kívül-belül

Miután ráébredtem, hogy amikor magammal rendben vagyok, mennyire imádok egyedül lenni, lett egy szobatársam, egyik napról a másikra. Hirtelen nagyon fura volt, hogy nem vagyok egyedül reggel, amikor munkába készülődöm (eddig általában mire felkeltem, Boró már elment, Kati meg csak akkor kelt, amikor én indultam), és először idegessé tett, hogy nyüzsögnek körülöttem és folyton csacsognak hozzám. Évi olyan, mint egy gyermek, énekelget magában, nevetgél, mindent el kell mesélnie. Mostanra kezdem megszokni:) Meg hát ez nem rossz dolog egyáltalán, csak nekem súrlódási felület. De meg is beszéltem vele, hogy nekem most befelé fordulós időszakom van, és egyáltalán nem ellene szól, ha nem vagyok túl kommunikatív...

Asszem ez egy alapkérdés az életemben, hogy mi az a pont, ahonnan kezdve tudni lehet, hogy magamon vagy a helyzeten kell-e változtatni. Mert ugye sokszor a mi hibánk, hogy ügyet csinálunk dolgokból, pedig csak egy kis türelemre, egy kicsivel több toleranciára stb. lenne szükség...

Kicsit önzés, de amikor Gabó hazajött Dániából, tökre fellélegeztem, hogy végre valakivel meg tudom beszélni ezt úgy, hogy 100%-osan értse. Vele mindig nagyon közös volt ez a témánk, és ő is végig azt kérdezgette kint magától, hogy belül vagy kívül van a gond, ami miatt nem működik? Neki kellene megváltoznia, vagy ki kéne lépnie abból, amiben rosszul érzi magát? Honnantól ésszerű döntés, és honnantól menekülés?

Ismerek több embert közelebbről, akiket egyáltalán nem izgat az, hogy ők milyenek, csak háborognak dolgokon, az időjáráson, a bkv-n, a családtagjaikon, bármin, és egyáltalán nem érzik, hogy rajtuk múlik, hogyan érzik magukat az életükben. Meg jól elvannak sajátmagukkal úgy, ahogy vannak, tudván, hogy nem tökéletesek. Nem akarnak megváltozni, és nem éreznek lelkifurdalást (tök jó nekik:), amiért csokit vagy műanyag mekis kaját zabálnak, eldobálják a szemetet, veszekszenek a szeretteikkel, vagy lusták és egész nap csak a számítógéppel játszanak. Mert nem is akarnak tökéletesek lenni. Nekik ez így jó, ahogy van. Nem is szabad piszkálni miatta őket.

És aztán van a másik típus, mint Gabó és én, hogy mindig magunkban keressük először a hibát, keressük, hogy mit csinálunk rosszul, mit kéne másként, hogy lehetne ügyesebben idomulni, könnyedebben elfogadni azt, ami van. Ennek megvan az az előnye, hogy aki a csillagokba vágyik, legalább elindul valamerre, és talán egy icipicivel magasabbra jut, mint ahol van. Ugyanakkor viszont békétlenség van a szívében, örökös elégedetlenségben áll önmagával.

Szóval egyik véglet se túl jó, az egyik típus a világgal, a másik önmagával áll folyamatos háborúban, a béke pedig valahol ott lapul a kettő között: meglépni, amit még meg lehet lépni, és elengedni, amit már el kell engedni.

Ez a végszó most elég Carlososra sikerült, egy olyan bukott angyalnak, mint én, pedig nem is áll jól a moralizálás, úgyhogy ennyit mára...