good bye cruel 2010

Évvégi elszámolás ide vagy oda, talán mégsem kellett volna végiggondolni, hogy mi történt velem az elmúlt egy év első két harmadában, meg hogy milyen volt a tavaly ilyenkor készülő "BestWorst of 2009" movie, és talán nem kellett volna meginni fél liter forralt bort sem egyedül a könnyeimtől való ijedtemben, de mindegy, talán belefér, hogy az év utolsó napján elcsesszem még egyszer utoljára.
Végülis, még van egy órám, hogy összeszedjem magam, és odaérjek szilveszterezni.

És most már úgyis jön 2011, és minden esélyem megvan rá, hogy csekélyke késéssel ugyan, de életem eddigi legszebb éve legyen...

szabi

Ha egyetlen egy darab együtt töltött nap ilyen kibaszott boldoggá / beteljesültté / stb. tud tenni mindkettőnket, akkor milyen lesz majd februártól, amikor már akármikor együtt lehetünk? "Meghalunk?!" - kérdi. Hát nem tudom, de valahogy majdcsak elviseljük azt is... :)

mégsem a hidegtől

"Az ujjak zsibbadása nagyon veszélyes jel. Egy egész életre kiható izületi gyulladást lehet így szerezni. Az ok általában a rossz felső testhelyzetben keresendő. Ahogy az altájon, a tenyéren is van egy völgy, is itt futnak a legfontosabb idegek. Ha túl nagy nyomás nehezedik erre a részre, akkor zsibbadás következik be. Ugyan ez a helyzet a nyereggel, és ott egy kis vékony, puha párnázattal a kérdést többé-kevésbé meg lehet oldani. A kéznél is járjunk el hasonlóképpen. Tegyünk fel puha bandázst, markolatot, és viseljünk párnázott kerékpáros kesztyűt.
Egy másik ok lehet a helytelen csuklópozíció. A csuklónak a karral egy vonalba kell lenni. Egyenes kormányoknál gyakran felfele görbül a csukló, és ez becsípheti az idegeket. Ez ismét zsibbadáshoz vezet. Ha ilyen gondunk van, figyeljük a csuklónk helyzetét, tegyünk fel kormányszarvat, vagy könyöklős kiegészítőt. Sokszor a rugós kormányszár, vagy az első kerék felfüggesztés is segíthet a helyzeten. Kísérletezhetünk az első kerékben lévő levegőnyomással is. "

(forrás)

minden jó, ha...

Hát igen, tanulságos volt ez is... Anyám már szenteste pedzegette: "Nem csak annyi a bajod, hogy nem tudsz a Gergőddel lenni?" És valóban, most, hogy tegnap találkoztunk, egyszeriben minden stressz, aggódás, félelem lehullott rólam, már nincs semmi baj, már semmi nem fáj, már nem nyomaszt a múlt és nem nyomaszt a jövő, a jelen pedig csodás, csak úgy vagyunk, nézünk egymás szemébe, ha csak visszagondolok erre, is sírni tudnék a boldogságtól.

Nem tudom, hogy van ez, természetesen zavar ez a függés, az övé is és a sajátomé is. Merthogy ő is pont valami ilyesmit mondott velem kapcsolatban, hogy amikor én ott vagyok vele, az mennyire sokat számít. De miért változik meg az egész világhoz való viszonyom attól, hogy mellettem van a társam? Miért sokkal könnyebb akkor minden, miért válik hirtelen minden elviselhetővé és keresztülvihetővé?

Újra kéne gondolnom több mindent.
Most valahogy nem sok értelmét látom az életemnek.

jövőben

Egy kicsit azért félek. Vannak dolgok, amik nem szeretnek megpiszkálódva lenni.

A kérdés, azt hiszem, eléggé komoly: minek a sértetlenségét kell tűzön-vízen át óvni? A szívét vagy a valóságét?
Milyen jó lenne, ha legalább az egyik valamelyest kevésbé szubjektív tudna lenni. De a valóságot se tudjuk máshogy érzékelni, mint a szíven át. Ez az, ami miatt félek.

Ott van például az otthoni, elhagyatott könyvespolcom. Nem szeretek ránézni és szembesülni a rajta lévő könyvekkel. A régi énemet idézik. Beteljesületlen álmok, sőt inkább álmok, melyeket eldobtam magamtól, melyeket letéptem az arcomról.
Néha felmerül bennem a kétely, hogy mi van, ha becsapom magam? Ha valahol mélyen még mindig arra az életre, azaz más életre vágyom, mint amit építek magamnak?

Vagy ott van Peti. Évek óta nem láttam. Egy pár hete reggel, az első címem felvételéhez igyekezvén megláttam a Klinikáknál átsétálni a zebrán a lányt, akit énutánam szeretett. Egy pöttöm kislány sétált kézenfogva vele, most láttam először, csupán egyetlen röpke pillanatra. Peti kislánya.
Petivel évekig nem mertem találkozni, mert nem tudtam feldolgozni a szakításunkat. Később meg már azért nem, mert akkor már mindegy volt, már ott volt Barna, akkor már biztosan tudtam, hogy tudok utána mást is szeretni (pedig hogy hittem akkor, hogy Si è spento il sole)...
És ez talán így volt jól. Vagy lehet, hogy nem. Nem tudom. Talán így is, úgy is kellett volna 1-2 év, talán akkor sem lenne most már semmi közünk egymáshoz - nem tudom.

Sokáig azt hittem, csak azokból az exekből lehettek legjobb barátok, akiktől hamar különváltam, mert sohasem szerettem őket igazán _úgy_, megalapozott és szenvedélyes szerelemmel. Ez megdőlt Barnával. Vele épp az volt a jó, hogy nagyon sokat beszélgettünk telefonon, és utána sokat találkoztunk is, amikor már tudtunk nyugodtan találkozni, egymástól fel nem kavarodva.

Ez a változat mindenképpen sokkal egészségesebb. Feloldó, feloldozó.
De ez sok idő és türelem, és legfőképp, kell hozzá a másik ember hasonló szándéka - vagy legalább jószándéka is. És ez nem mindig áll rendelkezésre, pedig úgy biztos, hogy sokkal, sokkal könnyebb lenne, mint egyedül, magunkban tépelődve.

Hogy bátor leszek most vagy megint csak vakmerő? Szeretném, ha csak bátor lennék. De persze a legjobb az lenne, ha egyik sem, ha már nem lennék semmi, ha ez az egész csak úgy menne lazán, könnyedén, nevetve és fittyet hányva, ahogy őneki megy.

Most eszembe jutott, amikor Francee várt rám a Szimplában aznap este, amikor először beszélgettünk, és már a Blahánál jártam, amikor írt egy sms-t, hogy "Hol vagy?" - én pedig azt válaszoltam: "Jövőben. :)"

Hát most is a jövőben vagyok, és ezért abba is hagyhatnám, úgysem lehet előre tudni semmit.
És lehet, hogy tényleg nem lesz semmi.
Kívánom, hogy úgy legyen.

szent este?

Nem, most valahogy nem érzem, hogy áldott, boldog, békés lenne. Kicsit zavarnak is ezek a jókívánságok, mert én nagyon vágyom arra, hogy tényleg ilyen legyen.
És hogy olyan karácsonyom legyen, amikor nem vagyok elszakítva attól, akit szeretek (nem tudom, hogy lesz-e valaha ilyen.)

Azt hiszem, délben borultam ki először, amikor odaültem két percre a géphez e-mailt csekkolni, és máris le lettem oltva értve - itt lett világos a számomra, hogy apám ma is dolgozik. Elszomorodtam, mert azt reméltem, hogy ha egyszer hónapok óta ez az _egyetlen_ nap, amit együtt töltünk a családdal, így négyen, és ráadásul karácsony van, akkor tényleg együtt tudunk majd lenni.
Tévedtem, apám este nyolcig ott ült, akkor felállt vacsorázni, kilenckor visszaült, majd a csillagszórózás és az ajándékozás idejére felállt onnan még egyszer.

Anyám azt mondta erre, hogy nem csak az az együttlét, hogy ülünk és beszélgetünk, hanem az is, hogy mindenki kiveszi a részét a tennivalókból. Igen, voltam bevásárolni, felmostam, beraktam egy mosást és kimostam kézzel a függönyöket, amiket anyám már évek óta nem mosott ki (mert már nem tudtam nézni, hogy olyan porosak), hoztam fenyőfát, megfaragtam a talpát és beszorítottam a satuba (nálunk ott szokott lakni), díszítettem, csomagoltam, és a fennmaradó időben pakolásztam a szobámban és elkészítettem Boró ajándékát is, amihez itt voltak az alapanyagok, és ami reményeim szerint nagyon fog illeni a szobájához. De közben azért arra gondoltam, hogy biztos lesz majd a napnak olyan része is, amikor csak úgy leülünk vagy leheveredünk, közel vagyunk egymáshoz, és beszélgetünk egy kicsit, olyan rég láttuk már egymást...
Nem volt.

Igyekeztem idén mindenkinek olyan dolgot adni, amire valóban szüksége van, vagy ami enyhíti egy gondját - Apunak ujjatlan kesztyűt, amiben tud gépelni, mert fázik munka közben a keze, Anyunak méregtelenítő-fogyasztó cuccot, gyógyteát szívritmuszavarra és magas vérnyomásra, rávalót a fájós térdére.
Öcsim ajándékán kicsit többet törtem a fejem. Most lett tizenöt éves kamasz. Naná, hogy a legjobb fej nővér akarok lenni, naná, hogy nem akarok valami egyszermegnézős filmet vagy olyan regényt adni neki, ami aztán nem is érdekli. Végülis egy könyvet adtam neki, és írtam mellé egy cetlit tájékoztatásképp, hogy "ebben a könyvben az van leírva, hogy mit kell csinálni a lányokkal ahhoz, hogy nagyon jó legyen nekik." Ez egy olyan könyv, amit én is olvastam pár éve, és nagyon találó leírás van benne mind a férfi, mind a női szexualitás természetéről, a nemek eltérő igényeiről, sokkal inkább lélektani, mint technikai megközelítésből. A slusszpoén, hogy öcsim bevallotta, már rég beleolvasott kicsit ebbe a könyvbe úgy egy évvel ezelőtt... :) Szóval tényleg érdekli a téma, és nem korai még...
Aztán persze ezek mellé mindenki kapott még valami kis dolgot, amit szeret, ami a szívnek jól esik. Öcsim citromos sört, Anyu Indiával kapcsolatos könyvet, Apu csokit (mióta kórházban volt, azóta úgy örül neki, mint egy gyerek), plusz mindenki kapott egy hát- és lábmasszázsra beváltható kupont és egy rúd marcipánt, amit szintén nagyon szeretnek, meg félretettem a héten a recisektől kapott néhány szem szaloncukrot is díszítésnek.

Hat után kicsivel meglettünk a fával, akkor fakadtam ki nyilvánosan is, hogy nem így képzeltem az együttlétet, hogy már nagyon fáradt vagyok, és hogy még lefürödni sem tudtam, mióta hazajöttem. És tényleg fáradtabb voltam, mint az egésznapos futárkodások után, úgy is éreztem, mintha már este 9 lenne inkább, és lassan közeledne az alvóidőm... csodálkoztam, hogy még csak hat óra van. Akkor Anyu azt mondta, elfogyott a tennivaló, menjek el fürödni nyugodtan, a levesnek még úgyis főnie kell.

A következő kb. másfél óra csodálatos volt. Forró vizet, fürdősót a kádba, lámpát leolt, gyertyát gyújt. A szomszéd szobámban betettem egy kis lágy, minimalista, meditatív chillout zenét (Aglaia - Three Organic Experiences: Carlos ajánlotta évekkel ezelőtt még az EH-levlistán, de én csak egy éve találtam rá arra a levélre véletlenül, ami nem is baj, mert közben megértem erre a zenére, és így egyből nagyon megérintett).
Elmerültem a forró vízben, és egyből megnyugodtam: figyeltem a gyertya lángját, azt, ahogy oszcillálva tükröződött a víz tükrében, és a meleg vízből felszálló gőz mozgását, amit megvilágított. És akkor úgy éreztem, hogy mégiscsak rendben van minden. Hogy mégiscsak szent az este. Nyugalom van.

Benne is maradtam a sötétben a kádban, amíg végig nem ment az album, megmostam a hajam, egy kicsit álmodoztam, játszottam a víz alatti egész finom vízsugárral, és felfedeztem, hogy mennyire más érzés, amikor az egész testem, a fejem is víz alatt van, csak egy-egy lélegzetvételre jövök fel belőle. Nem is tudom, miért nem jutott ez eszembe eddig. Pedig érdekes dolog kísérletezgetni az emberi test fiziológiájával, különböző légzéstechnikákkal, az eredmény mindig nagyon különleges, de általában megfeledkezem erről, és sajnálom rá az időt és az energiát.

Na igen, egy kicsit beleolvasgattam abba a bizonyos kék könyvbe, mielőtt odaadtam. Rájöttem, hogy egy csomó mindent 'elfelejtettem', vagyis hogy kikerült időközben a tudatosságomból, a figyelmemből. Milyen buta dolog, hogy egy könyv kell ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, milyen szituációkban milyen érzések zajlanak le bennem - de most nagyon megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal. Szóval én sokszor azt hiszem, valami gond van velem, pedig egyszerűen csak nő vagyok, és így érzékeny bizonyos dolgokra. És nagyon jó, hogy ez a könyv így tárgyilagosan, tényként kezelve leírja, hogy mi hogyan és miért zajlik le bennem, és leírja azt, amit nem merek kimondani. Sőt talán megfogalmazni sem tudom az adott helyzetben (és a könyv szerint ez is általános női dolog), hogy mire vágyom, mire van szükségem, mit szeretnék, még magamban sem, nemhogy a párom felé. Sőt ha ezt még meg is kérdezi tőlem, akkor végképp leblokkolok, ami tök rossz, hiszen pont azért kérdezi, mert szeretne a kedvemben járni, és szeretné, hogy nekem a legjobb legyen - én meg képtelen vagyok válaszolni, és szabotálom az ő kedves szándékait... Most kicsit arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb lenne, ha ilyenkor nem is kéne megszólalnom, csak rámutatnék a megfelelő sorokra ebben a könyvben... Persze, a könyv a bevezetőben azt is leírja, véletlenül se adjuk oda úgy olvasni a párunknak a könyvet, hogy na figyu, ezt kéne csinálnod, mert a férfiak erre nagyon érzékenyek, és könnyen kritikának fogják fel - pedig nem erről van szó, csak arról, hogy ez a könyv sokkal könnyebben meg tudja fogalmazni, el tudja magyarázni nálam, hogy mik az igényeim. Mert én félek kimondani, meg egyáltalán, azt hiszem, nem is szeretek arra gondolni, hogy annak kéne történnie, amitől nekem lesz jó, hiába tudom, hogy a másiknak attól lesz jó a leginkább, ha nekem jó volt...
Bonyolult, igaz...?

Aztán megvacsoráztunk, csillagszórót gyújtottunk, énekeltünk egy-két dalt a fánál. Utána bedugtuk az ajándékokat egy takaró alá. Ez is családi szokás:) Amikor öcsim még pici volt, a kiskád alá rejtettük az ajándékokat, és onnan húztunk sorban felváltva mindig egyet-egyet, és odaadtuk annak, akié. Így sokkal izgalmasabb, olyan, mint egy játék, és a csomagolással sem kell bíbelődni, nem kell termelni a szemetet.
Azt hiszem, nagyon jó, hogy idén mindenkinek több dologgal is készültem, mert anélkül nagyon kevés dolog lett volna a takaró alatt, hamarabb véget ért volna a kör.

Kaptam két avokádót, egy gránátalmát és egy mangót, egy doboz gyümölcsteát (na jó, ezt Anyu kapta a suliban, de ő nem szokott ilyet inni, én meg elkunyeráltam:P), magnéziumtablettát, egy zacsi mogyorót (ez volt a "válasszak magamnak valami csokit a boltból" című), és egy tubus gyógyszertári illat-(meg minden egyéb vegyszer)mentes hidratáló krémet, amitől éjjelente nagyon szépen regenerálódik a kinti hidegben leharcolt orca. Öcsimtől sok színes teamécsest kaptam, ami tökjó, mert fogyóeszköz masszázskor is, meg amúgy is, plusz kiírta nekem a South Park első évadot dvd-re. Már csak valaki kéne, aki nézi velem:), mert egyedül nem szeretek bármit is nézni. Bár az elmúlt egy évben kétszer is sikerült: egyszer megnéztem a Csak szex és más semmi-t (mondjuk leginkább azért, mert Misi ajánlotta és aztán hamar vissza akarta kérni), meg még A békés harcos útját is sikerült egyedül végignéznem...

És asszem most megyek aludni, egy kicsit előre utálom a holnapi napot, 6-kor kell kelnem, hogy beérjek 8-ra, ismét ügyeletes leszek. Senki sem vállalta a szombatot (több őrült nincs a cégnél..), ezért végül meggyőzött az Olasz szép szóval, hogy vállaljam el azt is, az ügyeleti pénzt megkapom, és majd igyekeznek megoldani az autós futárral, ha mégis lesz valami, bár ilyenkor nem nagyon szokott... Délelőtt majd takarítok, meg elkészítem a többnyire magvakból és aszalt gyümölcsökből álló finomságokat (erre is költöttem kb. 5000 forintot), többek között a tágabb családi körnek szánom. Kettőkor áttekerek a kisebbik nagybratyiék új albijába karácsonyozni a Kolosy térre, az sem esik ki nagyon, onnan is tudnak riasztani, ha befutna egy meló. Ezutánra pedig meghívtam magamhoz a családomat, esznek ők is finomat, megnézünk egy filmet, aztán nálam alszanak hárman. Elférnek, a többiek még vidéken karácsonyoznak. Vasárnap meg ismét ügyelet. Ebben csak annyi a rossz, hogy 12 órán át kell legalább félig biciklis szerelésbe öltözve lenni, mert kb negyedóra lenne magamra venni minden téli cuccot, éspedig ha hívnak, elvileg egyből indulnom kell. Múlt szombaton pl. reggel nyolctól este tízig rajtam volt a térdmelegítő:) Ja igen, karácsony hétvégével együtt négy ügyeletet vállaltam el ebben a hónapban, aminek olyan szempontból nagyon örülök, hogy a januári fizetésemet meg fogja emelni úgy 15000 forinttal. Ennek most pontosan az ezredrésze van a pénztárcámban, ennyi maradt, miután végre beváltottam azt a két receptet, amit már rég be kellett volna, de nem volt rá pénzem. 7500 Ft. Egyhavi ízületvédő Condrosulf tabletta és háromhavi hormontabletta. Az utóbbi ára eléggé fájt, tekintve, hogy lényegében két hónapja nem élek a párommal nemi életet, és valószínűleg még két hónapig nem is fogok.

Igazából az van, hogy eléggé aggódom, fáj is a fejem, nem tudom, mit fogok az elkövetkezendő két hétben enni, a következő fizetésemig. Elfogyott a müzlim is, amit minden reggel vízzel és lenmaggal szoktam enni, úgy egynapi kenyér van még és van még sok az ajándék jázminrizsből, meg egyéb gabonafélék, amit megfőzhetek, a fagyasztóban egy zacsi hal és kukorica, de azt nem nagyon tudom napközben, az utcán megenni. A szüleim még tartoznak két általam beszerzett karácsonyi ajándék árával, ez kb. 5000 Ft, de nem kérhetem el, mert az anyám pénztárcájában is csak kétezer Ft van, ráadásul ez már az, ami az öcsémtől végszükség miatt elkért tízezresből maradt...

Aggódom a családomért. Apám egyre többet dolgozik egyre kevesebb pénzért. Idén a Mikulás sem jött el a Nefelejcs utcába. Így nem tudom igazán azt érezni, hogy nem kellett volna ennyit költenem a karácsonyra. Ja, és a Pajtának még lógok majdnem húszezerrel. A cash tiltólistáról már lekerültem, de ezt még majd le fogják a következő fizumból vonni.

Meg persze van, ami még ennél is jobban aggaszt. Az ujjaim. Nem stimmelnek. Már több hete. Azt hiszem, nem is a futárkodás, hanem az a motorostúra lehet a ludas. Nagyon lefagytak akkor, és nagyjából akkor kezdődött. Eleinte csak azt éreztem, mintha folyton zsibbadnának. Nemcsak a biciklin, hétvégén is, meg reggelente, ahogy felébredek. És mintha érzéketlenné váltak volna. Azóta ez folytonos lett. A jobb kezem három ujjával (hüvelyk, mutató, középső) alig érzek valamit, vagyis nem azt érzem, amit tapintok, hanem mintha apró tűk szurkálnák belül, ahogy hozzáérek valamihez. Az a zsibbadásszerű kellemetlen érzés. A bal kezemen kicsit gyengébb, és a hüvelyk, a középső és a gyűrűs ujjamat érinti leginkább. De ezek inkább fokozatok, egyik ujjamat sem érzem, hogy teljesen a régi lenne. Nem tudom, hogy mit csináljak velük. Hogy tudnám beléjük visszahozni a normál érzékelést? Ijesztő, hogy vannak dolgok, a testedhez tartozó képességek, és ezeket el lehet veszteni, és onnantól nincsenek többé. Ilyesmit, hogy ma este ráragadt a kukorica a fogamra, és nem tudtam az ujjammal leszedni, mert nem éreztem, hogy hol van. A legjobban az önkielégítésben zavar. Azzal a két ujjammal szoktam a csiklómat izgatni, és most nem tudom úgy. Nem éreznek azok az ujjaim. Nem az egész ujjakkal van a baj, hanem az ujjvégekkel. Próbáltam masszírozni, dörzsölgetni, de nem használt, és igazából ahogy telnek a napok-hetek, egyre rosszabb. Most gépelés közben is tök rossz érzés. Kétségbe vagyok esve. Nem akarom azt, ami van.

Befejezem ezt a blogbejegyzést, mert ünnepi hangulat helyett csak a panaszkodás van, tökre nyomi. És bocs, hogy nem válaszolok a karácsonyi leveleitekre. Nagyon jólesik, hogy gondoltok rám, csak nagyon nincs most hangulatom válaszolni. Nem valami boldog az idei karácsony...

http://www.youtube.com/watch?v=8rluU6BGpKw

Mit tennél, ha...

Mit tennél, ha a párod bejelentené, hogy beleszeretett egy másik férfiba/nőbe, de tudja, hogy te kellesz neki és veled szeretne maradni?

És ha azt mondaná, hogy valamiért nagyon vonzódik ahhoz a férfihoz/nőhöz, de még nem tudja, hogy miért, és hogy ezután kivel szeretne lenni, és szeretne azzal a másikkal időt tölteni, hogy ezt tisztázhassa magában?

Mi történik, hogyha erre megtiltod neki, hogy kettesben találkozzanak?

Mit tennél, ha beleszeretnél a párod mellett valakibe?
Magadban próbálnád rendezni, amíg tisztán nem látsz, hogy ne őt és ne a kapcsolatotokat terheld?

És ha ő ezt mindenképp érzi, akár beszélsz róla, akár nem, és ha nem beszélsz, akkor csak még jobban fog aggódni? Akkor is titkolnád,ha ezzel több kárt okozol, mintha elmondtad volna?

Ha elmondod neki, mennyi idő után mondanád el?
Mi az a pont, ahonnan már komolyan kell venni, és meg kell beszélni, ahonnan már kettőtökre tartozik, nem csak egy pillanatnyi megkívánás?

Olyan párod van, aki elfogadja, hogy napról napra meg-megkívánsz egy-egy akár utcán látott nőt, vagy olyan, aki problémát, féltékenységi drámát csinálna belőle?

Ha őszinteségre vágysz a másiktól, el is tudod viselni azt?

Miért van az, hogy valamiről tudni akarsz, és van, amiről nem?
Ha van olyan, amiről nem akarsz tudni, akkor a másiknak egy részét megtagadod, és nem veszel róla tudomást, vagy csak szimplán hagysz neki szabad, privát teret?

Mi az, amit fontos tudnod, és mi az, amit felesleges?
Ha mindent tudni akarsz, azt is tudni akarod, hogy tetszik neki egy másik pasi?
Azt is, hogy a héten három másik csajt is megkívánt?
Azt is, ha hülyén nézel ki abban a cuccban, amit annyira szeretsz, azt is, hogy most éppen nagyon idegesítő vagy visszataszító vagy?

Ha a válaszod az, hogy azt is, azt is, azt is, de hát akkor nem fájna-e, hogy ezt mondja?

Ha igen, akkor miért akarod, hogy kimondja?

Hol találsz olyan nőt/férfit, aki egyből, az első pillanattól fogva meg tudja ezt neked adni?

Elvárhatod ezt eleve, mint belépőkártyát a szívedhez, vagy ezt a bizalmat közösen, kettőtöknek kell kiépíteni?

Hogy éred el, hogy érezze, hogy megbízhat benned, és bármit elmond, nem fogsz vele visszaélni?

Miért nevezed sunyiságnak, ha valaki nem mond el egyből valamit?
Biztos, hogy ez a bátorság hiánya? És ha arról van szó, hogy a másik még magában sem tudta tisztázta az adott dolgot, ha neki magának is időre van szüksége, hogy átlássa, és meg tudja fogalmazni?
Mi van, ha azért nem mondja el, mert szégyelli magát? Nem is előtted, hanem saját maga előtt?

---------------------------------------

...ilyen és hasonló kérdések merültek fel tegnap este 8 és hajnali fél 3 között a Fehérke harmadik sajtkóstolóval egybekötött tea'délutánján', ahol szokás szerint közel sem mindenki ismert mindenkit (sőt), ahol mindig akad egy-egy pszichológus, szociológus, etológus, családsegítő, gyermekmenhelyes önkéntes, Waldorf-tanár és Waldorf-szülő, és ahol az emberek harmada ötritmust, a másik harmada kontakt táncot, a harmadik harmada semmit sem táncol.
És persze ahol rajtam kívül mindenki már 30-35 felett, szóval akiknek már nincsenek olyan illúzióik, hogy az életben bizonyos nehéz szituációk (legalábbis ővelük) biztos, hogy soha, soha nem fordulnának elő.

Aki mindenhol van, az sehol sincs.

nem zsákbamacska

Hirtelen beleszeretni valakibe egy kicsit mindig olyan, mint zsákbamacskát húzni. Még nem tudod igazán, mit rejt odabent, még nem fedezted fel igazán a másikat, csak azt látod, milyen csinos kis zsákocskában van, és saccra sejthető a mérete, súlya úgy nagyjából, kiválasztod, de igazából fogalmad sincs, hogy mit vállalsz be.
Általában szerencsére azért van a képben némi intuíció, ösztönös átsejlés, hogy valahol érzed is azt, akihez vonzódsz, de a saját remények és a külső érzékelés még nagyon összemosódik.

De abban nagyon más a zsákbamacska, hogy azt csak egyszer tudod kibontani. Onnantól tény, nem rejt semmi újat.
A szerelem ellenben folyamatos misztérium. Minden pillanatában ott van az az izgalom, hogy a másik mint emberi lény megismerhetetlen. Igaz, minden emberben működnek sémák, amik szerint cselekszik, meg lehet jósolni előre reakciókat, de azt, hogy belül ki mit érez és mit gondol, lehetetlen pontossággal tudni, mert minden egyes emberi lény végtelenül más és végtelenül másként működik, mint az összes többi, és végtelenül más az is, ahogyan a többiek másságát a maga számára értelmezi. Ezért is megy csodaszámba, amikor úgy érezzük, hogy teljességgel értenek minket, vagy hogy teljességgel értünk valakit. Ez nagyon ritka, és by definition nem lehet igaz, csak megközelíteni lehet ezt az állapotot. Ezt úgy is mondhatnám, hogy , de  f(c) A .

Remélem, hogy értitek, mert már késő van a kifejtéshez, és a fogalmazási készségem is korlátolt már ilyentájban, ráadásul tökre nem is erről akartam beszélni (és ez szintén az álmosságomnak tudható be), hanem arról, hogy milyen fantasztikus dolog, amikor olyan zsákbamacskád van, ami minden egyes nap minden egyes percében új és új meglepetéseket okoz, és napról napra derül ki, hogy olyan kincseket rejt, amiről soha nem mertél még álmodni sem, nemhogy már az elején hinni, hogy ez majd mind benne lesz abban az icipici zsákban.

Akit pedig nem riasztott még el az előbbi általános iskolás matematikai képlet, azt kedves szóval kérem, hogy vegyen elő kockás papírt vagy csak bízzon bátran a szemmértékében, és rajzolja meg ezt a csodálatos függvényt [1, -1] értelmezési tartományon, mert valami nagyon fontosat szeretnék most elmondani vele:

hülye vagyok

A Melegedőben ültünk. Pali elmondta, hogy ő már nem hisz a szerelemben, mert rájött, hogy szerelem valójában nincs.
De ismer két párt, az életében mindössze kettőt, akikre ha ránéz, és látja, ahogy turbékolnak, újra hinni kezd benne, hogy mégis van.
És ebből az egyik mi vagyunk.
Tök jól esett ezt hallani.

Szóval egy kicsit hülye vagyok, egy kicsit tökre nem tudom, hogy hogyan kell ezt okosan csinálni, és ezért néha bután csinálom. Kemény egy napig tudtam úgy tenni, mintha nem lennénk együtt. De hát ez letagadhatatlan.

át-menet

Z. vasárnap azt mondta:
- Tegye fel magasra a kezét az, aki tudja, hogy a jelenlegi párja nem az élete párja."
Ketten feltették a kezüket.
Én nem. Ennek fényében hoztam meg azt a döntést, hogy egyelőre külön folytassuk az utunkat.
És bár ígérni nem tudom, de nagyon bízom benne, hogy ez csak átmeneti.

"Szerelem, szex, gyengédség" rovat

Általában a hangulataim szerint néha romantikusabban, néha realistábban látom magamat és az életemben lévő kapcso(lato)kat. Most épp az utóbbi dominál, ilyenkor pl. nem hiszek a szerelemben még akkor sem, ha éppen szerelmes vagyok - mert végülis miről szól ez az egész? Nem őt szeretjük, hanem azt az érzést, amit csak vele élünk át, azt szeretjük, ahogyan az ő szemében tükröződünk, akik mellette lehetünk. Aztán lenyugszom, és rájövök - nem arra, hogy ez nincs így, hanem hogy nem számít, hogy ez így van, attól még nem bűn szerelemnek hívni...

Egy kicsit a szexben is így van, lehet, hogy nem is magára az emberre vágyunk, hanem arra, amit meg tudunk vele élni. Emlékszem, volt az életemben egy szeretkezés, ami nagyon elsöprő erejű volt, majd' egy évig nem tudtam a fejemből kiverni. Akkor sem, amikor már rég nem voltam abba a fiúba szerelmes, már rég nem akartam vele kapcsolatot, mert tudtam, hogy úgysem működne, valamiért mégis eszembe jutott néha az a nap, mert nagyon szerettem volna azokat az érzéseket újra megélni, amiket akkor és ott átéltem. Mert elsősorban nem attól volt olyan jó, nem attól volt akkora orgazmusom, hogy ő milyen ügyes volt, hanem attól, ahogyan én jelen voltam abban a szeretkezésben, hogy szerelmes voltam, hittem abban a szerelemben, és még nem volt bennem semmi gátlás, hogy úgy jött az a szex, mint egy villámcsapás, még azelőtt, hogy beindul az ember agyában bármiféle aggodalom és gondolat kettőnket és a jövőt illetően. Csak a teljes nyitottság, a teljes odaadás volt bennem, a puszta öröme annak, hogy szerelmesen eggyéválhatunk. És pontosan ugyanazt az érzést, azt a nyitottságot nem tudtam soha többé visszahozni, nemcsak mással, vele sem, mert a kapcsolatunkra az idővel már rárakódott egy csomó minden, problémák, gondolatok, elvárások, szarakodás. 

Ez az egész onnan jutott most eszembe, hogy nemrég volt egy átfutó gondolatom, nem hosszan álmodozva, nem rögeszmésen, csak egy röpke pillanatig, hogy szeretnék újra úgy szerelmeskedni, ahogy az exemmel tudtam - de persze nem miatta, nem azért, mert őt akarom, hanem pont azért, mert abban már nem az a kezdeti, türelmetlen, szerelmes-tüzes vágy, hanem az odaadó szeretet dominált, amikor már semmi problémázás nincsen, semmin nem kell már agyalni és gondolkodni, hogy mit kéne tenni és hogyan lenne jó meg helyes, amikor csak a puszta szándék van jelen, hogy örömet okozzunk egymásnak, nincs a képben semmi más és senki más, csak ő meg én, a lehető legotthonosabb, legelfogadóbb térben, elvárások nélkül, igen, azt hiszem, nagyon vágyom arra, hogy ez az érzés meg tudjon születni bennem, mert én csak akkor érzem jól magam az ágyban, akkor tudom élvezni és magamat elengedni benne, ha minden rendben van, és annyira szeretném már, hogy minden rendben legyen.

És ez is benne van abban, hogy jelenleg (immár egy hónapja..) tiltólistán van a szex, és hogy szeretném, ha ez így is maradna mindaddig, amíg le nem hullott róla minden más, ami nem Ő és én vagyunk, minden, ami zavarossá tudná tenni a szerelmünk tavának vizét.

Mert ha csak tisztán igazán szép, miért érném be kevesebbel?
Túl az egyéb, kevésbé önző érveken, nem éri meg, nem éri meg lejjebb adni a legszebből, csak azért, mert már nagyon vágyom rá, hogy együtt lehessünk...

Szeretlek.

kívül-belül

Miután ráébredtem, hogy amikor magammal rendben vagyok, mennyire imádok egyedül lenni, lett egy szobatársam, egyik napról a másikra. Hirtelen nagyon fura volt, hogy nem vagyok egyedül reggel, amikor munkába készülődöm (eddig általában mire felkeltem, Boró már elment, Kati meg csak akkor kelt, amikor én indultam), és először idegessé tett, hogy nyüzsögnek körülöttem és folyton csacsognak hozzám. Évi olyan, mint egy gyermek, énekelget magában, nevetgél, mindent el kell mesélnie. Mostanra kezdem megszokni:) Meg hát ez nem rossz dolog egyáltalán, csak nekem súrlódási felület. De meg is beszéltem vele, hogy nekem most befelé fordulós időszakom van, és egyáltalán nem ellene szól, ha nem vagyok túl kommunikatív...

Asszem ez egy alapkérdés az életemben, hogy mi az a pont, ahonnan kezdve tudni lehet, hogy magamon vagy a helyzeten kell-e változtatni. Mert ugye sokszor a mi hibánk, hogy ügyet csinálunk dolgokból, pedig csak egy kis türelemre, egy kicsivel több toleranciára stb. lenne szükség...

Kicsit önzés, de amikor Gabó hazajött Dániából, tökre fellélegeztem, hogy végre valakivel meg tudom beszélni ezt úgy, hogy 100%-osan értse. Vele mindig nagyon közös volt ez a témánk, és ő is végig azt kérdezgette kint magától, hogy belül vagy kívül van a gond, ami miatt nem működik? Neki kellene megváltoznia, vagy ki kéne lépnie abból, amiben rosszul érzi magát? Honnantól ésszerű döntés, és honnantól menekülés?

Ismerek több embert közelebbről, akiket egyáltalán nem izgat az, hogy ők milyenek, csak háborognak dolgokon, az időjáráson, a bkv-n, a családtagjaikon, bármin, és egyáltalán nem érzik, hogy rajtuk múlik, hogyan érzik magukat az életükben. Meg jól elvannak sajátmagukkal úgy, ahogy vannak, tudván, hogy nem tökéletesek. Nem akarnak megváltozni, és nem éreznek lelkifurdalást (tök jó nekik:), amiért csokit vagy műanyag mekis kaját zabálnak, eldobálják a szemetet, veszekszenek a szeretteikkel, vagy lusták és egész nap csak a számítógéppel játszanak. Mert nem is akarnak tökéletesek lenni. Nekik ez így jó, ahogy van. Nem is szabad piszkálni miatta őket.

És aztán van a másik típus, mint Gabó és én, hogy mindig magunkban keressük először a hibát, keressük, hogy mit csinálunk rosszul, mit kéne másként, hogy lehetne ügyesebben idomulni, könnyedebben elfogadni azt, ami van. Ennek megvan az az előnye, hogy aki a csillagokba vágyik, legalább elindul valamerre, és talán egy icipicivel magasabbra jut, mint ahol van. Ugyanakkor viszont békétlenség van a szívében, örökös elégedetlenségben áll önmagával.

Szóval egyik véglet se túl jó, az egyik típus a világgal, a másik önmagával áll folyamatos háborúban, a béke pedig valahol ott lapul a kettő között: meglépni, amit még meg lehet lépni, és elengedni, amit már el kell engedni.

Ez a végszó most elég Carlososra sikerült, egy olyan bukott angyalnak, mint én, pedig nem is áll jól a moralizálás, úgyhogy ennyit mára...

Had'zel-gyakorlat failure

Nem találok magamban érzéseket.
A történet aránylag rövid, kevés képkockás, ezért könnyen felidéztem az összes olyan dolgot, ami (akkor) rosszul esett, ami kellemetlen vagy megalázó volt - és semmi. Már nem érzek semmit.
Múlt, vége lett, nincs.

Nem is ez a baj - ha nem fáj, annak csak örülni lehet -, csakhogy ezután elővettem a legszebb közös emlékeket, és ugyanezt tapasztaltam, hogy nem tudok érezni semmit.
Múlt, vége lett, nincs.

Tudom, hogy ez gyakran van így, és a jelen úgyis mindig elsöpri ezt a semmit, mint porszemet a hurrikán. De akkor is nyomasztó, és a gyakorlatot sem tudtam így megcsinálni...

nincs sírás, ó

Lekopogom, de valami kibaszottjó hetem van, és csodálkozom, hogy még mindig nem múlt el. És közben meg nem is történt úgy igazán semmi, csak dolgozom, élek, sokat vagyok egyedül, többet meditálok és kevesebbet alszom, mint általában, de valami átkattant bennem, amitől az van, hogy szeretem magam. És a dolgokat nagyobb energiával, nagyobb nyugalommal és élvezettel csinálom.

Aztán persze egyedül könnyebben szembejönnek dolgok, amik eddig rejtve voltak, mert nem volt idő foglalkozni velük. Harag, cinikus, rosszmájú gondolatok. Félelmek, korlátok, megoldatlan konfliktusok.
De még hiszek ezek fel- és megoldhatóságában.

És van, ami, úgy hiszem, már meg is javult.
Őszinte legyek? Tulajdonképpen akkora úthenger ment át rajtam, hogy másfél évig (úristen, másfél év..) nem tudtam úgy örömet okozni magamnak, hogy ne sírás, nagy zokogás vagy legalább néhány csendes könnycsepp legyen a vége. Olyan elemi erővel tört fel a fájdalom mindig közvetlenül orgazmus után, akkor is, ha egyáltalán nem gondoltam ennek a forrására. Volt egy-két alkalom, amikor sikerült ezt elkerülni, olyankor persze jól esett aktuálisan el is hinni, hogy megoldódott a probléma, de igazából nem oldódott meg semmi, csak volt egy szerencsés napom, de legközelebb megint ugyanúgy zajlott le minden. És nyilván, egy idő után már kedvem sem volt, mert minek az egész, minek legyen jó, ha végül úgyis csak sírás lesz belőle.

És most az van, hogy ez egy ideje működni kezdett. Jó. És nem kell sírni utána, reggel olyan tettrekész vagyok, hogy feleannyi(!) idő alatt elkészülök, mint a szokásos, este pedig olyan békés, hogy simán bele is alszom utána ebbe a nyugalomba. (lekopogom megint.)
És Ti most biztos nem érzitek úgy ennek a súlyát, hogy ez nekem most mekkora dolog, de nekem nagyon sokat jelent, mert már kezdtem azt hinni, hogy örökre elromlott bennem valami, és attól is komolyan féltem, hogy soha nem lesz többé olyan könnyed, játékos és élvezetes a szexuális életem, mint azelőtt volt, ez meg előbb-utóbb mindenképp rányomja a bélyegét a párkapcsolatomra is (hogy mennyire, az csak a másik türelmén múlik), de én mindenesetre éreztem, hogy nagyon nem teljesértékű az, amit jelenleg megélni és odaadni tudok, hiába szeretném nagyon, hogy jobb legyen...


Ami kérdés így nagyon szembejött még az egyedüllétben, hogy vajon miért hagyom, miért hagytam annyi időn át, hogy úgy érezzem, az életem alakulása valaki mástól függ? Attól, hogy az a valaki hogy dönt, mit fog a jövőben lépni, mit mond nekem a jelenben, mit mond a múltról a másiknak. Mi közöm van nekem ahhoz, ha valaki képtelen irányítani az életét, ha halvány fogalma sincs, hogy mit akar, miért hagytam, hogy ezzel engem is madzagon rángasson? Miért voltam a számára mindig elérhető, amikor csak épp olyan kedve támadt, hogy lefeküdne velem? Miért nem néztem magamba, hogy én, belül, igazán mire vágyok?
Miért adtam ki a kezeimből a manát, miért nem hittem el, hogy én irányítom az életemet??

one year ago

Érdekes, hogy én is pont a napokban gondoltam arra, hogy egy évvel ezelőttre visszatekintsek:)

Szóval ez egy twitter bejegyzés pontosan egy évvel ezelőttről, elég reprezentatív:

 tök döglöttnek tűnik most a szívem, remélem azért nem az

Mon Nov 16 2009 02:50:48 (Central Europe Standard Time) via web

A mai napon pedig örülök magamnak és ünnepelek - és ezt csak én érzem belül, és csak én tudnám elmagyarázni, de nem nagyon lehet, mivel nagyon finom érzésekről van szó -, hogy pont ez a nap a napja annak, hogy érzem, hogy megtört az átok, hogy visszatérnek belém olyan dolgok, amiket komolyan örökre elveszettnek hittem... Amiként saját magamat belül megélem és szeretem, és ahogy Terád gondolni tudok... És ez nekem most nagyon, nagyon nagy dolog. És olyan jó, hogy bizony megér egy ünneplést igazán.

Most sokkal
jobb nekem
velem.

egy működő billentyűzet ünnepi alkalmából ömlesztve

Hát, ez is érdekes egy hét volt. Konkrétan _semmi_ nem alakult úgy, ahogy terveztem - bár ez elég általános az elmúlt hónapokban, hogy a munka az egyetlen biztos pont az életemben. No meg ezek a váratlan, jó-is-rossz-is véletlen találkozások...

Kezdjük mondjuk ott a felsorolást, hogy öcsim visszamondta az arborétumot, és én lelkiismeretemre hallgatván akkor már inkább meszelni mentem egy barátnőmhöz. Úgy tudtam, egyedül leszek, de aztán pár óra múlva befutott Életem Mumusa. Bár végülis nem volt gáz, csak az illata idegesített. Túl közel volt, ahogy álltunk a létra szemközti ágain. Ki is mentem elszívni egy cigit, azaz csak úgy kimentem mély levegőt venni, erre utánam jött, hogy lehúzza a cipőmről a nejlonzacskót. *No komment.*

Aztán találkoztam Dórával is. Ez aztán végképp véletlen volt. Egy ragtapaszért mentem, mert kedd reggel sikeresen felnyaltam az állammal az aszfaltot, ő pedig ott állt épp ugyanabban a percben érkezve, és magában kuncogott rajtam. Aztán másnapra belázasodott. (vajon van összefüggés..?)

Ma reggel pedig jövök az első fuvarral, és mit látok? Ott teker mellettem a pasim, a hátán a futárzsákban az egyik gyerkőc:), mögötte meg rakja a kislány rendesen rózsaszín pihés cuccban. Nem mindennapi látvány, jól meg is nézték őket a hüledező járókelők.

A váratlan találkozások közé talán felvenném még a rutinos tolvajt, aki a Déliben kiszúrta, hogy sietve és ettől cseppet idegesen álltam a pénztárhoz, úgyhogy mire sorra kerültem, a pénztárcám el is tűnt, benne a fizetésemből megmaradt 22 ezer forinttal, amit azért vettem fel, hogy visszaadjam annak, akinek tartozom, és amit most már tudom, hogy nem kellett volna benne hagyni, de hát pont azon gondolkoztam két perccel előtte útközben, hogy milyen kurvajó, hogy én már sohasem bkv-zom, nem kell folyton a táskámra, telefonomra ügyelni egymáshoz zsúfolódva, a biciklin senki nem tud a cuccomba nyúlkálni. Hát nesze nekem, abban az egy percben, amikor mégis, máris megtörténik.
És nyilván, nem a pénzt sajnálom, hanem miatta, hogy megint nem tudtam visszaadni, és megint kurvára ég emiatt előtte a pofám.

Öröm az ürömben, ha már a tízéves gyönki osztálytalálkozóra (amit nagyon-nagyon vártam...) nem tudtam leutazni, és egyetlen fillérem sem maradt, helyette el tudtam menni a Fehérke dán sajt-kóstoló teadélutánjára (így a kaja kérdés is megoldódott az aznapi vacsit illetően:P). Ez pedig olyannyira jól sikerült, hogy odavoltam attól az estétől teljesen. Fél 4 körül mentem, és ott beszélgettünk este 11-ig úgy, hogy szinte észrevétlen telt el az idő, pedig a 7 emberből csak kettőt ismertem, meg még hármat csak látásból a Fehérke által tartott Öt ritmus táncóráról. Hihetetlen, hogy mennyire összejött ott a társaság, tökre úgy éreztem, hogy valódi közös-ség van, ugyanúgy, mint az összes kontakt táncon megismert emberrel, hiába érkezik mindenki annyi féle területről, valahogy mégis nagyon megértjük egymás nyelvét, ha a táncon túl beszélgetni kezdünk. Volt itt szociológus, családsegítő terapeuta, Waldorf-tanár, etológus, "informatikus", mind harminc felett.
Mehettem volna persze ehelyett akkor már kz-hoz is lakásavatni, de azt hiszem, tulajdonképpen nemcsak a levlistán egymás háta mögött folyó gyerekes bosszúhadjárat nemrég szemeim elé tárult következményeiből van elegem, hanem egy kicsit úgy en bloc a saját korosztályomból, magamat is beleértve, amikor még csak keresi, próbálgatja önmagát az ember, és nem tud semmit a saját korlátairól és azokról a dolgokról, amik még nem jöttek el az ő életébe, hogy kemény, fájdalmas tapasztalatokat szerezve velük érettebbé, önmagát és a realitást ismerőbbé váljon. (Na pont az ilyesmi közhelyes és röhejes körmondatokról szeretnék leszokni, sajnos úgy tűnik, még nem sikerült.) No meg Barna kérdezte egyszer, hogy ugye mennyire más egy érett emberrel párkapcsolatban lenni, és hogy talán most már értem, miért tudta Bernit úgy szeretni...

Apropó, aztán jártam Barnánál is, úgy volt, hogy leginkább csak tekerek egyet, és hozzá épp csak beugrok valamiért, mert a barátnője végülis végig nála töltötte a háromnapost, na ebből az öt percből meg az lett, hogy nagyon jól elbeszélgettünk, nem is vele, hanem a nőjével (aki utólag azt mondta, tökre egy hullámhosszon voltunk, lelki összhang meg minden - azt hiszem, a korkülönbség ellenére kölcsönösen megkedveltük egymást, féltékenység-félének meg nyoma sem volt), és vagy két órát ott voltam náluk.
Barna és Berni:)
Annyira jó volt nézni, ahogy mókáztak, játszottak egymással, nevetgélve egymás hátára másztak, egy kicsit irigykedtem is, mert mi nem szoktunk ilyet - bár fene tudja, lehet, hogy egyszerűen csak időnk nincsen rá, mert mi dolgozó emberek vagyunk, nem is beszélve a pasimat terhelő egyéb komoly felelősségekkel, nem csak úgy vagyunk, mint ők, akik annyi időt tölthetnek gondtalanul együtt, amennyit nem szégyellnek.
Berni azt mondja, muszáj hülyülni, különben megunnák egymást...:)
Ó bizony mit nem adnék, ha mi is annyit lehetnénk együtt, hogy a megunás lehetősége egyáltalán felmerülhessen.

Tegnapelőtt meg épp egyik rendelőből indultam volna a másikba (állkapocsröntgen, fertőtlenítés, tetanusz), amikor felhívott Attila, hogy épp itt van Mo.-n!!, és elvisz a dokihoz. Nem ellenkeztem, bár nem tudtam, hogy fogok visszajutni a biciklim nélkül.

- Ne hozz nekem bukót, van nálam.
- Édes, ahogy ezt mondtad, de kocsival jövök érted. Annyira azért nem vezetek rosszul, hogy bukóra is szükség legyen!

A múltkori két esetből okulva sorszámhúzás után két óráig vissza sem néztem a rendelőbe. Attila éhes volt, beültünk addig az ötven méterre lévő vendéglőbe. Elég durva kontraszt volt fejenként majdnem 3000 forintnyi kajával degeszre enni magam, miközben szinte végigéheztem az elmúlt három-négy napot...
Aztán Attila ottaludt nálunk Gyálon, mert nem volt hová mennie (a mostani csajáról, aki miatt hazajött, ugyanis szintén kiderült, hogy csak a pénzes külföldi pasi szerepét töltötte be az életében, miközben pofátlanul csalta nem is egy sráccal, a bátyja feleségét pedig, akinél az előző két éjt töltötte, ma bevitte a kórházba szülni!), azt hiszem, kicsit csodálkozott, hogy én fél 9-kor már ágyazni kezdtem, azon meg végképp kiakadt, hogy ilyen még soha nem volt, hogy férfi létére puha ágyban kell aludnia, míg a nő a földön, de hát én már csak ilyen vagyok:) Mondjuk most valóban nem volt túl kényelmes, mert a polifóm alá még be szoktam a nem használt takarókat rakni, és az egyik most rajta volt, a másikat meg felhoztam az albiba, hogy jobban be tudjunk kettedül takarózni.

Igazából nagyon-nagyon örültem annak, hogy Attila itt volt. Ő a legrégebbi barátom, 9 éve ismerjük egymást, és már az eltelt idő, meg az azalatt megélt-átbeszélt dolgok miatt is olyan meleg 'otthon-érzés' vele lenni. Tudom, hogy neki aztán bármit elmondhatok, és abban valahogy mindig biztos voltam, hogy ha létezik örök barátság, a miénk mindenképp az lesz. Szinte hihetetlen, hogy hogy tudtunk tavaly karácsonykor úgy összeveszni Németországban, amiért azt merte mondani az akkori szerelmemre, hogy "gyógyegereknek ágyeszbugyesz". Hát bizony, most hogy láttam, mennyire igaza volt:P, én meg a srácot milyen vakon védtem. Na de hát ilyen a szerelem, nincs benne semmi logika, és ezért sajnos gyakran ellentmond minden józan észnek.
Reggel aztán Attila vissza is hozott az albimba, én meg megnyugodva konstatáltam, hogy bár tempósan vezette le a Gyál-Práter szakaszt, de csak ráverek két percet az Alannel ám:)


Meg az ilyen apró pillanatok, amik még bevillannak, ha az elmúlt hétre gondolok... Amikor kedd reggel visszaadtam a Kedvesemnek a telefonját, és egy percig tartott csak az egész, de ahogy megláttam, védekezni sem tudtam, egyből megtelt melegséggel a szívem, és csak álltam ott elbűvölve az arcát nézve, azzal a boldog érzéssel, hogy ez a legkedvesebb arc a világon az én számomra.
És az a sok szar, ami csak úgy történt meg amit mások tettek mostanában velem, tényleg mind nem számít, mert ő van nekem, és ezért én még a legrosszabb helyzetek után is csak a rágondolás örömétől tudtam sírni a héten. Pedig nem jött össze az eltervezett és nagyon várt szabikivevős együttlétünk sem, köszönhetően a belázasodásnak.

Most meg olvasom itt a blogját, és annyira tipikus, hogy szinte remegve futom a szememmel végig, hogy írt-e benne valamit rólunk, és amikor meglátom, hogy igen, és hogy mit, akkor megint majdnem sírok, annyira jól esik, és nem is merem végigolvasni, inkább gyorsan elmenekülök a gép elől, és talán egy fél óra múlva már vissza merek nézni, hogy elolvassam higgadtan végig...

minden jó,
 ha.

legszívesebben

...ma egész este csak csókolóztam volna, míg a világ s két nap, játékosan, gyengéden és szenvedélyesen.
Az egész világon nincsen senki, aki Nála jobban csókol.

hiányz

Selejteztem a gépemen, és találtam egy videót, amit talán még sosem láttam, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Én vagyok rajta, és nem csinálok semmit, csak úgy fekszem ott csukott szemmel, mosolyogva, és elégedett, doromboló hangokat adok ki, ahogy egy kéz végigsimít az arcomon, miközben az arcomat veszi a kamera - amiről persze nem tudok, aztán egyszercsak észreveszem, és akkor megkérdezem, nem vagyok-e csúnya. És persze, hogy nem, tök szép vagyok, hiszen boldog vagyok. Valkón készült, akkor, amikor négy napig voltunk ott kettesben a volt barátommal.

Egy hete rávettem Apámat masszázs után, hogy aludjon itt. Magam is meglepődtem, mennyire más volt minden, mennyire nyugodtabban, simábban, szebben telt az estém - pusztán attól, hogy itt volt valaki, aki közel áll hozzám - máris egészen más érzés volt mosogatni, fürödni, port törölni, lefekvéshez készülődni, olvasni, reggelizni, mint egyedül csinálni egészen ugyanezt...

Mit akarok mondani ezekkel? Azt hiszem, csak azt, hogy alapvetően én már nagyon nem így szeretnék élni, ahogyan most élek, itt az albérletben, egyedül. Mert valami mérhetetlen energiát tud adni az embernek maga a puszta jelenlét is, az, hogy egy légtérben lehet azzal, akit szeret, és ránézhet bármikor, de még ha rá sem néz, akkor is hallja a szoba másik sarkából a szuszogását. És nem lehet mindig egymással foglalkozni, mert annyi minden másról is szól az élet, de nem is kell, mert nincs jobb, mint így dolgozni, így tanulni vagy így takarítani, egyszóval így csinálni mindazt, amit az embernek úgy egyébként tennie kell.

röviden

Most nem blogol, él.
Valamiféle könnyed boldogságban.

a hiba az ön készülékében

Oké, ezt eddig is tudtuk. Csak hát mindaddig nem ért fabatkát sem, amíg nem tudtuk a megoldást a kiküszöbölésére. És most úgy érezzük, hogy tudjuk, és ezért jó nekünk újra.
(és nem tudjuk, miért beszélünk többes számban, mikor nem is vagyunk Morla)

Nomeg figyelmeztetve lettem, hogy mivel ezt és ezt nem mindenki tartja észben, időnként jeleznem kéne, hogy itt a blogban sokszor csak nagyon pillanatnyi vagyok. És tényleg, ne vegyetek túl komolyan, mert akkor szubtilis lelki terror lesz a bejegyzéseimből, amik pedig kizárólag azért állnak itt, hogy az én önző lelkemen könnyítsenek.

Nyugodalmas szép éjszakát.

Berni

http://fedelzet.net/_mp3/Fedelzet-Berni.mp3

nem nehéz rájönni, kinek küldöm:)
még a név is stimmel...

egyedül játszani?

Megújult külsővel és belsővel, új rovatokkal és frissült főszerkesztő gárdával újraindult a Sorstársak magazin!

Eheti témánk: Van-e szerelem harmincon túl?

Komolyra fordítva a szót, tegnap átjött az exem, és hosszan beszélgettünk arról, hogy nem tudja, mit tegyen. Adott egy hat évvel idősebb nő, aki nem tudja szeretni. Egyszer már együtt voltak kilenc hónapot, ami alatt boldog is volt meg nem is. Boldog, mert átélhette azt, hogy szeret - de közben fájlalta, hogy "egy szívhalottal" van együtt, folyamatosan fontolgatta a szakítást - persze nem dobta ki, mivel szerette - végül a csaj szakított vele. Most pedig, hogy vége lett a csaj új kapcsolatának (egy fatökű, érzéketlen tai chi-tanárral), visszajönne hozzá, mert rájött, hogy azt a szeretetet, szerelmet, gyengédséget, törődést és fantasztikus szexet nem kapja meg senki mástól. Szóval lényegében a szex miatt van szüksége rá a csajnak, meg hogy legyen valaki, aki szereti.

Ő meg egyik nap úgy érzi, nem kéne ebbe belemenni és megint kiszolgáltatni érzelmileg magát, másnap meg felhív, hogy hát ottaludt a nőnél, és élete egyik legjobb szeretkezése volt (persze, hiszen szerelmes vagy!), aztán harmadnap megint kezdődik a vacillálás és a tudat, hogy ennek semmi értelme, mert eddig se volt semmi értelme abban hinni, amire vágyott. Mert hát persze, hogy hinni próbál az ember, hogy a másiknak csak időre van szüksége, hogy újra felolvadjon a szíve, amit a csalódással teli évek-évtizedek során szép lassan megtanult bezárni, vagy csak ennek vagy annak a körülménynek kéne megváltoznia, stbstb, meg hát egónk is van, senki nem akarja a kudarcot beismerni, többre tartjuk annál magunk, mint hogy ne lehessen minket szeretni. Olyan nincs!

Az egyedülléttel nem az a baj, hogy elviselhetetlen (nem az), hanem, hogy értelmetlen. Mert akkor látom ennek az egésznek, az életemnek az értelmét, ha meg lehet egymással osztani, ha oda tudom adni magamat valakinek.

Aztán lehet, hogy ez az én hibám, pont tegnap gondolkodtam el rajta egy filmbéli jelenet kapcsán, hogy milyen érdekes, hogy egy gyerek még tud egyedül is játszani. A dolgokat névvel és jellemvonásokkal ruházza fel, történetet sző köréjük és mozgatja, beszélteti őket. És máris együtt a szerető család, vagy versenyeznek a kisautók.

A gyerek még tud egyedül játszani. Mi meg már nem tudunk, mi már csak együtt tudunk. Ő még ki tudja pótolni azt, ami hiányzik a világból, a saját fantáziájával, hitével, lelkesedésével.

És arról is beszélgettünk, hogy valahol a szerelem is ilyen. Mert nem azért vagy szerelmes, mert a másik a legtökéletesebb, legszebb, legjobb lény a világon. Hanem azért, mert hiszel Benne. Valamiért hiszel. És csak az tud szerelmes lenni, aki még hisz a szerelemben, mert ez a hit hozza létre a szerelmet magát, enélkül nincsen szerelem.

És ahogy öregszünk, és jönnek a keserű tapasztalatok, egyre többet veszítünk el a hitünkből, és egyre kevésbé tudunk szerelmesek lenni. És egyre több kell ahhoz, hogy mégis. Nem akarok én itt nagy általános igazságokat kinyilatkoztatni, de arra én is emlékszem, hogy kamaszként még nem volt szükség a szerelemben semmiféle viszonzásra, elég volt álmodozni, gondolatban átélni, elképzelni a vele töltött perceket. Most meg már a fasznak sincs kedve szerelmesnek lenni, hogyha nem kölcsönös, vagy nincs meg a másik részről az ugyanolyan mértékű odaadás.

Persze ez nem egyértelműen negatív folyamat, mert meg is véd dolgoktól. Pont ezért alakul így...

És emlékeztet arra, hogy lassan mi is harmincévesek leszünk.

...lehet, hogy még egyszer utoljára játszani kéne egy jót, amíg még képesek vagyunk, amíg még meg tudjuk csukott szemmel is pörgetni a sors kerekét?

Futárnak lenni

Ahhoz az kell, hogy üres legyél, akkor tudod a világot úgy befogadni, hogy egyben látod, egy vagy vele, érzed a szívdobbanását. Akkor jön el az az állapot, hogy már nem a lámpákat figyeled, sőt már nem is kell figyelned egyáltalán, csak érzed, hogy mikor mit kell tenni.

Szelei Mama

Ma nem mentem kontakt táncra, élvezem a csendet és a nyugit, jól esik most egyedül lenni. A szokásos háztartás körüli teendők mellett egy kicsit magammal is törődtem amolyan csajos-fürdőszobás, kényeztető módon.

Zeneileg Piri-nap van, nem is direkt, de most ezek esnek jól és ezek rezonálnak... azt hiszem, jellemző, hogy nálam nem stílusok, hanem emberek szerint vannak mappákba rendezve a zenék:), és ez pont így van jól.

Mostanra megnyugodtam, de elég szomorúan indult a reggel. Azt hiszem, most kezdtem csak felfogni, hogy a Szelei Mama meghalt. Túl gyorsan jött ez a temetés, semmi idő nem volt a személyes gyászra, hogy mindenki egy kicsit le tudja magában zárni, szerintem jobb, ha csak ez után jön el a nagycsaládi együtt-sírásrívás, és akkor a temetésen még kifakadhat mindaz, ami feldolgozatlan maradt. Nem tudom, miért kellett ezt mindössze négy nappal a halála után... Még egy rövidke szöveget sem írt össze senki, hogy a pap tudjon a Mamáról mit mondani. Csak a szokásos undorító katolikus szertartás, ami még ezt az alkalmat is arra próbálja kihasználni, hogy nyomassa az idióta demagóg prédikációt, totálisan személytelenné téve az eseményt, és semmibe véve annak az egyéniségét, akiről  szólnia kellene... Apám ki is volt akadva, hogy lehet állandóan a bűnbocsánat kérését szajkózni, egy olyan ember esetében, akinek semmi bűne nem volt az égvilágon.

Tény, hogy a Mamáról egy rossz szót nem lehet szólni. Apám úgy fejezte ki magát, az egész rokonságból ő volt az egyetlen, aki valóban képes volt egy Családot megteremteni, táplálni és életben tartani. Családot, így, nagy betűvel, azt, aminek a családnak mindenhol lennie kéne, ahhoz, hogy a Földön Mennyország lehessen. Ezt mondta apám. Amit az ember életében jelentenie kéne: a szeretet és a melegség fészkét, ahol mindig szívesen látnak, ahol mindig örömmel fogadnak, ahová ünnep megtérni. S mindeközben a Mama nem rendezett fesztivált, észrevétlen maradt, mint az enyv, ami összetartja mindazt, ami kívülről látszik, de az enyv nélkül széthullana darabjaira. És csak felnőtt fejjel, utólag gondolsz bele abba, ami akkor olyan természetes volt: hogy a Mama biztosan nem vágott mindennap csirkét és nem sütötte halomszámra a második világháború előtti receptek szerint készült, különleges cukrászsüteményeket, hanem pont hogy nagyon szűkösen élt, éppen azért, hogy minden egyes alkalommal, amikor kedves vendég áll a házhoz, a legjobbat adhassa, amit csak adni tud. Még mindig érzem a számban a világ legfinomabb tyúklevesének az ízét...

Először meglepődtem, hogy ennyire megérintett a halála. Egyrészt nem nagyon szoktam a halál tényén kiborulni, és nem azért, mert nem halt meg még senki, akit nagyon szerettem... De a Mama más, és rájöttem, nem az számít, hogy hányszor találkoztunk, hány éve nem láttam, vagy mennyit voltunk együtt. Nem olyan sokat, és nem láttam már nagyon-nagyon régen. De a Szelei Mama volt az egyetlen, tényleg az egyetlen az egész családomban, akit igazán közel, a legközelebb éreztem magamhoz. Nem tudom, mennyire, miért és hogyan tud egy kisgyerek szeretni. Hiszen kisgyerek voltam. Akkor még nem tudtam ezt így megfogalmazni, hogy miért voltam rá büszke: mert a Mama tudta a legjobban, hogy hogyan kell embernek lenni. Soha nem siránkozott semmin. Kedves volt mindenkivel. Nem olyan volt, mint a többi öreg a rokonságban, akik semmi másról, csak saját magukról meg a maguk siralmáról és múltbéli sérelmeikről tudnak beszélni, és egy idő után elkezdenek ellenséget látni mindenkiben. A Mama szíve mindig nyitva volt. És mindig tudta és mindig megtette a dolgát. Ha kellett, nemcsak a csévét szedte, kiment a férfiak közé a tűző napra kaszálni, akkor még nem arattak géppel. És nem félt, mint a pinty, úgy felpattant a Papa mögé a motorra. Nagyon belevaló csaj volt a dédmamám. gyerekként is ezt gondoltam róla. Mert ezt még nem is hangsúlyoztam, hogy nem a nagymamámról, hanem a dédmamámról van szó...

Kilencven évesen halt meg. Mindig mondta, hogy menne ő már a Papa után, de hát élve csak nem feküdhet bele a sírba...
Amikor a Szelei Papa meghalt, akkor hétéves voltam. Nem sokat tudtam róla, mert hallgatag ember volt, de valamiért szerettem a Papát, mindenképp akartam valami emléket róla... Néhány csavart és egyéb apró, értéktelen dolgot hoztam el emlékbe a műhelyéből. A Műhely volt a Papa lelke. Ott érezte jól magát. Számomra pedig olyan volt, mint egy kincsesbánya, órákat tudtam ott eltölteni, nézegettem a cuccait, mazsoláztam, természetesen én is össze akartam rakni ott valamit! Elválaszthatatlan volt a műhelyétől, rengeteg szerszáma volt, mindig bütykölt valamit. Csinált magának például szecskavágót, meg egy kétkerekű teherhordó kiskocsit, amit én akkor játéknak hittem, mert a nagybátyáimmal abban húzkodtuk egymást jót mókázva... Az utolsó dolog, amit maga készített, egy fűnyíró volt. Megvehette volna hozzá a belevaló kést, de még azt is magának csinálta meg. Ipari áramról működött, és végül soha nem használta senki, mert féltek kipróbálni, mondván, hogy ha valahogy lerepül a kés, az életveszélyes...

Sokat járt ma az eszemben a Mama és a Papa. Ezért ma nem voltam futár, ma nem voltam hozzá egyben. Majd kifejtem bővebben ezt egyszer:) Mert a héten éreztem meg azt, hogy ez miről szól, hogy mit jelent belül, a rutinon, a sebességen és a trükkökön túl futárnak lenni...

mainap

Biztos, hogy ma is én voltam a legkedvesebb, legmosolygósabb futár a városban. Néha szégyellem magam utólag bizonyos postjaimért, az előző is ilyen - de hát ez is, az is én vagyok. Ti meg pont ilyen hullámvasútnak szerettek, nem igaz? :)

Azt pedig, hogy a levakarhatatlan mosolyt az arcomon a napsütés, a Csótány új középrésze vagy a szexuális kielégültség okozta-e, vagy mindezek együttvéve, nem tudom. Mindenesetre ahogy ott ültem a fűben Óbudán és ebédeltem, egyszercsak leszólított egy vadidegen kozmetikus csaj, és behívott az üzletébe enni, és főzött nekem egy csésze finom citromos zöld teát. Mindezt azért, mert egész nap rosszkedvű volt, és olyan jól esett végre egy mosolygós arcot látni. És a mai diszpécserem is olyan kedves hangon beszélt velem egész nap (még ha munkát nem is nagyon tudott adni), hogy majdnem leolvadtam a bicikliről.

Meg most is meg vagyok hatódva, mert a virtuális postafiókomban találtam néhány kedves levelet... :)

(az meg milyen kész már, hogy a CM fórum útján levelezni kezdek egy sráccal, erre most írta meg, hogy amúgy a szomszédom, és már beszéltünk is:D )  

Ez az önzéses cucc, azt hiszem nem jött át jól, amit írtam. Semmi rossz nincsen ebben, nem negatív ítélet, egyszerűen csak így van, ez a létezésünk rendje, ha reálisan nézzük. És ezen nincs se semmi szomorkodni, se felháborodni való. Csak annyi, hogy minek csapjuk be egymást és önmagunkat.

A mai sok üresedésből az egyikben ellátogattam a Melegedőbe. Tök kíváncsi voltam már egy ideje, hogy mi élet lehet ott délelőtt vagy nappal. Ott ültek mind a sztenderd nagy arcok, az Ábri, a Fácán, a crew: Krisna, Csövi, Benji, meg persze a Piri (fiúPiri), aki sorozatos könyörgésekre sem tudja onnan elhozni magát. Először beülök, de végülis nem vagyok annyira közéjük való, inkább Benjit kérdezem a hétvégi akcióról (lent voltak gumicsizmázni Devecserben). Azt mondja, a média tele van hazugsággal ezzel kapcsolatban, de a legnagyobb tévedésben maguk a falu lakói élnek. Még mindig azzal áltatják magukat, hogy egyszer még vissza tudnak költözni az otthonukba, egyszer minden a régi lesz... de ott már csak pusztulás van. És a jelentettnél jóval több haláleset. A kórházban meg vágják le a lábakat.

Aztán mennem kellett, egy Ráday utcát kaptam:), fel is vettem egy percen belül, és kikézbesítettem röpke 10 perccel azután, hogy az ürge a HP-s telefonszámot tárcsázta. Egész nap gyors voltam, tele voltam energiával a négy óra alvás ellenére, nem tudok erre mást mondani, mint hogy a Csótánnyal jó. Alannel is jó, de vele óvatos voltam (meg egy kicsit bele is szerettem...), a Csótány meg már szinte összenőtt velem, olyan, mintha én lennék. Most ez jó hülyén hangzik kívülről, gondolom...:)

A masszázson kívül két dolgon gondolkoztam tegnap, hogy hogyan használhatnám ki ezt a tíz napot, az egyik, hogy meghirdetem, hogy jöjjön ide 10 napra az üres szobába valaki, aki otthon szarul érzi magát, meg azon, hogy ezt akár kihasználhatnám egy kis belső mitisakarok-mélyrefúrásra is olymód, hogy 10 napig nem találkozok inkább senkivel, és a mobilomat is kikapcsolom. Az elsőt valakinek említettem is, a másik már inkább hülyeségnek tűnik, így is túl sokat foglalkozom magammal. És jól meg is hiúsult volna az elhatározás, mert ma reggel váratlanul arra ébredtem fel, hogy a pasim itt áll az ajtóban, mert elhozta a bringám, ami nélkül amúgy nem is tudtam volna dolgozni. Úgy látszik, nem kicsit ütött ki agyilag ez a hétvége, hogy ezen ennyire meg kellett lepődnöm... Ma meg Barna kukkantott be kis időre munka után, holnap estére pedig apámat hívtam át egy kis temetés utáni beszélgetésre. Szerdán pedig masszírozok, pénzért, és még csak nem is én tettem meg a lépést ezirányba, leszámítva azt, hogy hajlandó voltam a hétvégén (az oly ritka családommal levésből áldozva) fél órát telefonbeszélgetni mélyebb témákról az illetővel. 

A hétvégén pedig leiratkoztam a muxico-ról, ez már régóta érett, de hogy valóban el tudtam engedni úgy, hogy már ne fájjon (a tavaly moersi szép meg a szerető ragaszkodás miatt), meg ne legyen ez a lépésem ambivalens, az csak most történt meg. Írtam búcsúlevelet, egész kedveset szerintem, és elsőre még csak az e-mail kézbesítést szüntettem be, hogy még meghívhassam a listára azt, aki nagy valószínűséggel eddig miattam nem volt fent rajta, még mielőtt véglegesen leiratkozom. De erre már nem maradt időm, mert nagyon késő lett, hétvégére meg hazamentem. Most akartam pótolni, de már nem tehetem meg, érdekes, úgy látszik, valaki fogta magát, és önhatalmúlag kitörölt teljesen a rendszerből... ezzel mégiscsak maradt valami negatívféle felhang. Meg az is milyen béna már, ha pont az az egy int kedvesen utánad, aki miatt tulajdonképpen elmész. Ha egyáltalán igaz, nem csak éppen akkor jól esett írni valami kedvességet. (milyen szkeptikus vagyok, remélem, azért eljön az idő, amikor ki tudom vele kapcsolatban tisztítani a szívem...)

ingerküszöb

"Ne menjen le nap a te haragoddal..."

És most mégis azzal megy le, és nem tudom ezt megállítani, muszáj megint ide hánynom a szarságomat. Senki más nem képes kiütni már nálam a biztosítékot, még az apám se, ami nagyon nagy szó, de neki egyetlen mondatával még mindig sikerül a legfájdalmasabb helyen belenyúlni a szarba. Pedig még csak nem is nekem mondta, mert én már nagyon ritkán állok csak vele szóba. De ezzel a dumával jön baszki, még mindig, érted, miután már hányszor átdumáltuk már az egész hülye múltat, hogy ő nem érti, hogy nekem ez hogy léphette át az ingerküszöbömet, amikor az övét nem lépte át. Hogy hogy lehet, hogy engem viszont megérintett a dolog. Nem érti!

Ennél nullább érzelmi intelligencia a Földön nincsen, vagy van? Hiszen tudta, nagyonis jól tudta, mert mondtam is, éreztettem is, hogy soha-soha-soha nem voltam még senkibe ilyen szerelmes (és nem is leszek, azt hiszem, mert valami akkor ott meghalt bennem, ami egy ilyen jellegű és intenzitású érzelmet engedni tud elhatalmasodni).

És még azt mondta anno, pont én mondom, hogy a szex komoly dolog... De hát hogy érthetné meg ezt az, aki nem ismeri ezt a fajta szerelmet, aki talán még soha nem szerelmeskedett szerelemből? Hogy érthetné, hogy ez nem egy szimpla pillanatnyi szórakozási forma, hogy nem arról volt szó, hogy ne tudtam volna ellenállni neki, hanem hogy nem tudtam volna hazudni neki az elutasítással? Hogy érthetné, hogy egyetlen vele töltött éjnyi beteljesülés elég lett volna, hogy ott belőlem a világ legboldogabb embere váljon? És nem is magam miatt, hanem mert semmi más vágyam nem volt, mint hogy őt most és ezentúl mindig, amikor csak szeretné, boldoggá tehessem... Hogy foghatná ő azt fel, milyen az, amikor egy másik embernek feltétel és biztosítókötél nélkül, teljességgel odaadod magad, és a kezébe teszed a szíved?

És hogy milyen azután a föld alatt két szinttel, szétplaccsant szívvel ráébredni, hogy nem tartott meg, mert ő csak a testét adta oda?

Ő nem érti, még mindig nem érti, hogy az én "ingerküszöbömet" miért lépi át a vele való szerelmeskedés, hogy én miért sérültem ebben a dologban.

Hát azért, mert a szex valóban komoly dolog, a legkomolyabb, ami két ember között történhet. Mert ha szerelmes vagy, akkor nincsenek fenntartások, akkor valóban úgy éled meg, mint a másikkal való összeolvadást, egyesülést, akkor levetsz minden páncélt és álcát magadról, hogy meztelenül állhass előtte lélekben is. És aki lélekben meztelen, az sebezhetővé válik.

És talán pont ezért gondolok néha arra, hogy kár, hogy már felnőttek lettünk, hogy irigylem a felfedező, kamasz szerelmet és a szűzlányokat, akik a vágy első megjelenése után akár még fél vagy egy évig is elhúzzák a dolgot, és megvárják, amíg a gyümölcs megérik igazán - talán ezért érzem néha azt, testi vágyaim ellenére, hogy jobb lenne, ha egyáltalán nem lenne szex a szerelmi életemben most se még egy jó darabig, amíg ki nem tisztul teljesen az ég felettünk. 

everywhere mirrors around

Azt hiszem, egy kicsit kikészített most a tanfolyam, túl sok volt az asszociációs lehetőség.

Esettanulmány1:
- Aki Debrecenben van, az nem a pasid!
- Nem Debrecenben, Németországban...
- Az a pasid, aki reggel melletted kel az ágyban.

Esettanulmány2:
- Valószínűleg azért vagyok ennek ellenére még mindig mellette, mert nekem is elváltak a szüleim, és nem akarom, hogy a gyerekeim is ugyanazt éljék át, amit én. Engem nagyon megviselt az ő válásuk.
- De hát tudod, hogy egy gyereknek az a legrosszabb, ha azt látja, hogy a szülei nem szeretik egymást, és folyamatosan megy a harc meg a feszültség...
- Iiiigen, és érzem is, hogy ezt így már nem lehet sokáig fenntartani, és előbb-utóbb úgyis meg kell lépnem ezt a döntést. Azért elmentünk most egy párterapeutához, hátha helyre lehet még hozni valahogy...

Esettanulmány3:
- Van egy feleségem és két gyerekem. Már nem élünk együtt, de papíron még nem váltunk el, és ebből elég sok konfliktus van, főleg, mivel nekem már van egy új kapcsolatom, és ezt a feleségem elég nehezen dolgozza fel. Most az új barátnőmmel élek, de hétvégenként mindig a gyerekekkel vagyok a feleségemnél egy másik városban. A feleségem folyton a gyerekekkel zsarol, például felhív, hogy korábban induljak haza, mert ha hétkor végzek, akkor a gyerekek már nem lesznek ébren. A barátnőm meg attól van kikészülve, hogy tulajdonképpen egy szerető szerepében érzi magát, mivel a hétvégéket sohasem vele töltöm.
Én persze azt szeretném, hogy mindkét nőnek jó legyen...
- De hát Te is tudod, hogy az lehetetlen! Valakinek így is, úgy is rossz lesz.
Másrészt vedd már észre, hogy ennek még mindig semmi köze ahhoz, hogy TE mit szeretnél. Ez eddig arról szól, hogy ők mit szeretnének. Neked azt kell eldöntened, hogy te mit szeretnél, függetlenül attól, hogy ők mit akarnak vagy mit várnak el tőled.
Van egy feleséged, de te minden este egy másik nővel hálsz, ergo folyamatosan töröd a házasságot. Minden egyes együttlétetekkel tisztátalanságot viszel a kettőtök kapcsolatába. Ez egy nem tiszta helyzet, hogyan is érezhetnétek így jól magatokat ebben?
Az pedig nem nő, aki a gyerekeit használja fel ahhoz, hogy magához kössön, az... az semmi. Sajnos nagyon sok nő kezében a gyerek a legjobb pajzs és a legjobb fegyver is egyben. Pedig a nőnek az lenne a szerepe, hogy a férfi válláról egyetlen mosolyával, egyetlen érintésével levegyen minden feszültséget, és az husss, elillan. Egy nőnek, ha igazi Nő lenne, azt kéne mondania: jaj ne siess, nehogy bajod essen útközben, majd reggel együtt leszel a gyerekekkel, amikor ők is ébren vannak.

kapcsolatszámtan

Valamit mégis, ez úgy a bögyömben van, nyomaszt. Hogy úgy érzem, valahogy nem stimmel a matematikai reláció. Úgy általában az emberek között. A Mester is kinyilatkozta ezt már, és kiadta egy kis kék füzetben, a Csajozási / pasizási tanácsok címűben, a tanulság az volt, hogy olykor bizony ki kell vonni, hogy a másik hozzáadjon, kiben milyen mértékben dolgozik ez az ösztönalapú törvényszerűség, kettőnk összege vagy szorzata a konstans, ugyebár nem elég szopni, szopatni is kell, hogy elég vonzóak legyünk, csak úgy a jó, ha mindkettő megvan.

Az elszenvedő megfigyelésen túl alkalmazni természetesen már nem tudjuk a taktikai lépések szabálykönyvében leírtakat, mert képtelenek vagyunk a színészkedésre.
Csak a remény él, hogy egyszer eljön valaki, aki feloldja ezt a szomorú egyenletet, és hajlandó magát beleengedni és megélni, ahogy egymáson, egymásban hatványozódik az, amit érzünk...

10 days alone

Kati véglegesen kiköltözött. Boró elutazott.
Többet most nem kívánok mondani.

önzés

Ki az az ember, aki fel tudja vállalni önmaga előtt, hogy a szándékai alantasak, pusztán önző vágyak beteljesítésére, ilyen-olyan testi vagy lelki szükségletek megszerzésére irányulnak?

Pedig ez nem tud másként lenni.

A világon semmi más nincs (és nem is lehet), csak az önzés. Mert az az élet természete, akár a skorpiónak a megmarás*, akármennyire is nem gonoszságból marja meg az áldozatát. Az egész természet így működik, ez biztosítja a fennmaradását, ezért áll ez a belső parancs mindenek előtt. De a természet valahogy mégiscsak jobban áll ezzel, mint az emberek, mert legalább nem próbálja folyamatosan az ellenkezőjét bizonygatni.

Szóval ki az az ember?
Valószínűleg senki, mert az önzésen túl az egyik legnagyobb szükségletünk, hogy a szándékainkat tisztának tudjuk.
Aki képes lenne ezt beismerni, az minden bizonnyal azért lenne képes, mert már lemondott önmagáról, és arról a szükségletéről, hogy milyen képe van önmagáról - vagyis akinek a szándékai már valóban tiszták tudnának lenni.

A saját szándékainkkal kapcsolatos önáltatás miatt van akkora szakadék a szándékok és a végeredmény között.

Se én, se Te, se Ő nem tudjuk önmagunknak bevallani, hogy nem tudunk jót akarni senki másnak önmagunkon kívül, jobban mondva önmagunk valamilyen közvetett (lelkiismereti, vallási, szerelmi, becsvágyó stb) implikációja nélkül.

(ezt még múlt vasárnap írtam, csak papírra, mert nem működik a laptopom)

---------------

* "228. Természetünk

Az egyik tanmese a teknőcről szól, aki a tengerparton sütkérezett éppen, mikor egy hatalmas, csúf skorpió kezdett el mászni felé, hatalmas farkát halálos döfésre görbítve. A teknőc habozás nélkül belevetette magát a biztonságot adó vízbe.
- Kérlek várjál! – kiáltotta a skorpió. – Nem bántalak, El kell jutnom arra a szigetre. Kérlek vigyél át!
A teknőc a víz szélén megremegett a rémülettől.
- Lehetetlent kívánsz. Te skorpió vagy. Megcsípsz, én pedig belehalok.
- Nem, nem foglak! – mondta szigorúan a skorpió. – Csak azért csípek, hogy ehessek. És biztos, hogy nem kívánok meg olyasvalakit, aki segített rajtam. Mindenki fél tőlem, senki sem bízik bennem. – zokogta.
A könyörgés a teknőst megindította, s végül így szólt:
- Rendben van, ha megígéred, hogy nem fogsz megmarni.
A skorpió hálásan megígérte, felmászott a teknőc hátára, és épségben átérkezett a szigetre.
Mikor lemászott a sziget homokjára, orvul megmarta a teknőcöt.
- De hát megígérted, hogy nem fogsz megcsípni – kiáltott fel a teknőc, miközben a halálos méreg átjárta a testét.
A skorpió odébbment, elnevette magát és így szólt:
- De nekem ilyen a természetem. "

a szerelem odaát

Drága András, miért írsz olyan ritkán...

Melegedő

Sejtettem, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor egyedül leszek a Melegedőben - nem azért, mert Ő ott van, hanem szimplán azért, mert ott jó. Csak ezt nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar eljön.

Ma egyébként is nagyon sok mindennek örültem... Még a helyzet fájdalmas komikumának is (vagy legalábbis tudtam nevetni rajta, rajtunk, magamon), aztán a fejedelmi reggelinek, a diszpécserem szimpátiájára utaló apró, kedves hangszínváltozásnak minden egyes elköszönő "Szia!"-ban és minden egyes újabb címnek, olyannyira, hogy a nap végére csupamosolyba fulladt a hétvégi lelkifurdalásos depresszió.

Arra jutottam, hogy ami van, az legyen. Nem lenni úgysem tud. És meglátjuk, hogy milyen. Nem irányíthatja a félelem a dolgokat.

Azt hiszem, az, hogy szeretem, és hogy vele vagyok, most igazán nem is Rajta múlik.

Vagy talán annyiban, a leginkább, hogy ki tudta mondani azt a bizonyos nemet. Biztos hülyén hangzik, ha ezt hozzávenném a mai nap csúcspillanataihoz - mert hát ki szeret ilyet hallani? Senki. Mert mindenkinek a cukorka kell, a mézesmázas szavak, az apró, kegyes hazugságok. Nekem nem. Nekem ez sokkal többet jelent annál, mintha azt mondaná, amit mindenki hallani szeretne. Az én bizalmam itt kezdődik, ahol semmit nem ígér, és nem ott, ahol igen.

Szóval a Melegedő... Vicus Cicus mondta egyszer, hogy neki ez a második családja. Most már én is kezdem érezni ezt. Nem nagyon lehet szavakban megfogalmazni, hogy mitől jó ott. De hogy jó, azt mindenki érzi. És ez nem köszönhető pusztán "a levegő titok-tartalmának"... :) 

De valamiért mégis itt vagyunk, akkor is, amikor kettesben lehetnénk, és akár szerelmeskedhetnénk valahol máshol, mi inkább itt ülünk, és itt éljük meg egymással azt a gyengéd, melengető intimitást, amire mint testnek az eleségre, úgy van szüksége a szívnek, hol szavakkal, hol csókokkal, ölelésekkel.

És az, amin ma szinte könnyekig hatódtam, vagy legalábbis volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy tudnék hullajtani egy könnyet a boldogságtól - amikor Benji odaült mellém, és elmesélte nekem, hogy ő egy ideje boldog. És láttam rajta, hogy érzi, hogy én értem, hogy miért. Mert nem oka van annak, hogy ő boldog, nem azért az, mert valami történt most, mert valami (valaki) végre az övé lett, stb., hanem mert az élet van, úgy, ahogy van, szarosan-hugyosan is, meg hogy a végén úgyis elkerülhetetlenül meghalunk.

És ez a csupaszív ember, aki hiába próbálja mindig bunkónak mutatni magát, hiába beszél mindig mindenkivel tapintatlanul - ámbár csakis őszintén - , mégis mindenki vágja, hogy milyen kurvajó ember, és hogy hiába mondja, hogy elege van, úgyis csinálja, és csinálni fogja, mert szereti csinálni, mert hát szereti azt a nagy Mi-t, ami ezáltalán érintve és éltetve van, szóval ő ül oda mellém, nagy hímsovinizmusa ellenére, és csak beszél és beszél hozzám. És érzem, hogy megolvadt a jég, ami az új jövevények idegen illatát övezi gyanakvóan és szarkasztikusan, és a helyén elkezdett kihajtani valamiféle bizalomvirág.

És láttam a többieken is, hogy ők is örülnek annak, hogy én még mindig itt vagyok (negyed 11-ig maradtam...:) ), meg persze viccelődtek is: 

- Mivan, csőtörés lett otthon? Hova rohant a Nyehi, elment megszerelni?

- Hát téged hogyhogy nem ilyen pózban látlak?? - és közben összefonja a levegőben a karját, mintha ölelne, majd azt mondja: - Ha krónikus tapizási függőséged van, én nagyon szívesen segítek enyhíteni!:)

- Doki, hogy mondhatsz ilyet, neked feleséged van! Mondjuk nekem is feleségem van, mégis magába szippantott egy pillanatra a tenger... 

Tiszta hülyék, na:) meg kedvesek. 

Hát ez van. Ezért Melegedő. Mert ott nem csak megmelegedsz egy szeles őszi nap után, hanem körbevesz egy másfajta melegség is. Ők úgy fogalmazták, hogy itt bármilyen lehetsz. Nem kell elszámolni semmivel, nem kell semmilyen szerepet játszani. Itt igazán lehet 'csakúgy-lenni'. És ettől tud sokkal, sokkal olyanabb lenni, mint egy igazi család...

inside

És még ezt a kevéske alvást is, amit sikerült volna magamba töltenem, ilyen hülye rémálmoknak kell megszakítania... Álmomban mindenen áttiporva azt akarta, hogy ott, de közben olyan nagyon részeg volt, és emiatt totál hülye, hogy minden lelkierőmet összeszedve valahogy elcipeltem a fürdőkádig, és ott le kellett öntenem a fejét egy vödör hideg vízzel (senki nem röhög!!), aztán bocsánatot kérni és magyarázni, hogy ezt most muszáj volt. És ez csak egy álom volt. A többi meg inkább lelki terror jellegű, gyerekekkel.

bíztató... :)

http://galad.freeblog.hu/archives/2010/09/13/Esonap/
(bár azon csodálkozom, hogy a legutóbbi esőnap ihlette ezt a bejegyzést, mert az eddigiek hál'isten nem voltak túl vészesek, csak az eső esett nyolc órán át, de nem volt se szél, se igazán hideg.)

...és a kommentek közt:

Kérdés: "örülnék, ha írnál mág a negatív oldaláról a melódnak. ez engem próbára tesz gondolatban, hogy ha lehetőség adódik, akkor akarom-e?"

Válasz: "nincs negatívuma, ha bírod az évi ~22 000km-t városban, függetlenül a domborzattól, forgalomtól, hőmérséklettől és csapadéktól. Ha össze tudsz rakni évente és fenn is tudsz tartani egy-két bringát a havi ~80 000Ft-ból (plusz ~8 000Ft kredit), beleszámolva a defekteket, az átlagban kéthavonta elfogyó külsőt, az átlag egy évet bíró cipőt és sisakot, a nagyságrendileg 150 000Ft értékű téli ruházatot (ennyit ér ami egy nap rajtam van télen). Ha ez mind belefér, akkor beszéld meg az izületeiddel, izmaiddal, emésztéseddel (az átlag kalóriafogyasztás 3-4szeresét produkálod), plosztatáddal, aranyereddel és keringéseddel.
Ja és a hatodik hónap körül, amikor már azt hiszed jól megy, de a rutin még nem mély, akkor próbáld meg nem eltöretni az állkapcsod, vagy a kulcscsontod (=futárinfluenza) autó által. Igazából az egész úgy jó ahogy van. Pont, mint bárakármelyik drog."

:)

symbolic

Álmomban megkaptam az utolsó címemet, de tovább kellett adnom Neki, mert lenéztem, és azt láttam, hogy az én lábam egy betontömbben áll, kettőnk közül Ő az egyetlen, aki lépni tud.

facebook

Sok gondolat van bennem, amiről szívesen írnék...
Ám sajnos effektíve még mindig gépelésképtelen a gépem. Azért egy ctrl+C-ctrl+V-t le tudok vele nyomni, és szerintem érdemes is:

" ... Azt hiszem, az ember elsősorban ebben különbözik az állattól, mindent fokozni akar. Nem elégszik meg azzal, ami Van. Vagy inkább, nem akar tudni róla. (...) Épp elég lenne mindezzel szembenézni. Dolgozni rajta. Leszámolni az illúzióval, hogy ezt valaha is le lehet rendezni. Mégis dolgozni rajta, nap mint nap. Önvizsgálatot tartani, ahányszor bezárjuk a szívünket, ahányszor az érzelmeink hülyét csinálnak belőlünk, ahányszor megszólíthatatlanokká válunk, ahányszor, ahányszor. Ehelyett leülünk a net elé, főleg Facebookozni, vagy hasonlózni. (...) És lehet, hogy ki tudsz szállni a hétköznapok őrületéből, hogy éjnek idején találsz ott valakit, aki jobban megért, mint az épp melletted ülő, fekvő szuszogó hús-vér lény, de szerintem ez a „jobban megértés” jelenti a legnagyobb veszélyt.

Ülj le és vizsgáld meg magad, miért benned ez a hit? Miért akarod azt hinni, hogy, csak mert kialakítottál magadról egy nagyon profi, kedves, érdekes, menő virtuális vagy nem virtuális (egyre megy) imidzset, jobban meg fog érteni valaki? Igen, esetleg beléd szeretnek, megeshet, hogy dicsőítenek. De jobban megérteni nem fognak. És talán jobban szeretni sem, mint az, aki neked reggelente kávét főz, vagy néha őszintén megölel, az, akivel megosztod most, ebben a pillanatban az életed. ... "

Folyt. köv. itt. Okos cikk. Elolvasod.

záró akkord

Ahogy ott ült, és a zenéről beszélt, körlégzéssel szívva barna kis szivarkáját, kezében vörösboros pohárral, a bal oldalán puha, mosolygós, bújós szép cicával, olyan könnyű lett volna elhinni, hogy ez mindigis így volt és mindigis így lesz.
Csalóka látszat.
A zongora, a zöld tea és a misztikus megfejtések koronázatlan királya elrepült messzi földre.

nincs több magyarucca.
nincs több kékkanapé.
"nothing lasts forever..."

és mindenkinek a szabadon választott botrányos helyzetű családtagját, aki még ide sem volt képes eljönni, annyira leszarja ezt.

http://www.youtube.com/watch?v=_wucurZ02bI

miért?

Reggel pontosan azzal az érzéssel ébredtem, ami három évvel ezelőtt volt bennem. Nem értem, miért jelent meg bennem. Nincs ennél sötétebb érzés. Ha van pokol meg kárhozat, akkor az lehet ilyen.

És úgy tűnik, megint elkezdődött egy minden-kijön-belőlem-emésztetlenül-korszak. Nem túl előnyös a munkám szempontjából.

Boldoggá tesz-e az öröm?
Azt hiszem, nem.
Legalábbis ahhoz én még nem értem meg...
Ha sosem lenne, nem érezném így a hiányát.

áldásos felejtés

Csütörtökön, mialatt több, mint három órát vártam a gyáli körzeti orvosomnál, holott a rendelésre már a rendelés kezdő ideje és a sorszámosztás előtt jóval odaértem, nemcsak azon gondolkoztam, hogy vajon mégis kit kéne leszopni ahhoz, hogy bejusson ide az ember (már előző nap is próbáltam bejutni, de akkor egyáltalán nem sikerült), hanem azon is, hogy vajon tényleg nem egy betegség-e ez a bizonyos helyzeteket kísérő amnézia.

Merthogy alaptétel: mindig, mindig próbálni megérteni, az ítélkezés helyett. És ez az elmúlt időszakban nekem gyakran nem sikerült, és sajnos még mindig nem sikerül, elhatalmasodó érzelmek, személyes sérelmek és indulatok okán.

Szóval hirtelen nagy kalamajka és hőbörgés kerekedett a dokinál. Volt ott egy srác, olyan harmincöt-negyven körüli. Állítólag az egyik idős néni kabátját (kabát? én rövidnaci-pólóban ültem, egész nap tűzött a nap) egyszercsak felkapta, kiment a hátsó bejáraton, aztán egy fél órával később visszajött a rendelésre, semmire sem emlékezvén ebből. Az idősnénik azt állították, hogy egy kinézetre részeg ember vitte el a kabátot (én nem láttam semmit, mert a Nyehiblogot olvastam (mindjárt vége:( ) ), meg hogy tuti hazavitte vagy eladta, és piszkálták, hogy hazudik meg hogy adja vissza. A nővérke és a doktornéni pedig mentegették, mint egy kisbabát, hogy szerencsétlen srác biztos csak azt hitte, hogy az övé az a kabát, és aztán letette valahová útközben és elfelejtette. Ezzel ejtették is a vádat, nem faggatták többet, hogy miért vitte el, és hová tette a kabátot. És be is hívták hamar, soron kívül.

A srácon az mindenképp egyértelműen látszott, hogy nem részeg, hanem valami pszichológiai zavara van. És ahogy ott álldogállt izgágán egyik lábáról a másikra, és a szemével, miközben beszéltek hozzá, zavartan pislogott, mint aki nincs teljesen jelen, nekem egyértelműen ő jutott eszembe róla, mert rajta láttam tök hasonló gesztusokat. Leginkább ez a szemrezdülés, meg már eleve, ahogy néz, mintha nem pontosan ebbe a világba nézne a két fura szeme közben, vagy legalábbis nem tudna rá fókuszálni, nagyon rá emlékeztetett.

"Íme a bűntudat nélküli ember" - futott át az agyamon, és egyből a gonosz, cinikus mellékzönge is: milyen jó lehet ebben a betegségben szenvedni, tényleg ellophatod a nénik kabátját, vagy bármi mást csinálhatsz, és aztán még csak nem is kell hazudnod, amikor azt mondod, én nem emlékszem, hogyan történt, meg hogy ilyesmi soha nem állt szándékomban. Az emberek meg csak annyit mondanak, hagyjuk őt, beteg szegény, nem kérnek tőled semmit számon, és még sajnálnak is, jobban, mint a nénit, akinek hányszor lophattad már el így a kabátját, és most itt áll fázósan, kifosztva, kárpótlás nélkül - de rá már senki sem figyel.

Szóval hogy mi van, ha ez a feledékenység valóban egy betegség?
Hogyan kell kezelni egy beteg embert úgy, hogy az neki is hasznára váljon?
Azt kell-e mondani, semmi baj, ne félj a néniktől, nem tudják, miről beszélnek, s közben nyugtatólag simogatni a fejét?
Vagy ezzel rászoktatjuk a sorozatos kabátlopásra?
Vagy pedig azt kell mondani, hogy figyelj, el kell fogadnod, hogy megtettél dolgokat, még ha nem is tudsz róla, és ezzel másoknak kárt okoztál, és ezért igenis felelős vagy?
És ha nem tudsz viselkedni, akkor menjél innen?

És vajon tehet-e, és ha igen, milyen mértékben tehet az ember a saját betegségéről?
Vagy szükségszerűen alakul ki, valaminek a reakciójaképp?

Felment-e a diagnózis a felelősség alól?
Követett-e el lopást ez a fiú, vagy nem követett el lopást?
Büntethető-e azért, mert veszélyes a társadalomra, vagy pedig a beteg ember semmiképp nem vonható erkölcsileg felelősségre?

... :)

Annyira, annyira jó volt ez most... még ha egyszer vége is szakadt - csak őt sajnálom, hogy neki még haza kellett a világ végére menni, míg én csak álomra hajtom a fejem hálával telt szívvel.

18+

Valamivel jobb lett. Kimentem a kertbe, és jólesőn nyugtáztam, hogy már érik a dió, még ha nem is lesz akkora diószőnyeg a fűben, mint régen. A haldokló mandulafán viszont sajnos már csak egy-két szem árválkodik. A szilva sem termett már idén, túl öreg szegény. A körte viszont idén nevelte a legnagyobb, legfinomabb gyümölcsöket, és volt málna, bodza, feketeribizli is. Annyira nem rossz teljesítmény ez egy olyan kerttől, amit évek óta nem gondoznak.

Aztán hátramentem a "hátsó kisházba", vagyis a félig nyitott melléképületbe, bogarásztam a ruhászsákok között (nemsokára Szilvinél ruhacsere buli). Az egyikből előszedtem a szűkként félretett ruhákat, és úgy döntöttem, nem megyek vissza a lakásba próbálni, ahol már fél nap bent rohadtam, hanem próbálok itt a kertben. A nacik közül sajnos nem lett jó semmi, valszeg pont két éve raktam össze ezt a zsákot, amikor a legcsinosabb voltam, mondjuk az is igaz, hogy ezek a 12-15 éves korom között hordott legszebb ruháim plusz egy-két olyan cucc, ami soha nem volt jó rám, csak örököltem valahonnan... Egyébként nem nagyon lehet belátni a kertbe, mióta mindkét szomszéd felhúzta a drót mellé a nádkerítést is (nem értem, miért zavarja őket a köröskörül-fű látványa, vagy mitől akarnak ennyire szeparálódni), meg amúgy sem látnának többet, mintha nyáron bikiniben napoznék.

Egy kicsit azért ezen a ponton elgondolkoztam azon, amit a pasim jegyzett meg legutóbb, hogy én arra izgulok, ha valami zavar. Lehet, hogy van benne valami, mert tényleg nem bánom, ha olyan a helyzet, hogy tudom vagy inkább érzem, hogy nem fog, de akár esetleg meg is láthatna valaki. Mondjuk olyan sokszor még nem szerelmeskedtem közterületen (pl. a dunaparton sem még ;) ) - egyszer éjjel két járdamenti, fazonra nyírt sövény és egy fa törzsének háromszögébe zárt kis térben, állva, az exeméknél nyáron a lapostetőn, és egyszer egy közös barát társasházi lakásának hátsó kertjében egy üveg bor után hajnali órában, ahol csak másnap döbbentett meg, hogy ez mekkora fejetlen őrültség volt, és hogy hogy nem volt kényelmetlen, mikor alig van fű és a talaj is eléggé lejt (bár utóbbiról rémlik, hogy akkor pont, hogy izgalmas volt).

A tető mondjuk más, mert oda nem lehet fellátni (legalábbis akkor még nem volt a környéken más magas ház), viszont a nyíltsága miatt az egyik legnagyobb szexuális élményem kötődik hozzá, mert nincs annál jobb érzés, mint amikor úgy minden egy, nem csak ti ketten, hanem az egész világ bekapcsolódik, és itt valami olyasmit éltem át azáltal, hogy először a nap melege égette a testünk, majd szél és hirtelenvihar kerekedett, és zuhogni kezdett ránk nagy cseppekben az eső... pont, amikor a csúcson voltunk mindketten. Eléggé felejthetetlen élmény.

Szeretek nem elszakítva lenni a természettől. Ez most is így van munka közben, azt hiszem, ezért nem bánom annyira, ha esik az eső. Szerintem az életnek igenis fontos része, hogy bizonyos rajtunk kívül álló, általunk befolyásolhatatlan és megfejthetetlen erőknek ki vagyunk téve.

"szobadepresszió"?

Nem tudom, de ma nagyon rákontráztam a külvilágra, gyönyörűen sütött odakint egész nap a nap, én meg itt bent gubbasztva semmi másra nem vagyok képes, mint sírdogálni.
Bárcsak tudtam volna dolgozni ma.
Pedig biztos nem olyan értelmetlen enélkül az életem, mint amilyennek most érzem.

rosszullét

Öcsim babrál a telefonommal:
- Idus, mi az a DJ Nyitós meg DJ Zárós?
- A diszpécserem. Fel ne hívd, mert kinyírlak! :)
- Halló! Szeretnék felmondani...

Azt hiszem, nem bántam volna, ha a mai munkanap kitörlődik a történelemből. Iszonyú fáradt voltam, úgy éreztem, hiába erőlködök, nem tudok haladni, és ez eléggé lehangolt. Meg az is, hogy összesen hat fuvarom volt egész nap (ami kb. annyit jelent, hogy feleannyit kerestem ma a nyolc órában, mint szombaton a másfélórás masszázzsal..), és a végén már eléggé halálra untam magam. Mondjuk még mindig sokkal jobb volt, mint ugyanez esőben, szélben, vagy hidegben lett volna, mert így elüldögéltem a fűben, pár hónapot előrehaladtam olvasva az időben, az arcomat sütkéreztettem a napon, és egész nap arra gondoltam, hogy ebben a csodás áprilisban, ami van, kibaszottul szeretnék már motorozni! Persze nem itt a városban...
Attila utalt rá, hogy hazalátogat hamarosan, remélem, hogy motorral jön. Bár ahogy ismerem, autóval fog, mert akkor már hoz magával néhány bekéredzkedett potyautast, pár köbméter mások által Mo-ra küldött cuccot, kismacskát, stb., amit eddig is, amilyen áldott jó lélek...

16:45, tárcsázom a Záróst.
- Mi van Idus, unod a banánt?
- Hát, ma már több, mint három órát dekkoltam üresen...
- Akkor húzzál haza, de nagyon gyorsan!

Hazafelé meg már olyan rosszul lettem, hogy a bringáról is majdnem lefordultam, nem jutottam el a Práterig sem, hanem szédelegve beestem egy bioboltba vizet kérni, leülni egy kissámlira, és valami kajával helyrehozni a vércukromat. Aztán persze jól megpakoltam magam, és hoztam haza a családomnak mindenféle jót, hogy aztán végre pihenhessek dolgozhassak kicsit a Photoshoppal, mivelhogy azért is jöttem haza Gyálra most, mert a laptopom bedöglött teljesen. Most már nemhogy blogolni, de egy youtube videót megnézni sem tudok már vele, az egyetlen életfunkciója a zenelejátszás maradt.

Ez pedig most Loscil - Submers. Szelíd hangolódó reggeli ébredezéshez, tökéletes csendesítő esti halkuláshoz...

life is just perfect.

Egy nap két p7-es fuvar, gyönyörű, esőmentes idő, a nap végén csókokkal tűzdelt együtt tekerés az utolsó két címre, egy jó pizza, a megmaradó energiákból pedig másfél óra mozdulatművészet Pálosival az Amélie zenéjére.
Nem is tudom, mi kell még a boldogsághoz.

túrógombóc-fesztivál

volt a héten a Práter utcai nőkommunában, ím az eredmények:)

Boró-féle alap spenótos:

(két tégla túró, fél csomag fagyasztott spenót, sok búzadara, tojás, fokhagyma, só, bors - tálalás tejföllel, füstölt sajttal) 

Idu nem nyugszik:

(két tégla túró, egy csomag fagyasztott spenót, kevés búzadara, őrölt lenmag ( ez jól összetartja), egy fej vörös- és fél fej fokhagyma, darált földimogyoró, chili, bors, 7fűszersó - s a végén rizspehelyben megforgatva, majd joghurt mellé és parmezán)

"Tudokélni"-gombóc:

 (egy tégla túró, kevéske tönkölykorpa, darált lenmag, zabtejpor, pici nyírfacukor, a közepében kesudió, a tetején rumban sült mazsola - az öntetben fél pohár tejföl, nyírfacukor, fahéj, gyömbérolaj, kardamom, rózsavíz)

(és ezeket a képeket most leginkább azért, mert egy q*** sort nem tudok tíz perc alatt legépelni (pontosabban az itt látható szöveg össz gépelési ideje eddig 53 perc (igen, szerintem sem érte meg:P ) ), annyira kontakthibás a laptopom (pl. másodpercenként magától visszatöröl), és így nem tudok széphosszan, örömködve arról írni, amiről valójában szeretnék...)