Kezdjük mondjuk ott a felsorolást, hogy öcsim visszamondta az arborétumot, és én lelkiismeretemre hallgatván akkor már inkább meszelni mentem egy barátnőmhöz. Úgy tudtam, egyedül leszek, de aztán pár óra múlva befutott Életem Mumusa. Bár végülis nem volt gáz, csak az illata idegesített. Túl közel volt, ahogy álltunk a létra szemközti ágain.
Aztán találkoztam Dórával is. Ez aztán végképp véletlen volt. Egy ragtapaszért mentem, mert kedd reggel sikeresen felnyaltam az állammal az aszfaltot, ő pedig ott állt épp ugyanabban a percben érkezve, és magában kuncogott rajtam. Aztán másnapra belázasodott. (vajon van összefüggés..?)
Ma reggel pedig jövök az első fuvarral, és mit látok? Ott teker mellettem a pasim, a hátán a futárzsákban az egyik gyerkőc:), mögötte meg rakja a kislány rendesen rózsaszín pihés cuccban. Nem mindennapi látvány, jól meg is nézték őket a hüledező járókelők.
A váratlan találkozások közé talán felvenném még a rutinos tolvajt, aki a Déliben kiszúrta, hogy sietve és ettől cseppet idegesen álltam a pénztárhoz, úgyhogy mire sorra kerültem, a pénztárcám el is tűnt, benne a fizetésemből megmaradt 22 ezer forinttal, amit azért vettem fel, hogy visszaadjam annak, akinek tartozom, és amit most már tudom, hogy nem kellett volna benne hagyni, de hát pont azon gondolkoztam két perccel előtte útközben, hogy milyen kurvajó, hogy én már sohasem bkv-zom, nem kell folyton a táskámra, telefonomra ügyelni egymáshoz zsúfolódva, a biciklin senki nem tud a cuccomba nyúlkálni. Hát nesze nekem, abban az egy percben, amikor mégis, máris megtörténik.
És nyilván, nem a pénzt sajnálom, hanem miatta, hogy megint nem tudtam visszaadni, és megint kurvára ég emiatt előtte a pofám.
Öröm az ürömben, ha már a tízéves gyönki osztálytalálkozóra (amit nagyon-nagyon vártam...) nem tudtam leutazni, és egyetlen fillérem sem maradt, helyette el tudtam menni a Fehérke dán sajt-kóstoló teadélutánjára (így a kaja kérdés is megoldódott az aznapi vacsit illetően:P). Ez pedig olyannyira jól sikerült, hogy odavoltam attól az estétől teljesen. Fél 4 körül mentem, és ott beszélgettünk este 11-ig úgy, hogy szinte észrevétlen telt el az idő, pedig a 7 emberből csak kettőt ismertem, meg még hármat csak látásból a Fehérke által tartott Öt ritmus táncóráról. Hihetetlen, hogy mennyire összejött ott a társaság, tökre úgy éreztem, hogy valódi közös-ség van, ugyanúgy, mint az összes kontakt táncon megismert emberrel, hiába érkezik mindenki annyi féle területről, valahogy mégis nagyon megértjük egymás nyelvét, ha a táncon túl beszélgetni kezdünk. Volt itt szociológus, családsegítő terapeuta, Waldorf-tanár, etológus, "informatikus", mind harminc felett.
Mehettem volna persze ehelyett akkor már kz-hoz is lakásavatni, de azt hiszem, tulajdonképpen nemcsak a levlistán egymás háta mögött folyó gyerekes bosszúhadjárat nemrég szemeim elé tárult következményeiből van elegem, hanem egy kicsit úgy en bloc a saját korosztályomból, magamat is beleértve, amikor még csak keresi, próbálgatja önmagát az ember, és nem tud semmit a saját korlátairól és azokról a dolgokról, amik még nem jöttek el az ő életébe, hogy kemény, fájdalmas tapasztalatokat szerezve velük érettebbé, önmagát és a realitást ismerőbbé váljon. (Na pont az ilyesmi közhelyes és röhejes körmondatokról szeretnék leszokni, sajnos úgy tűnik, még nem sikerült.) No meg Barna kérdezte egyszer, hogy ugye mennyire más egy érett emberrel párkapcsolatban lenni, és hogy talán most már értem, miért tudta Bernit úgy szeretni...
Apropó, aztán jártam Barnánál is, úgy volt, hogy leginkább csak tekerek egyet, és hozzá épp csak beugrok valamiért, mert a barátnője végülis végig nála töltötte a háromnapost, na ebből az öt percből meg az lett, hogy nagyon jól elbeszélgettünk, nem is vele, hanem a nőjével (aki utólag azt mondta, tökre egy hullámhosszon voltunk, lelki összhang meg minden - azt hiszem, a korkülönbség ellenére kölcsönösen megkedveltük egymást, féltékenység-félének meg nyoma sem volt), és vagy két órát ott voltam náluk.
Barna és Berni:)
Annyira jó volt nézni, ahogy mókáztak, játszottak egymással, nevetgélve egymás hátára másztak, egy kicsit irigykedtem is, mert mi nem szoktunk ilyet - bár fene tudja, lehet, hogy egyszerűen csak időnk nincsen rá, mert mi dolgozó emberek vagyunk, nem is beszélve a pasimat terhelő egyéb komoly felelősségekkel, nem csak úgy vagyunk, mint ők, akik annyi időt tölthetnek gondtalanul együtt, amennyit nem szégyellnek.
Berni azt mondja, muszáj hülyülni, különben megunnák egymást...:)
Ó bizony mit nem adnék, ha mi is annyit lehetnénk együtt, hogy a megunás lehetősége egyáltalán felmerülhessen.
Tegnapelőtt meg épp egyik rendelőből indultam volna a másikba (állkapocsröntgen, fertőtlenítés, tetanusz), amikor felhívott Attila, hogy épp itt van Mo.-n!!, és elvisz a dokihoz. Nem ellenkeztem, bár nem tudtam, hogy fogok visszajutni a biciklim nélkül.
- Ne hozz nekem bukót, van nálam.A múltkori két esetből okulva sorszámhúzás után két óráig vissza sem néztem a rendelőbe. Attila éhes volt, beültünk addig az ötven méterre lévő vendéglőbe. Elég durva kontraszt volt fejenként majdnem 3000 forintnyi kajával degeszre enni magam, miközben szinte végigéheztem az elmúlt három-négy napot...
- Édes, ahogy ezt mondtad, de kocsival jövök érted. Annyira azért nem vezetek rosszul, hogy bukóra is szükség legyen!
Aztán Attila ottaludt nálunk Gyálon, mert nem volt hová mennie (a mostani csajáról, aki miatt hazajött, ugyanis szintén kiderült, hogy csak a pénzes külföldi pasi szerepét töltötte be az életében, miközben pofátlanul csalta nem is egy sráccal, a bátyja feleségét pedig, akinél az előző két éjt töltötte, ma bevitte a kórházba szülni!), azt hiszem, kicsit csodálkozott, hogy én fél 9-kor már ágyazni kezdtem, azon meg végképp kiakadt, hogy ilyen még soha nem volt, hogy férfi létére puha ágyban kell aludnia, míg a nő a földön, de hát én már csak ilyen vagyok:) Mondjuk most valóban nem volt túl kényelmes, mert a polifóm alá még be szoktam a nem használt takarókat rakni, és az egyik most rajta volt, a másikat meg felhoztam az albiba, hogy jobban be tudjunk kettedül takarózni.
Igazából nagyon-nagyon örültem annak, hogy Attila itt volt. Ő a legrégebbi barátom, 9 éve ismerjük egymást, és már az eltelt idő, meg az azalatt megélt-átbeszélt dolgok miatt is olyan meleg 'otthon-érzés' vele lenni. Tudom, hogy neki aztán bármit elmondhatok, és abban valahogy mindig biztos voltam, hogy ha létezik örök barátság, a miénk mindenképp az lesz. Szinte hihetetlen, hogy hogy tudtunk tavaly karácsonykor úgy összeveszni Németországban, amiért azt merte mondani az akkori szerelmemre, hogy "gyógyegereknek ágyeszbugyesz". Hát bizony, most hogy láttam, mennyire igaza volt:P, én meg a srácot milyen vakon védtem. Na de hát ilyen a szerelem, nincs benne semmi logika, és ezért sajnos gyakran ellentmond minden józan észnek.
Reggel aztán Attila vissza is hozott az albimba, én meg megnyugodva konstatáltam, hogy bár tempósan vezette le a Gyál-Práter szakaszt, de csak ráverek két percet az Alannel ám:)
Meg az ilyen apró pillanatok, amik még bevillannak, ha az elmúlt hétre gondolok... Amikor kedd reggel visszaadtam a Kedvesemnek a telefonját, és egy percig tartott csak az egész, de ahogy megláttam, védekezni sem tudtam, egyből megtelt melegséggel a szívem, és csak álltam ott elbűvölve az arcát nézve, azzal a boldog érzéssel, hogy ez a legkedvesebb arc a világon az én számomra.
És az a sok szar, ami csak úgy történt meg amit mások tettek mostanában velem, tényleg mind nem számít, mert ő van nekem, és ezért én még a legrosszabb helyzetek után is csak a rágondolás örömétől tudtam sírni a héten. Pedig nem jött össze az eltervezett és nagyon várt szabikivevős együttlétünk sem, köszönhetően a belázasodásnak.
Most meg olvasom itt a blogját, és annyira tipikus, hogy szinte remegve futom a szememmel végig, hogy írt-e benne valamit rólunk, és amikor meglátom, hogy igen, és hogy mit, akkor megint majdnem sírok, annyira jól esik, és nem is merem végigolvasni, inkább gyorsan elmenekülök a gép elől, és talán egy fél óra múlva már vissza merek nézni, hogy elolvassam higgadtan végig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése