Jó vicc persze:), nem lehet, mint ahogy könyvekből az életről tanulni sem, és épp nemrég írtam (csak nem ide, hanem a füzetbe egy adag indiai kaja felett, sok üres órám van a városban mostanság), hogy rájöttem, az életben minden helyzet mostvagysoha, mostvagysoha van mindig, minden egyes pillanat örökre múlik el, és ezt csak most érzem át igazán. Azaz a nemdöntés is döntés, és ha most nem döntök, mert félek, akkor a döntésből adódó helyzetet örökre elszalasztottam, és azt is, amit megélhettem és amit megtanulhattam volna belőle.
Habár féltem, hogy mi vár rám, elmentem mégis.
Varázslatos hely volt, meghitt és meleg, egészen cosy, csupa ismerős tárggyal, ismerős matériával, szimbólummal és illattal, pont olyan, amilyenben én is élni szeretnék... És valahogy itt éreztem meg, hogy ki lehet az a másik ember, aki nincs jelen, és mit jelent számomra, hogy tudom, ki ő és egy vagyok vele. És ahogy ott ültem és néztem a tüzet, ahogy a lángnyalábok falták a fahusángokat, már tudtam, hogy nem azért vagyok itt, amiért jöttem (illetve egészen másért jöttem, mint amiért hívtak, ezt éreztem útközben is), és nem is leszek itt soha többé.
Az ő tanulsága az enyémnél, úgy érzem, sokkal fontosabb volt, és örülök, hogy hozzásegíthettem. Túljutott a problémáján egy egészen más (nemcselekvő) úton. Az enyém annyi volt ebből, hogy határaim vannak, a szeretés és elfogadás terén is, és hogy tulajdonképpen örülök a határaimnak. Biztonságos.
Ijesztő az emberi lélek, irdatlan mélységei vannak. És félelmetes a másik ember mélységeibe bepillantani, mert olyasmik vannak ott, amiket elmével elképzelni sem lehet. Magunkét sem látjuk. Még ha nyugodt is a felszín és harmonikus, érett, bölcs csend, a mélyben akkor is ott zubog valami ösztönös, valami misztikus, kiismerhetetlen, állati vadság. Ember. Ez is.
Vannak ezek a fura elképzeléseim, ahol minden határtalan, és a világban nincs semmi más, csak a szeretés (mindettől persze magam is rettentő távol állok, ha egyáltalán van ilyen - és még ha nem is állnék, nem lehet kívülre átvinni azt, ami belül). Azt hiszem, most láttam a két szememmel azt, hogy hol bukik meg ez, soha fel nem oldható paradoxon, hogy az isten és a sátán egy és ugyanaz a személy, ugyanazon testnek arcai jobbról, balról nézve, és mi e 'lény' képmására teremtettünk, és nincs is értelme a megkülönböztetésnek. Mindegy, ezt most nem tudom elmondani, érzem, hogy nem megy át.
A lényeg, hogy jó, hogy megtudtam ezeket, egyrészt magamról, hogy nem vagyok bármire teljes szívvel képes (ez azért megnyugtató), és ki is tudom mondani; és jó volt látni az ismeretlen, nem várt felfortyanást is, nem volt egyáltalán nagy dolog, ne figyeljétek a szavaimat, mert túlzok, csak valamiért azt hittem, ebben a közegben nincs már olyan, hogy frusztráció, és most láttam, hogy mégis van, és torzít a másik viszonyulásán és hangján, előhoz valami ismeretlent, és elűzi érzetét az otthonosságnak.
(nincs otthon, soha nem lesz rajtad kívül senkiben és ne is keresd.)
De nem is erről akartam írni, hanem hogy van az a pillanat, ahol minden eldől. Ahol már felsejlik, hogy mi lenne a vége. A pillanat, amit vállalni kell. Ameddig el kell jutni. Farkasszemet kell nézni. Ez az, amit már szeptember elején megtanultam, hogy nem lehet elmismásolni, megspórolni ezt. És minél hamarabb megtörténik, annál jobb utána. Egészen odáig nincs döntés, amíg nincs konfrontáció. Egészen odáig bármi lehet. És lehetne húzni és élvezni ezt a végtelenségig, akadálya nincs, micsoda pompás keringőbogár-tánc a vízfelszínen! De egészen addig nem lehet nemet mondani valamire, amíg nem ismertük be magunk (vagy egymás) előtt azt, hogy amire vágyunk vagy amitől félünk, akár meg is történhetne. Ehhez persze érettség, bátorság kell és őszinteség, magunk felé főleg, az, hogy ne féljünk a másiktól és főleg önmagunktól ne. Mert a legdurvább ez. A legijesztőbb, amivel szembe kell nézni. Az istenördög arca.
Aki ővele nem találkozott és nem döntött, még semmit sem bizonyított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése