és amit megtanulhattam volna belőle.
Habár féltem, hogy mi vár rám, elmentem mégis.

Varázslatos hely volt, meghitt és meleg, egészen cosy, csupa ismerős tárggyal, ismerős matériával, szimbólummal és illattal, pont olyan, amilyenben én is élni szeretnék... És valahogy itt éreztem meg, hogy ki lehet az a másik ember, aki nincs jelen, és mit jelent számomra, hogy tudom, ki ő és egy vagyok vele. És ahogy ott ültem és néztem a tüzet, ahogy a lángnyalábok falták a fahusángokat, már tudtam, hogy nem azért vagyok itt, amiért jöttem (illetve egészen másért jöttem, mint amiért hívtak, ezt éreztem útközben is), és nem is leszek itt soha többé.

Az ő tanulsága az enyémnél, úgy érzem, sokkal fontosabb volt, és örülök, hogy hozzásegíthettem. Túljutott a problémáján egy egészen más (nemcselekvő) úton. Az enyém annyi volt ebből, hogy határaim vannak, a szeretés és elfogadás terén is, és hogy tulajdonképpen örülök a határaimnak. Biztonságos.

Ijesztő az emberi lélek, irdatlan mélységei vannak. És félelmetes a másik ember mélységeibe bepillantani, mert olyasmik vannak ott, amiket elmével elképzelni sem lehet. Magunkét sem látjuk. Még ha nyugodt is a felszín és harmonikus, érett, bölcs csend, a mélyben akkor is ott zubog valami ösztönös, valami misztikus, kiismerhetetlen, állati vadság. Ember. Ez is.

Vannak ezek a fura elképzeléseim, ahol minden határtalan, és a világban nincs semmi más, csak a szeretés (mindettől persze magam is rettentő távol állok, ha egyáltalán van ilyen - és még ha nem is állnék, nem lehet kívülre átvinni azt, ami belül). Azt hiszem, most láttam a két szememmel azt, hogy hol bukik meg ez, soha fel nem oldható paradoxon, hogy az isten és a sátán egy és ugyanaz a személy, ugyanazon testnek arcai jobbról, balról nézve, és mi e 'lény' képmására teremtettünk, és nincs is értelme a megkülönböztetésnek. Mindegy, ezt most nem tudom elmondani, érzem, hogy nem megy át.

A lényeg, hogy jó, hogy megtudtam ezeket, egyrészt magamról, hogy nem vagyok bármire teljes szívvel képes (ez azért megnyugtató), és ki is tudom mondani; és jó volt látni az ismeretlen, nem várt felfortyanást is, nem volt egyáltalán nagy dolog, ne figyeljétek a szavaimat, mert túlzok, csak valamiért azt hittem, ebben a közegben nincs már olyan, hogy frusztráció, és most láttam, hogy mégis van, és torzít a másik viszonyulásán és hangján, előhoz valami ismeretlent, és elűzi érzetét az otthonosságnak.
(nincs otthon, soha nem lesz rajtad kívül senkiben és ne is keresd.)

De nem is erről akartam írni, hanem hogy van az a pillanat, ahol minden eldől. Ahol már felsejlik, hogy mi lenne a vége. A pillanat, amit vállalni kell. Ameddig el kell jutni. Farkasszemet kell nézni. Ez az, amit már szeptember elején megtanultam, hogy nem lehet elmismásolni, megspórolni ezt. És minél hamarabb megtörténik, annál jobb utána. Egészen odáig nincs döntés, amíg nincs konfrontáció. Egészen odáig bármi lehet. És lehetne húzni és élvezni ezt a végtelenségig, akadálya nincs, micsoda pompás keringőbogár-tánc a vízfelszínen! De egészen addig nem lehet nemet mondani valamire, amíg nem ismertük be magunk (vagy egymás) előtt azt, hogy amire vágyunk vagy amitől félünk, akár meg is történhetne. Ehhez persze érettség, bátorság kell és őszinteség, magunk felé főleg, az, hogy ne féljünk a másiktól és főleg önmagunktól ne. Mert a legdurvább ez. A legijesztőbb, amivel szembe kell nézni. Az istenördög arca.
Aki ővele nem találkozott és nem döntött, még semmit sem bizonyított.

"mauriMisi"

Most beszélgettünk csak először, és még mindig nem tértem magamhoz; egyszerűen nem tudok az élménnyel betelni, hogy hogy lehet valakivel már elsőre ekkora áramlás, mélyrehatolás és egyrezgés a kommunikációban, a megélés- és gondolatvilágban, és nem innen oda vagy onnan ide, hanem oda-vissza-oda-vissza, abszolút kölcsönös egymáson ámulás, huhh. (és ez hülyeség persze:), mert minden, ami van, már első pillanattól fogva van, s hogy ez nyer-e teret a megnyilvánulásban vagy sem, az már a korlátok, gátlások, félelmek hatása csupán... mondtam is neki, hogy én már az első pillantással éreztem, hogy nekünk dolgunk van)
Úgy megteltem energiával, hogy futnom kellett hazafelé:)

És nagyon nagy a kísértés, hogy írjak erről, rengeteget, sokat, persze mindig éjjel tudok a legjobban írni, a legmélyebben meditálni, a leggyorsabban futni, a legkreatívabban dolgozni stb stb, ezért is nem alszom időnként, de elhatároztam, hogy ma igenis időben ágyba bújok, ellenállok az írnivalónak:)

(és közben meg valahogy úgy érzem, nem is tudnék erről írni most, mert egész lettem teljesen...)

a mítoszgyilok még hátravan...

Fura dolog ez, ha az ész már elengedett, a szív még sokáig sajog, és még kalapál néhányat idióta, értetlen és értelmetlen módon. És amikor behozta a lemaradását, és elenged már a szív is, és már nem akarja, amit, a tudatalatti még mindig küld egy nagyon szép és nagyon irreális álmot.

Persze tudom, hogy az álomban nem is ő volt, hanem egy szabadabb, nekem való valaki. Úgy látszik, ez még jár, meg kell siratni az álmot, az ideált, ami soha nem is létezett, csak bennem, éppen ezért...

Milyen fura, hogy épp tegnap konstatáltam lefekvés előtt, hogy bármire visszaemlékezhetek, most már minden fájdalom eltűnt. És ébredve most mégis elerednek a könnyek. És tudom, hogy nem neki szólnak ezek a könnyek már, hanem az álomnak, ahogy foszlik le rólam fájdalmasan, lassan, csendben. Mert az álmot még nem gyászoltam meg, az üreges álmot egy férfiról, aki olyan, akinek hinni akartam. És tényleg, az álomban nem ő van, hanem az álom, az öntörvényű, elvárásmentes, szabad ember.

Azt még nem tudom, hogy a szerelmes ember miként képes ennyire átverni magát, de van ez a tendencia valamiért, és nem jó, hogy van. Mert mítosz csupán. Hamis.
És valahol engem is azzá tesz...

Tök és Tartás

A két kulcsszó a tegnapi látogatásomban Zmejneláéknál. És nemcsak mert egy szépen faragott töklámpás kacsintott be ránk kintről az ablakon át. :)

Nagyon kellett nekem ez a nap. Először kis barátnős-beszélgetős délután kókuszos-répás muffinok és finom tea mellett, az elmúlt hónapok és a tanfolyami kinyílások-bepróbálkozások (nemhiába "befogadás öröme", a pasik egészen megkergültek:) ), no meg persze hogy lehet a férfiak 90%-a manapság ennnnnyire puha pasi? Közben a gyerekek, a másfél éves Bálint és a kis elsős Bogi egyszerre csiklandozták a talpamat:) Játszóblokk következett, lestoppoltuk a furánál furább nevű állatokat a képeskönyvből, aztán Bogival felváltva kényszerítettük egymást hülyénél hülyébb pózokba a twisterszőnyegen:) Zmejnelá szerint jól bírom a strapát, őrzöm a csöndemet. Én azért érzem, hogy egyelőre töretlen a február óta tartó gyerek-nemakarásom:) Nyolckor altatással egybekötött közös meditáció, nem is csipetnyi oával fűszerezve, de valahogy tényleg nem zavart egyáltalán.

Tízkor megjelent Gergő, nem számítottunk rá, a csütörtök mindig a kimaradós este - éjfél utánra vártuk. Szóval belépett, és az első benyomásom nagyon erős volt, ez a szó volt: Tartás. Nagy betűvel. Marasztaltak éjszakára is, innentől hármasban beszélgettünk, egy másik sztori kapcsán ismét szóba került, vajon miért mindig töketlen pasikba gabalyodok bele, Zmejnelá sóhajt, hát igen, a tökös pasit ő már elvitte...:) És Gergő tényleg nagyon... olyan jelenség, hogy is mondjam, olyan a szeme is, mintha a hegyekben élne. Ezt látom bele. Szinte soha nem néz rád, mindig magasra a távolba néz. És ha mégis váratlanul rádnéz, az egészen jelentőségteljessé válik ettől. De nemcsak ez. Ahogy jár, ahogy beszél, ahogy gesztikulál - egyenes, nyílt, tiszta. Nem egy bajnok testalkat, nagyon vékony, nem is szép arcú, és mégis: valamitől nagyon férfi. A tartás, igen. A férfinak tartása van. És ez abban is benne van, ahogy köztünk ülve kimondja: "Szerintem te egy jó nő vagy. És te is egy jó nő vagy. Én meg egy jó férfi. Ennyi." - mert semmi ámítás nem cél és semmi pökhendiség, hanem a tiszta gondolat maga. Nem is értjük félre, Zmejnelá csak ennyit mond: "De Ida tudja, ő nem olyan kis béna, mint én voltam ennyi idősen." Tetszik ez is, úgy tűnik, itt nyíltnak lehet lenni, nem kell vacakolni és aggodalmaskodni, mit lehet a párnak kimondani egymás előtt.

Nekem meg annyira jól esik nézni, hogy ők hogy vannak együtt, a nagyon nő a nagyon férfi mellett, kölcsönös figyelemmel és szerelemben, merthogy ez is ki van mondva is, éreztetve is. És náluk nem zavarta meg még a gyerekszületés sem a szexuális életet, amit szintén jól esik hallani, hogy lám az élő ellenpélda, mostanában mindenkitől azt hallom, milyen nehéz, hogy a nő mellének már csak a gyerek szájától kell az intimitás, a férfi pedig hoppon marad és szenved. (vagy attól szenved, hogy megoldást keres). Bár a másik Dóri mondta szerdán, hogy Ranschburgnak is volt egy előadása erről, hogy kell ezt az általános krízist megelőzni. Utána kéne nézni. Még akkor is, ha esetleg mégsem lesz gyerekem:)

Az ilyesmik miatt érzem azt egyébként, hogy jó ebben az országban élni, ha valaki itt kimondja, hogy Ranschburg, Feldmár vagy Hamvas, egyből közös a nyelvünk, nem kell magyarázni, értjük. És nyilván minden kis országnak megvannak a maga Popper és Müller Péterei, mindenhol a lokális nagy nevek és mítikus figurák, akikről a világ viszont kifele alig-alig hallott. Bár valószínűleg kevés elhanyagoltabb irodalom lehet a magyarnál itt Európában a nemzetközi emészthetőséget tekintve, annyira más, annyira szépen árnyalt, annyival nehezebb jól fordítani, ízesen, szaftosan és tisztán.

Igen, a Dóri, a Dóri könnyedsége, hogy egyből nyitott és közvetlen volt már akkor is, amikor először találkoztunk, és azóta is mindig, nincs ez a szarozás, hogy megüthetem-e már vajon a bizalmas hangnemet, hanem minden áramlik egyből akadálytanul és kételyek nélkül. Amúgy koncertre akartunk menni, hogy végre bulizzunk egyet újra együtt, talán VHK-n utoljára? De nagyon suttyónak tűnt a tömeg, kivártuk a hosszú sort, de beszagoltunk és inkább továbbálltunk egy teázóba.

És ez is nagyon, nagyon jól esett, nem is a személyek, hanem a minőség, amit hordoznak, úgy örülök mindig, ha tapasztalok ilyeneket. És nagyon ilyen napok-hetek járnak mostanság, hogy tapasztalok. Sok kedveset sodor utamba a szél, honnan jönnek, nem is tudom. Olyat is, amiről alig reméltem, hogy létezhet így élő-gondolkodó... de ezt már egy következő bejegyzésben:)

félteni kell?

Csak úgy eszembe jutott, milyen fura, hogy van ez a dal, egy az egyben a birtokló szerelem dala, csupa félelem és csupa akarás, követelés. És érthetetlen módon belekerült egy versszak, ami ennek épp a totális ellentéte. Nem is értem, mit keres itt. Olyan furán is hangzik benne, a többi versszakhoz képest hamisan és egészen erőtlenül.
Asszem valahogy így van ez, valahol mélyen tudja az ember, hogy hogyan kéne. Csak épp nem képes rá. Erőtlen az a belső hang és hamis...

Félteni kell,

Néha a biztosat is félteni kell.

Hogy soha másé nem leszel,

Mondd még ezerszer el!

Élnie kell,

Ennek a szerelemnek égnie kell,

Közénk ne lépjen senki sem,

Amíg létezünk, mindig így legyen!

Hullócsillag fut az égen,

Minden elmegy, ami jön,

Végtelen csupán a vágyunk,

Ami volt, ami lesz, köszönöm.

És mégis félteni kell,

Hidd el, a biztosat is védeni kell,

Hogy soha másé nem leszel,

Mondd még ezerszer el!

Élnie kell,

Ennek a szerelemnek égnie kell,

Bárhogy legyen, csak ez ne múljon el!