jövőben

Egy kicsit azért félek. Vannak dolgok, amik nem szeretnek megpiszkálódva lenni.

A kérdés, azt hiszem, eléggé komoly: minek a sértetlenségét kell tűzön-vízen át óvni? A szívét vagy a valóságét?
Milyen jó lenne, ha legalább az egyik valamelyest kevésbé szubjektív tudna lenni. De a valóságot se tudjuk máshogy érzékelni, mint a szíven át. Ez az, ami miatt félek.

Ott van például az otthoni, elhagyatott könyvespolcom. Nem szeretek ránézni és szembesülni a rajta lévő könyvekkel. A régi énemet idézik. Beteljesületlen álmok, sőt inkább álmok, melyeket eldobtam magamtól, melyeket letéptem az arcomról.
Néha felmerül bennem a kétely, hogy mi van, ha becsapom magam? Ha valahol mélyen még mindig arra az életre, azaz más életre vágyom, mint amit építek magamnak?

Vagy ott van Peti. Évek óta nem láttam. Egy pár hete reggel, az első címem felvételéhez igyekezvén megláttam a Klinikáknál átsétálni a zebrán a lányt, akit énutánam szeretett. Egy pöttöm kislány sétált kézenfogva vele, most láttam először, csupán egyetlen röpke pillanatra. Peti kislánya.
Petivel évekig nem mertem találkozni, mert nem tudtam feldolgozni a szakításunkat. Később meg már azért nem, mert akkor már mindegy volt, már ott volt Barna, akkor már biztosan tudtam, hogy tudok utána mást is szeretni (pedig hogy hittem akkor, hogy Si è spento il sole)...
És ez talán így volt jól. Vagy lehet, hogy nem. Nem tudom. Talán így is, úgy is kellett volna 1-2 év, talán akkor sem lenne most már semmi közünk egymáshoz - nem tudom.

Sokáig azt hittem, csak azokból az exekből lehettek legjobb barátok, akiktől hamar különváltam, mert sohasem szerettem őket igazán _úgy_, megalapozott és szenvedélyes szerelemmel. Ez megdőlt Barnával. Vele épp az volt a jó, hogy nagyon sokat beszélgettünk telefonon, és utána sokat találkoztunk is, amikor már tudtunk nyugodtan találkozni, egymástól fel nem kavarodva.

Ez a változat mindenképpen sokkal egészségesebb. Feloldó, feloldozó.
De ez sok idő és türelem, és legfőképp, kell hozzá a másik ember hasonló szándéka - vagy legalább jószándéka is. És ez nem mindig áll rendelkezésre, pedig úgy biztos, hogy sokkal, sokkal könnyebb lenne, mint egyedül, magunkban tépelődve.

Hogy bátor leszek most vagy megint csak vakmerő? Szeretném, ha csak bátor lennék. De persze a legjobb az lenne, ha egyik sem, ha már nem lennék semmi, ha ez az egész csak úgy menne lazán, könnyedén, nevetve és fittyet hányva, ahogy őneki megy.

Most eszembe jutott, amikor Francee várt rám a Szimplában aznap este, amikor először beszélgettünk, és már a Blahánál jártam, amikor írt egy sms-t, hogy "Hol vagy?" - én pedig azt válaszoltam: "Jövőben. :)"

Hát most is a jövőben vagyok, és ezért abba is hagyhatnám, úgysem lehet előre tudni semmit.
És lehet, hogy tényleg nem lesz semmi.
Kívánom, hogy úgy legyen.