esti végszó

"Csak abban tudsz csalódni, aki fontos neked. És nyilván azért fontos, mert szereted. Nekem aztán tök mindegy, mit csinálnak a kollégáim, ki mit hazudik, amíg nem olyan csinálja, akit szeretek, addig lepereg."

Idefele a repülőúton azon gondolkodtam, vajon most mit fogok magammal hozni. Mert az ember egy utazásra nem csak tárgyakat hoz, magával hozza az aktuális érzelmi valóságát. Ugyanúgy, ahogy a monoszlói táborba a határtalan szeretést vittem le, Csopakra a totális kiábrándultság és reménytelenség magányát, Rómába kétségeket, egyfajta "elárultságot".

Ide pedig bűntudatot hoztam, lelkifurdalást. Rosszul érzem magam, mert azokat bántom, akiket szeretek, és igazából nem is akarom bántani, pont hogy nem bántani akarom, és mégis valamiért kifakad. Mintha nem is én lennék, nem is én mondanám, olyan idegen. Vagy talán csak korábban sosem mertem kimondani a rosszat, félvén attól, hogy elvesztem mások szeretetét? És magamnak sem mertem bevallani, ha rosszat gondolok? Mindenesetre önzés az egész, magam miatt kell, mert kimondom, és azzal máris elmúlik, pont ezt írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy tudni kell helyén kezelni ezt a blogot, mert ez egy hányás, és ez az egész épp erre jó, hogy elvegye a bennem dolgozó indulatok érvényességét. Ha kihánytam, már nem marja a gyomrom, már nem is úgy érzem. Homokba írunk...

És még egy dolgot hoztam magammal. A búcsú pillanatát. A családomtól nem tudtam elbúcsúzni, nem volt puszi meg integetés, nekik nem olyan fontos ez az egész, az sem, hogy nem leszek ott karácsonykor, megvárnak, attól még bepótoljuk, megtartjuk közösen. Nekik olyan csak, mintha egy hétvégére nem jönnék haza a koliból, máris eltelt a két hét.

Szóval egyvalakitől búcsúztam csak el, de abban az egyetlen búcsúban valahogy minden benne volt, ami nekem fontos egy baráti kapcsolatban. És ezt hoztam még el, a búcsúölelés puhaságát, a szeretetteli szemek melegségét...