a mítoszgyilok még hátravan...

Fura dolog ez, ha az ész már elengedett, a szív még sokáig sajog, és még kalapál néhányat idióta, értetlen és értelmetlen módon. És amikor behozta a lemaradását, és elenged már a szív is, és már nem akarja, amit, a tudatalatti még mindig küld egy nagyon szép és nagyon irreális álmot.

Persze tudom, hogy az álomban nem is ő volt, hanem egy szabadabb, nekem való valaki. Úgy látszik, ez még jár, meg kell siratni az álmot, az ideált, ami soha nem is létezett, csak bennem, éppen ezért...

Milyen fura, hogy épp tegnap konstatáltam lefekvés előtt, hogy bármire visszaemlékezhetek, most már minden fájdalom eltűnt. És ébredve most mégis elerednek a könnyek. És tudom, hogy nem neki szólnak ezek a könnyek már, hanem az álomnak, ahogy foszlik le rólam fájdalmasan, lassan, csendben. Mert az álmot még nem gyászoltam meg, az üreges álmot egy férfiról, aki olyan, akinek hinni akartam. És tényleg, az álomban nem ő van, hanem az álom, az öntörvényű, elvárásmentes, szabad ember.

Azt még nem tudom, hogy a szerelmes ember miként képes ennyire átverni magát, de van ez a tendencia valamiért, és nem jó, hogy van. Mert mítosz csupán. Hamis.
És valahol engem is azzá tesz...