kognitív disszonancia redukció

Nincs végszó. Valami bennem mindig egy szinttel mélyebbre akar ásni. Most egy régi dologra emlékezem. 2005. Valakit, akit szerettem, nagyon nem értettem és nagyon érteni akartam. Az embert előbb-utóbb megtalálják a szerepek a túloldalról? Vagy maga keresi őket. Én akkor át akartam élni, amit ő él át, érezni akartam, amit ő érez, hogy tudjam, miért ez kell(ett volna, de nem adtam meg) neki. Hogy lássam benne a szépet. (akkor még csak az adásra tudtam gondolni, el sem tudtam képzelni, hogy végsősoron nem feltétlenül valami szépség miatt, meg hogy van olyan is, hogy nemi vágy)

Egészen irreálisan bátor voltam akkor, magam is alig hiszem, olyasmit mondtam-tettem egy intuitív, ösztönösen őszinte pillanatban, amit sohasoha még. És azóta sem, tulajdonképpen. És sikerült meglátni a szépet, sőt egy olyan közös csoda nőtt ki belőle valakivel, ami azóta is az egyik legkedvesebb emlék énnekem is, őneki is. Azt mondta nemrég visszaemlékezve: olyan volt, mint egy varázslat. Hogy egyszeriben minden megszűnt körülöttünk, átemeltem egy olyan világba, ahol nem voltak tabuk, félelmek és korlátok, csak szabadság. (nem hiszem, hogy a másik ő - aki miatt - is így élte meg az olyanjait, de a saját 'mű' tökéletes lett és - szoktam, de - most nem érzem, hogy túloznék).

Na de milyen ára volt annak a csodásszép, szinte spirituális tapasztalatnak? Milyen végtelen önzés volt részemről ez, csak hogy megélhessem azt, ami által megérteni vágytam valaki mást? Szempillantás alatt zajlott le a döntés persze, és abszolút nem tudatosan, utólag értettem meg csak, hogy ezért. És mondhatnám persze, hogy ő mondott igent, de a felelősség nem hárítható... Egyértelmű volt, hogy csak ott a pillanatban. És itt jön be az, hogy te hiába mondod meg őszintén, ha a másik legbelül nem hiszi el! A szív nem hisz, hanem érez... és ettől védtelenné válik, nem védik meg az elhangzott szavak. Mindegy, a lényeg, hogy kb. fél év kellett aztán, hogy elmúljon benne az az egyetlen nap. Vagy hát el se múlt, azt hiszem. Az ilyenek nem múlnak el soha teljesen. Bennem sem.

De rendesen helyrerakni egymás közt az akkort évek múlva sikerült csak, most augusztusban. Persze azt is mutatja ez, és ez azért megnyugtató, hogy még ha 3 és fél évbe telik is esetleg, de végül mindent helyre lehet hozni... Sok mindent kitisztít az idő, úgy értem, nemcsak a telése mossa ki a sebet, hanem érettebbé válunk közben. Megértőbbé, elfogadóbbá, megbocsátóbbá, bölcsebbé...

Sok mindent felölelhetne ez a történet, de nincs bennem kijelentés a jelenben semmiről, csak csaponganak a gondolatok. Még pár napig biztosan kényszer, mint az esés utáni sajgás... míg el nem múlik. Zsibong, fáj, akar. Hallgatni, érteni. Szólni, értődni. De csak belül csapódik le minden, mint a pára az ablakon, nem hatol át az üvegen. Bennreked, tudván odaát a nemlétező közeget.

Amúgy érdekes, és persze nem szimpi, de azt hiszem, ha őszinte vagyok, ma egy kicsit gonoszságból is mondtam ki belül ugyanazt a jókívánságot, amit annak idején szeretetből.
Fránya tudás fája... :)

(itt a háttérben meg gyönyörű zenék úsznak. Sylvain Chauveau - minimálpiánócsoda fúzionál egy hegedűvel, pillekönnyű, leheletfinom érzékiség)