intelmek a magamfajta agresszív orálszadistához

"Példaként szolgálhat erre az a jelenség, amit a pszichoanalízisben >orálszadizmus< néven írnak le. Egy nagyon archaikus és mély ösztönről van szó, amely a dolgok elfogyasztás előtti széttépésére, szétrágására irányul. Nyilvánvalóan olyan hajlamról van szó, amely az emberi tudatban is jelen van, hiszen megvan az ezt kifejező testi apparátusunk: a fogaink, amelyekkel a táplálékot szétrágjuk, szétmarcangoljuk. Mármost megfigyelték, hogy azoknál az embereknél, akikben ez az ösztönmaradvány valamilyen okból a szokásosnál erősebbé válik, a megismerő működések és a gondolkodás területén is uralkodóvá válhat egy olyan működési mód, amely analógiába állítható ezzel az ösztöntendenciával. Például ugyanaz a hajlam, amely biológiai szinten a szájjal végzett agresszív műveletben jut kifejeződésre, a megismerő működések terén a felbontó, analitikus gondolkodás egyfajta túltengésében érhető tetten. Az ilyen felbontó intellektus ugyanúgy jár el a szellem által befogadni kívánt dolgokkal kapcsolatban, mint a száj a testi táplálék vonatkozásában: nem egészében nézi és fogadja azt be, hanem előbb felbontja összetevőire. Ugyanez a tendencia bizonyos jellemvonásokban is megnyilvánulhat: például aki túlságosan szarkasztikus vagy kritikus, az nem tudja a másik embert egészben látni és úgy elfogadni, hanem akivel csak találkozik, azt azonnal elkezdi kielemezni, kritizálni, szétszedni.

Hogy az ilyesfajta megismerésnek agresszív gyökerei vannak, azt nagyon jól érzékelheti az, akit éppen kritizálnak. Legtöbben úgy vagyunk ezzel, hogy amikor valaki bennünket, vagy a saját munkánkat kritizálja, úgy érezzük, hogy nem értettek meg bennünket. És gyakran megbántódunk a kritikától, holott belátjuk, hogy a konkrét mondandóját illetően igaza van a bírálatnak. Úgy érezzük ugyanis, hogy támadás ért bennünket. S valóban: bár a kritika jogos volt, mi is jogosan érezzük ezt bántásnak, mert a műveletben, amivel ezt végrehajtották, agresszió érvényesült. Mi, akiket a kritika ért, nem a bírálat tartalmát, hanem ezt az agressziós jelentését vesszük. Van például maguknak a pszichoanalitikusoknak is egy olyan fajtája, akikben igen erős ez az orálszadizmus, ami abban nyilvánul meg, hogy előszeretettel elemeznek másokat a saját fogalomrendszerükben. Amikor a világ ezen felháborodik, akkor erre azt válaszolják, hogy "No persze, a világ hiúsága nem tudja elviselni az igazságot, nem szereti visszahallani azt, amit elfojt magában, vagy amiről nem akar tudni." Ebben van igazság, de azért bizonyos mértékig a világnak is igaza van, mert ő meg úgy érzi, hogy erőszakot követnek el rajta, amikor nem a maga teljességében tekintik, hanem ebből a teljességből többé-kevésbé az értelmező önkényének megfelelően kiragadnak bizonyos dolgokat, s annak alapján elemzik. Ettől ugyanis - hogy dolgokat az egészből kiragadva vizsgálnak - a jelenség már nem ugyanaz lesz, mint ami a valóságban. Eltárgyiasítják, nem megértéssel közelednek hozzá, hanem dologként, amiből csak az érdekeiknek megfelelőt veszik észre. Olyan ez, mint a nők egy fajtája, aki azt szokta mondani, hogy  "Csak a testem kell neki." Persze van igazság abban, ahogyan férfikörökben az ilyesmire ironikus megjegyzéseket tesznek, de azért a nőnek is van igazsága, mert a férfiak valóban gyakran hajlamosak arra, hogy kiragadjanak belőle egyvalamit, s ezzel eldologiasítják őt, mert nem a maga egészében, teljes emberségében akarják őt észrevenni és megismerni.

Amint ebből a néhány példából is kitűnt, az orális agresszió nagyon jól példázza, hogyan jelenhetnek meg bizonyos testi ösztönök, vagy energiák analóg módon a lelki életben, vagy a tudat működésében is."

/ Pressing Lajos: Nemzés és ürítés (részlet) /