képeskönyv az életről

Lapozgatom az élet képeskönyvét. Régi és új fotóalbumokat. Milyen sok mindenről árulkodik egy ember arca! Az, hogy a vonások hogyan változnak az idő telésével, mely barázdák mélyülnek el, hova ülnek ráncok. Miből lesz a cserebogár, a zsenge ifjúkori testhez és kisugárzáshoz képest milyen minőségeket fejleszt ki magában az ember, ahogy egyre inkább felnőtté válik. Elmúlik-e a naivság, hogy a józanságnak, rosszabb esetben a kiábrándultságnak átadja a helyét? A nagyképűség lefoszlik-e? Szelídül vagy sármosul az arc? Tisztul vagy zavarosodik a tekintet? Vagy a kapcsolódás mikéntje, hogy kik hogyan néznek egymásra, mi van a tekintetek mögött.

Például nézem ezt a kamerának mímelést, hogy sehol nincs egy őszinte mosoly... közben meg valahol értem is. Talán pont azért szúrom ki ennyire, mert valaha az én arcom is ilyen volt. Nagyon durva, amikor az ember erre rádöbben. Ezért is jó a fotó: visszacsatolás. Tükör. Én akkor azt hiszem, nem is éreztem belül, hogy az érzelmeim nem teljesen valódiak. De a közös fotókon nagyon kiütközött, durva volt utólag rádöbbenni: az egyik arc teljesen átadja magát, feloldódik a közös térben, valami csodában él, ellepi valami bliss-jellegű boldogság, és a másikra szinte mint istennőre néz. És mellette a másik nem is a társára pillant a boldogságban, hanem a kamerába vigyorog. Küldi valahová a képet, amit kattint, nem is a jelenben van. A mosolyában van valami mesterkélt, valami erőltetett, színészi mím. Nem természetes. Meg persze a csókolózós képek a legdurvábbak, ott nagyon kiütközik a különbség, ki miként van benne jelen, mennyire örömteli, lágy és intim összeolvadás számára a pillanat... Fura ez, mert tényleg nem éreztem akkor, hogy így lenne, de valami érzés azért rémlik, mutatni akartam, hogy boldog vagyok. Magamnak elsősorban. El akartam hinni.

Egyszer végignéztem pár hete az összes régi közös képünket. Iszonyat durva volt látni, hogy a kapcsolatunk első szakaszában Barna mennyire boldog volt velem. Egészen más volt az arca mindig, amikor kettesben voltunk, ez az, amit soha nem látott senki más... senki nem értette, én mit látok benne. Velem egész más volt, sugárzott, gyönyörűszép volt a boldogságtól, és iszonyú gyengédséggel bánt velem. Ahogy így néztem a képeket, kegyetlenül fájt, hogy milyen boldogságot vettem el tőle, amikor csalódott bennem. Mert később már sohasem jött vissza az az arc, az az önfeledt, örömteli önátadás. Vége lett. Örökre.
Nem tudom, miért, de a bizalomvesztés, úgy tűnik, sajnos mindig örökre szól...

És ez akkor is fáj, ha ugyanakkor látszik, hogy akkoriban én nem voltam vele olyan boldog, mert a szívem mélyén nem ilyen kapcsolatra vágytam, ami vele megvalósult. A második fázis, az igen, akkor már szívvel-lélekkel voltam vele a szerelemben benne, de már késő volt, felcserélődtek a szerepek. Ő már nem tudott ugyanúgy, olyan nyitott szívvel. Kicsit sajnálom is, hogy erről az időszakról már nem készültek egyáltalán közös képek: jó lenne összevetni, akkor hogy néztem rá, milyen lehúnytszemű-boldogan. Igen, a lehúnyt szem, ami nem néz a kamerába. Ez nagyon jellemző a róla készült képeken. Ahogy rám néz, abban pedig az áhítat. Ezekből látni az érzelmeket.
Persze nem véletlen az sem, hogy a későbbi szakaszban nem készültek képek. Akkor már minden valódi volt, éreztem, amit éreztem, és elég volt kettőnk belső terében tudni ezt, nem kellett magunknak kirakatba, rámába tenni emléknek. Nem fényképezkedtünk, csak a jelen volt, az számított, amit egymásnak adtunk.
(egyébként Piriéken látom azt, hogy nincs szerepjátszás, hogy valódi minden: a szerelem is, a sértődés is, ha éppen nem olyan a pillanat)

És ott van az a másik fényképsorozat. Másvalakivel. (illetve már nincs, meg lett semmisítve, de attól még nagyonis emlékszem mindenre, belémégett képek ezek) Azt nem is mi akartuk, az csak úgy született, mert a barátnőm éppen akkor ott volt, és olyan kedve volt, hogy fotózni kezdett minket. Na ez a sorozat is nagyon durva. Azért, mert azokon a képeken meg én voltam iszonyú felhőtlen boldog. Ahogy néztem rá... Soha ilyen szép nem voltam fényképen, mint azokon a fotókon... Akkor nagyon hittem, hogy ami köztünk volt, hosszútávra szól. Aztán ő visszatáncolt, és le kellett erről az egészről mondani. És le kellett hazudni a következő egy évre magam előtt, hogy márpedig én igazából erre vágynék.
Mi esélye marad az embernek, mint elhitetni magával, hogy úgy is boldog, ha nincs meg, amire igazán vágyik? :)

És emlékszem, milyen hévvel magyaráztam aztán neki, amikor véletlenül összefutottunk, hogy Barnával milyen boldog vagyok. Az ember nagyon tudja kifele magyarázni azt, amit maga is olyan erősen igaznak akar hinni.
Átölelt, és egy perc alatt bebizonyította, hogy nem igaz.

Később aztán, mikor újra összejöttünk, boldog voltam Barnával tényleg. Azt már nem magyaráztam senkinek.
Ha majd újra boldog leszek valakivel, biztosan most sem fogom. Ha mégis nagy lendülettel akarnám elújságolni, hogy milyen boldog vagyok, majd bátran és kíméletlenül szóljatok rám! Köszi!!
Abból tudni fogom, hogy nem igaz, és elgondolkodhatok...