Könyörgök a létnek, hogy még ne jöjjön el... - miközben a szívem mélyén semmi másra nem vágyom jobban, mint érezni, érezni teljes mélységében és magasságában.
De már ismerem a mélység kegyetlenségét is, és félek. A magasság pedig elérhetetlen, átszelhetetlen magas.
Jár a kerék a fejben, most akkor merre mit építeni, földbegyúrt erődöt vagy égbenyúló tornyot? De nincs válasz, hallgat az isten.
Fagyos novemberi délelőtt, jövőbe merengés, egy csillaghullást követő borongós hangulat, mi más marad...
Nem is igazán lehet szavakkal, legyen ez a zene a szó...
Közel a szivemhez
magas csalán-erdők,
csípős tornyaikkal
felhőkig törekvők.
Kellene virulni,
de még csak búsulok,
az én idegeim
kifárasztott húrok.
Hagyjál Uramisten
pihenni füvekben,
legyek fekvő gyertya,
még ne gyújts meg engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése