Szelei Mama

Ma nem mentem kontakt táncra, élvezem a csendet és a nyugit, jól esik most egyedül lenni. A szokásos háztartás körüli teendők mellett egy kicsit magammal is törődtem amolyan csajos-fürdőszobás, kényeztető módon.

Zeneileg Piri-nap van, nem is direkt, de most ezek esnek jól és ezek rezonálnak... azt hiszem, jellemző, hogy nálam nem stílusok, hanem emberek szerint vannak mappákba rendezve a zenék:), és ez pont így van jól.

Mostanra megnyugodtam, de elég szomorúan indult a reggel. Azt hiszem, most kezdtem csak felfogni, hogy a Szelei Mama meghalt. Túl gyorsan jött ez a temetés, semmi idő nem volt a személyes gyászra, hogy mindenki egy kicsit le tudja magában zárni, szerintem jobb, ha csak ez után jön el a nagycsaládi együtt-sírásrívás, és akkor a temetésen még kifakadhat mindaz, ami feldolgozatlan maradt. Nem tudom, miért kellett ezt mindössze négy nappal a halála után... Még egy rövidke szöveget sem írt össze senki, hogy a pap tudjon a Mamáról mit mondani. Csak a szokásos undorító katolikus szertartás, ami még ezt az alkalmat is arra próbálja kihasználni, hogy nyomassa az idióta demagóg prédikációt, totálisan személytelenné téve az eseményt, és semmibe véve annak az egyéniségét, akiről  szólnia kellene... Apám ki is volt akadva, hogy lehet állandóan a bűnbocsánat kérését szajkózni, egy olyan ember esetében, akinek semmi bűne nem volt az égvilágon.

Tény, hogy a Mamáról egy rossz szót nem lehet szólni. Apám úgy fejezte ki magát, az egész rokonságból ő volt az egyetlen, aki valóban képes volt egy Családot megteremteni, táplálni és életben tartani. Családot, így, nagy betűvel, azt, aminek a családnak mindenhol lennie kéne, ahhoz, hogy a Földön Mennyország lehessen. Ezt mondta apám. Amit az ember életében jelentenie kéne: a szeretet és a melegség fészkét, ahol mindig szívesen látnak, ahol mindig örömmel fogadnak, ahová ünnep megtérni. S mindeközben a Mama nem rendezett fesztivált, észrevétlen maradt, mint az enyv, ami összetartja mindazt, ami kívülről látszik, de az enyv nélkül széthullana darabjaira. És csak felnőtt fejjel, utólag gondolsz bele abba, ami akkor olyan természetes volt: hogy a Mama biztosan nem vágott mindennap csirkét és nem sütötte halomszámra a második világháború előtti receptek szerint készült, különleges cukrászsüteményeket, hanem pont hogy nagyon szűkösen élt, éppen azért, hogy minden egyes alkalommal, amikor kedves vendég áll a házhoz, a legjobbat adhassa, amit csak adni tud. Még mindig érzem a számban a világ legfinomabb tyúklevesének az ízét...

Először meglepődtem, hogy ennyire megérintett a halála. Egyrészt nem nagyon szoktam a halál tényén kiborulni, és nem azért, mert nem halt meg még senki, akit nagyon szerettem... De a Mama más, és rájöttem, nem az számít, hogy hányszor találkoztunk, hány éve nem láttam, vagy mennyit voltunk együtt. Nem olyan sokat, és nem láttam már nagyon-nagyon régen. De a Szelei Mama volt az egyetlen, tényleg az egyetlen az egész családomban, akit igazán közel, a legközelebb éreztem magamhoz. Nem tudom, mennyire, miért és hogyan tud egy kisgyerek szeretni. Hiszen kisgyerek voltam. Akkor még nem tudtam ezt így megfogalmazni, hogy miért voltam rá büszke: mert a Mama tudta a legjobban, hogy hogyan kell embernek lenni. Soha nem siránkozott semmin. Kedves volt mindenkivel. Nem olyan volt, mint a többi öreg a rokonságban, akik semmi másról, csak saját magukról meg a maguk siralmáról és múltbéli sérelmeikről tudnak beszélni, és egy idő után elkezdenek ellenséget látni mindenkiben. A Mama szíve mindig nyitva volt. És mindig tudta és mindig megtette a dolgát. Ha kellett, nemcsak a csévét szedte, kiment a férfiak közé a tűző napra kaszálni, akkor még nem arattak géppel. És nem félt, mint a pinty, úgy felpattant a Papa mögé a motorra. Nagyon belevaló csaj volt a dédmamám. gyerekként is ezt gondoltam róla. Mert ezt még nem is hangsúlyoztam, hogy nem a nagymamámról, hanem a dédmamámról van szó...

Kilencven évesen halt meg. Mindig mondta, hogy menne ő már a Papa után, de hát élve csak nem feküdhet bele a sírba...
Amikor a Szelei Papa meghalt, akkor hétéves voltam. Nem sokat tudtam róla, mert hallgatag ember volt, de valamiért szerettem a Papát, mindenképp akartam valami emléket róla... Néhány csavart és egyéb apró, értéktelen dolgot hoztam el emlékbe a műhelyéből. A Műhely volt a Papa lelke. Ott érezte jól magát. Számomra pedig olyan volt, mint egy kincsesbánya, órákat tudtam ott eltölteni, nézegettem a cuccait, mazsoláztam, természetesen én is össze akartam rakni ott valamit! Elválaszthatatlan volt a műhelyétől, rengeteg szerszáma volt, mindig bütykölt valamit. Csinált magának például szecskavágót, meg egy kétkerekű teherhordó kiskocsit, amit én akkor játéknak hittem, mert a nagybátyáimmal abban húzkodtuk egymást jót mókázva... Az utolsó dolog, amit maga készített, egy fűnyíró volt. Megvehette volna hozzá a belevaló kést, de még azt is magának csinálta meg. Ipari áramról működött, és végül soha nem használta senki, mert féltek kipróbálni, mondván, hogy ha valahogy lerepül a kés, az életveszélyes...

Sokat járt ma az eszemben a Mama és a Papa. Ezért ma nem voltam futár, ma nem voltam hozzá egyben. Majd kifejtem bővebben ezt egyszer:) Mert a héten éreztem meg azt, hogy ez miről szól, hogy mit jelent belül, a rutinon, a sebességen és a trükkökön túl futárnak lenni...