Melegedő

Sejtettem, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor egyedül leszek a Melegedőben - nem azért, mert Ő ott van, hanem szimplán azért, mert ott jó. Csak ezt nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar eljön.

Ma egyébként is nagyon sok mindennek örültem... Még a helyzet fájdalmas komikumának is (vagy legalábbis tudtam nevetni rajta, rajtunk, magamon), aztán a fejedelmi reggelinek, a diszpécserem szimpátiájára utaló apró, kedves hangszínváltozásnak minden egyes elköszönő "Szia!"-ban és minden egyes újabb címnek, olyannyira, hogy a nap végére csupamosolyba fulladt a hétvégi lelkifurdalásos depresszió.

Arra jutottam, hogy ami van, az legyen. Nem lenni úgysem tud. És meglátjuk, hogy milyen. Nem irányíthatja a félelem a dolgokat.

Azt hiszem, az, hogy szeretem, és hogy vele vagyok, most igazán nem is Rajta múlik.

Vagy talán annyiban, a leginkább, hogy ki tudta mondani azt a bizonyos nemet. Biztos hülyén hangzik, ha ezt hozzávenném a mai nap csúcspillanataihoz - mert hát ki szeret ilyet hallani? Senki. Mert mindenkinek a cukorka kell, a mézesmázas szavak, az apró, kegyes hazugságok. Nekem nem. Nekem ez sokkal többet jelent annál, mintha azt mondaná, amit mindenki hallani szeretne. Az én bizalmam itt kezdődik, ahol semmit nem ígér, és nem ott, ahol igen.

Szóval a Melegedő... Vicus Cicus mondta egyszer, hogy neki ez a második családja. Most már én is kezdem érezni ezt. Nem nagyon lehet szavakban megfogalmazni, hogy mitől jó ott. De hogy jó, azt mindenki érzi. És ez nem köszönhető pusztán "a levegő titok-tartalmának"... :) 

De valamiért mégis itt vagyunk, akkor is, amikor kettesben lehetnénk, és akár szerelmeskedhetnénk valahol máshol, mi inkább itt ülünk, és itt éljük meg egymással azt a gyengéd, melengető intimitást, amire mint testnek az eleségre, úgy van szüksége a szívnek, hol szavakkal, hol csókokkal, ölelésekkel.

És az, amin ma szinte könnyekig hatódtam, vagy legalábbis volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy tudnék hullajtani egy könnyet a boldogságtól - amikor Benji odaült mellém, és elmesélte nekem, hogy ő egy ideje boldog. És láttam rajta, hogy érzi, hogy én értem, hogy miért. Mert nem oka van annak, hogy ő boldog, nem azért az, mert valami történt most, mert valami (valaki) végre az övé lett, stb., hanem mert az élet van, úgy, ahogy van, szarosan-hugyosan is, meg hogy a végén úgyis elkerülhetetlenül meghalunk.

És ez a csupaszív ember, aki hiába próbálja mindig bunkónak mutatni magát, hiába beszél mindig mindenkivel tapintatlanul - ámbár csakis őszintén - , mégis mindenki vágja, hogy milyen kurvajó ember, és hogy hiába mondja, hogy elege van, úgyis csinálja, és csinálni fogja, mert szereti csinálni, mert hát szereti azt a nagy Mi-t, ami ezáltalán érintve és éltetve van, szóval ő ül oda mellém, nagy hímsovinizmusa ellenére, és csak beszél és beszél hozzám. És érzem, hogy megolvadt a jég, ami az új jövevények idegen illatát övezi gyanakvóan és szarkasztikusan, és a helyén elkezdett kihajtani valamiféle bizalomvirág.

És láttam a többieken is, hogy ők is örülnek annak, hogy én még mindig itt vagyok (negyed 11-ig maradtam...:) ), meg persze viccelődtek is: 

- Mivan, csőtörés lett otthon? Hova rohant a Nyehi, elment megszerelni?

- Hát téged hogyhogy nem ilyen pózban látlak?? - és közben összefonja a levegőben a karját, mintha ölelne, majd azt mondja: - Ha krónikus tapizási függőséged van, én nagyon szívesen segítek enyhíteni!:)

- Doki, hogy mondhatsz ilyet, neked feleséged van! Mondjuk nekem is feleségem van, mégis magába szippantott egy pillanatra a tenger... 

Tiszta hülyék, na:) meg kedvesek. 

Hát ez van. Ezért Melegedő. Mert ott nem csak megmelegedsz egy szeles őszi nap után, hanem körbevesz egy másfajta melegség is. Ők úgy fogalmazták, hogy itt bármilyen lehetsz. Nem kell elszámolni semmivel, nem kell semmilyen szerepet játszani. Itt igazán lehet 'csakúgy-lenni'. És ettől tud sokkal, sokkal olyanabb lenni, mint egy igazi család...