színház

Nagyon ketté van hasadva ez a világ, és ez csak egyre jobban kiütközik. A falon ideát élünk, őszintén éljük azt, ami bennünk van, amik vagyunk, olykor tökéletlenek, sebezhetők, gyengék. Sírunk és nevetünk, haragszunk és megbocsátunk, ütünk és szeretünk. Törekszünk, lépünk, döntünk, hibázunk, elbotlunk olykor. Majd felállunk, és nézünk hátra is, előre is. Beismerünk, tanulunk, változunk. És már másként látunk, már másként élünk.

És ott a falakon túl a színház, a trip, víziók, mozgalmas epizódok, teátrális jelenetek, nagy változások és katarzisok, de ha vége az előadásnak, minden ugyanaz marad. Lehullanak a jelmezek és az álarcok, az idő nem is telt a valóságban, hiába játszottunk el hónapokat, éveket, egész élettörténeteket...

És attól ilyen fura minden, hogy mi már nem ülünk bent a nézőtéren, a mi szemünkben különválik a színésztől a szerep, már nem veszünk bele a filmbe, már nem lehet a színpadra, egy-egy játékba, jelenetbe becsalogatni. Itt őszinte, objektív valóság van. Páncélmentes, díszletmentes érzelmek. És néha azért szégyenlem magam, mert az előadáson jót nevetünk olykor, bizony nem csak magunkkal vagyunk kemények és kíméletlenek. De hát a humor már csak ilyen, csak az érti, aki tisztán lát, akibe szorult egy jó adag önkritika és önreflexió, aki meg tudja különböztetni a mesétől a valóságot. A többiek sajnos a mókából kimaradnak... :)