nincs sírás, ó

Lekopogom, de valami kibaszottjó hetem van, és csodálkozom, hogy még mindig nem múlt el. És közben meg nem is történt úgy igazán semmi, csak dolgozom, élek, sokat vagyok egyedül, többet meditálok és kevesebbet alszom, mint általában, de valami átkattant bennem, amitől az van, hogy szeretem magam. És a dolgokat nagyobb energiával, nagyobb nyugalommal és élvezettel csinálom.

Aztán persze egyedül könnyebben szembejönnek dolgok, amik eddig rejtve voltak, mert nem volt idő foglalkozni velük. Harag, cinikus, rosszmájú gondolatok. Félelmek, korlátok, megoldatlan konfliktusok.
De még hiszek ezek fel- és megoldhatóságában.

És van, ami, úgy hiszem, már meg is javult.
Őszinte legyek? Tulajdonképpen akkora úthenger ment át rajtam, hogy másfél évig (úristen, másfél év..) nem tudtam úgy örömet okozni magamnak, hogy ne sírás, nagy zokogás vagy legalább néhány csendes könnycsepp legyen a vége. Olyan elemi erővel tört fel a fájdalom mindig közvetlenül orgazmus után, akkor is, ha egyáltalán nem gondoltam ennek a forrására. Volt egy-két alkalom, amikor sikerült ezt elkerülni, olyankor persze jól esett aktuálisan el is hinni, hogy megoldódott a probléma, de igazából nem oldódott meg semmi, csak volt egy szerencsés napom, de legközelebb megint ugyanúgy zajlott le minden. És nyilván, egy idő után már kedvem sem volt, mert minek az egész, minek legyen jó, ha végül úgyis csak sírás lesz belőle.

És most az van, hogy ez egy ideje működni kezdett. Jó. És nem kell sírni utána, reggel olyan tettrekész vagyok, hogy feleannyi(!) idő alatt elkészülök, mint a szokásos, este pedig olyan békés, hogy simán bele is alszom utána ebbe a nyugalomba. (lekopogom megint.)
És Ti most biztos nem érzitek úgy ennek a súlyát, hogy ez nekem most mekkora dolog, de nekem nagyon sokat jelent, mert már kezdtem azt hinni, hogy örökre elromlott bennem valami, és attól is komolyan féltem, hogy soha nem lesz többé olyan könnyed, játékos és élvezetes a szexuális életem, mint azelőtt volt, ez meg előbb-utóbb mindenképp rányomja a bélyegét a párkapcsolatomra is (hogy mennyire, az csak a másik türelmén múlik), de én mindenesetre éreztem, hogy nagyon nem teljesértékű az, amit jelenleg megélni és odaadni tudok, hiába szeretném nagyon, hogy jobb legyen...


Ami kérdés így nagyon szembejött még az egyedüllétben, hogy vajon miért hagyom, miért hagytam annyi időn át, hogy úgy érezzem, az életem alakulása valaki mástól függ? Attól, hogy az a valaki hogy dönt, mit fog a jövőben lépni, mit mond nekem a jelenben, mit mond a múltról a másiknak. Mi közöm van nekem ahhoz, ha valaki képtelen irányítani az életét, ha halvány fogalma sincs, hogy mit akar, miért hagytam, hogy ezzel engem is madzagon rángasson? Miért voltam a számára mindig elérhető, amikor csak épp olyan kedve támadt, hogy lefeküdne velem? Miért nem néztem magamba, hogy én, belül, igazán mire vágyok?
Miért adtam ki a kezeimből a manát, miért nem hittem el, hogy én irányítom az életemet??