mércék harca

Janit kérdeztem meg, mit tennél, ha - hisz ő volt az, aki annak idején nagyon durván a fejemre koppintott. Azt mondta, nem látja, hogy az életem vonala haladna bármerre is, csak tengek-lengek, elvagyok, mint a befőtt, mintha nem is ebben a világban élnék. Álmokkal, de konkrét célok és erőfeszítések nélkül. Rám akkor ez elég ébresztően hatott, ugyebár otthagytam a láblógató szakot, és beiratkoztam multimédia-fejlesztőnek...

Most azt mondta, ő azóta már lemondott arról, hogy bárkinek is megmondjon valamit. Hogy itt igazából két választásom van: eldönthetem, hogy továbbra is részese akarok lenni az illető életének, vagy pedig nem. Megmondani nem érdemes, mert csak a viszonyt teszem tönkre (hm, tulajdonképpen ezt mondta az a barátja is, akiben állítólag nagyon ott volt, hogy megmondja neki, mennyire gáz, amit velem csinál, csak az tartotta vissza, hogy félti vele a saját kapcsolatát). Mellette maradni és nem tenni semmit - ez meg szerinte veszélyes, mert akármennyire is igyekszünk, az emberre hat a környezete, és egy ilyen ember nagyon lehúzó tud lenni.

És hiába dacol az ember a gondolattal, hogy na neee, engem?! Mert de, nagyonis, nagyonis befolyásol. Kokrétan képes vagyok olyan mértékben elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, hogy szarni kezdek az egész életemre, a munkámra, a jövőmre, elfelejtem még a saját életcéljaimat is és azt, hogy ki is vagyok, hogy valaki másnak a mércéje szerinti dolgokkal foglalkozzam, új dolgokat kezdjek építgetni az életembe. Csak úgy bele a vakvilágba. Ez is történt, egyből amint megszereztem a szakmámat, el is dobtam a lehetőséget, amit adott, az egyik legrosszabb időzítés.

És idő leépíteni (először agyban, aztán tettben) ezeket a szerzett dolgokat, hobbikat, flesseket, amik egyáltalán nem rosszak egyébként, sőt kifejezetten élvezetesek számomra (hiszen ezért ejtettek rabul, mert a hajlam és a vonzalom bennem is), csak épp jelenlegi életszakaszomban hátráltatnak, vagy legalábbis nem visznek előre cseppet sem. Volt egy pont, amikor konkrétan úgy éreztem, olyan szinten áthat ez az egész, hogy minden döntésem ettől függ, és nem a saját igényeimtől, azokról szinte már azt sem tudom, léteznek-e és mik lennének azok...

De hál'isten jött megint egy ébresztő jellegű ember, nem is a beszólásaival - azok egészen visszafogottak és kedvesek voltak:) - , hanem inkább a jellemével, az életével, azzal, hogy felmutatott egy ellenpéldát. Hogy lám, ilyen egy ember, aki a realitásban él, akinek tartása és céljai vannak, tudja, mit akar az életben elérni, és küzd is érte kőkeményen és a végeredmény, hogy jó neki. Önmegvalósítás.

Bennem harcol most ez a kétfajta mérték, és ettől szenvedek. Skizofrénia.

Az egyik hang menteget, és azt mondja: csak az számít, ami belül van, amit átélsz, amit a kapcsolataidban megvalósítasz, és amennyire az életet a maga egyszerű csodaságában élvezni tudod, amit a szíveddel el tudsz érni, a boldogság nem anyagi dolgok függvénye, azt nem a külső világban tevékenykedve, hanem a mozdulatlanságban és a csendben, a táncban és a dalban, az együttlétben és az egységtudatban találod!

A másik hang meg túloz, mert túl akarja ordítani az eredeti hangom: hogy a lelket le kell szarni, ha csak álmodozol, barátkozol, jógázol és meditálsz, egy senki maradsz, még saját magadat sem fogod tudni eltartani, nemhogy a családodat, menj és tedd a dolgod, erről szól az élet, attól leszel ember, hogy erőt fejtesz ki és küzdesz, ez nem kedv kérdése, menni kell előre, rendíthetetlenül!

És kurvára nincs meg az egyensúlyi helyzet világi és lelki élet között, az az arany középút, ami normális lenne, hanem próbálom magam erőszakkal a ló egyik oldaláról a másikra átrángatni, felpofozom, rugdosom magam, hogy észhez térjek. Az ellentétes világrend magamra forszírozása. Még nem belülről jön, hanem kényszerű belátásokból és leginkább abból, hogy becsődöltem a másik úttal, hogy elvesztettem az emberségben a hitem...

Azt mondják a szüleim és a barátaim, hogy tök jó, végre magabiztosabb, bátrabb, határozottabb, karakteresebb lettem. Én keménynek és szívtelennek érzem magam. Mintha haldokolna a lelkem.
Vagy nincs is.