áldásos felejtés

Csütörtökön, mialatt több, mint három órát vártam a gyáli körzeti orvosomnál, holott a rendelésre már a rendelés kezdő ideje és a sorszámosztás előtt jóval odaértem, nemcsak azon gondolkoztam, hogy vajon mégis kit kéne leszopni ahhoz, hogy bejusson ide az ember (már előző nap is próbáltam bejutni, de akkor egyáltalán nem sikerült), hanem azon is, hogy vajon tényleg nem egy betegség-e ez a bizonyos helyzeteket kísérő amnézia.

Merthogy alaptétel: mindig, mindig próbálni megérteni, az ítélkezés helyett. És ez az elmúlt időszakban nekem gyakran nem sikerült, és sajnos még mindig nem sikerül, elhatalmasodó érzelmek, személyes sérelmek és indulatok okán.

Szóval hirtelen nagy kalamajka és hőbörgés kerekedett a dokinál. Volt ott egy srác, olyan harmincöt-negyven körüli. Állítólag az egyik idős néni kabátját (kabát? én rövidnaci-pólóban ültem, egész nap tűzött a nap) egyszercsak felkapta, kiment a hátsó bejáraton, aztán egy fél órával később visszajött a rendelésre, semmire sem emlékezvén ebből. Az idősnénik azt állították, hogy egy kinézetre részeg ember vitte el a kabátot (én nem láttam semmit, mert a Nyehiblogot olvastam (mindjárt vége:( ) ), meg hogy tuti hazavitte vagy eladta, és piszkálták, hogy hazudik meg hogy adja vissza. A nővérke és a doktornéni pedig mentegették, mint egy kisbabát, hogy szerencsétlen srác biztos csak azt hitte, hogy az övé az a kabát, és aztán letette valahová útközben és elfelejtette. Ezzel ejtették is a vádat, nem faggatták többet, hogy miért vitte el, és hová tette a kabátot. És be is hívták hamar, soron kívül.

A srácon az mindenképp egyértelműen látszott, hogy nem részeg, hanem valami pszichológiai zavara van. És ahogy ott álldogállt izgágán egyik lábáról a másikra, és a szemével, miközben beszéltek hozzá, zavartan pislogott, mint aki nincs teljesen jelen, nekem egyértelműen ő jutott eszembe róla, mert rajta láttam tök hasonló gesztusokat. Leginkább ez a szemrezdülés, meg már eleve, ahogy néz, mintha nem pontosan ebbe a világba nézne a két fura szeme közben, vagy legalábbis nem tudna rá fókuszálni, nagyon rá emlékeztetett.

"Íme a bűntudat nélküli ember" - futott át az agyamon, és egyből a gonosz, cinikus mellékzönge is: milyen jó lehet ebben a betegségben szenvedni, tényleg ellophatod a nénik kabátját, vagy bármi mást csinálhatsz, és aztán még csak nem is kell hazudnod, amikor azt mondod, én nem emlékszem, hogyan történt, meg hogy ilyesmi soha nem állt szándékomban. Az emberek meg csak annyit mondanak, hagyjuk őt, beteg szegény, nem kérnek tőled semmit számon, és még sajnálnak is, jobban, mint a nénit, akinek hányszor lophattad már el így a kabátját, és most itt áll fázósan, kifosztva, kárpótlás nélkül - de rá már senki sem figyel.

Szóval hogy mi van, ha ez a feledékenység valóban egy betegség?
Hogyan kell kezelni egy beteg embert úgy, hogy az neki is hasznára váljon?
Azt kell-e mondani, semmi baj, ne félj a néniktől, nem tudják, miről beszélnek, s közben nyugtatólag simogatni a fejét?
Vagy ezzel rászoktatjuk a sorozatos kabátlopásra?
Vagy pedig azt kell mondani, hogy figyelj, el kell fogadnod, hogy megtettél dolgokat, még ha nem is tudsz róla, és ezzel másoknak kárt okoztál, és ezért igenis felelős vagy?
És ha nem tudsz viselkedni, akkor menjél innen?

És vajon tehet-e, és ha igen, milyen mértékben tehet az ember a saját betegségéről?
Vagy szükségszerűen alakul ki, valaminek a reakciójaképp?

Felment-e a diagnózis a felelősség alól?
Követett-e el lopást ez a fiú, vagy nem követett el lopást?
Büntethető-e azért, mert veszélyes a társadalomra, vagy pedig a beteg ember semmiképp nem vonható erkölcsileg felelősségre?