yes, you were once

Egyszer azt mondtad, végigsírtad miattam a tegnap estét - persze tudtam, hogy nem miattam sírtál, Te magad miatt sírtál, az életed miatt sírtál, a hibáid miatt sírtál - a sírásod szebbéválás, valamiféle szebbéválás volt az isten szemében.

Én a 22-e estét sírtam végig ugyanezért, otthon szívszaggatóan feltörve és aztán némán, de elfojthatatlanul munkahelyen a masszázs közben, miattad és nem csak miattad, mindannyiótok miatt, a megtört szentség miatt, az elmúlt csoda miatt.

Ismerem az arcod. Nem akkor voltál boldog, amikor félig még mindig részegen, fülig érő vigyorral érkeztél meg reggel az irodába amolyan ünnepi one night out után, és nem is akkor, amikor velem ültél be egy-egy másik buborékba. A boldogság sokkal több ennél. A boldogság túlível a mindennapok jobbra-balra viharán.

Aki ismer, tudja, hogy mondandód lényege mindig a ki nem mondott szavakban rejlik.
Soha nem mondanád ki, hogy boldog voltál. Az arcod csendjébe van az vésve, a vonásaid földszagú békéjébe, a szemed alatt megülő nyugalomba, a pillantásod fakulni nem tudó fényébe. Meg voltál váltva, istenem, meg voltál váltva, a szemeden látom, azon, hogy nem kellett mosolyognod, nem kellett örülnöd ahhoz, hogy boldognak látsszál, gyönyörű voltál, olyan gyönyörű, amilyennek én sohasem láttalak, amilyen csak az isten közelségében lehet az ember.

they do change

Apám, aki az elmúlt 2-3 év alatt gyökeresen megváltozott - és egy önző, akaratos lelki terroristából egy végtelenül szeretetteli, elfogadó, türelmes, gyengéd emberré vált -, mindig azt mondta, hogy az emberek nem változnak.

A boldogság nem is jött el azonnal. De abban a pillanatban kopogtatni kezdett az ajtómon, hogy ki tudtam lépni abból, ami nem jó nekem. Azóta csak rajtam állt, hogy mennyire tudtam beereszteni és mennyire fordítottam neki hátat.

Nem öröm, boldogság van. Állandó jó. Hogy miért most? Azt hiszem, most váltam képessé arra, hogy el tudjam viselni. Volt egy masszázs szeptemberben, az ötödik Lomi tanfolyam első masszázsa. A masszázs végére megjelent megjelent a szememben egy könnycsepp, a szívemben pedig az a nagyon erős érzés, hogy végre kész vagyok egy olyan Párra, aki valóban szeret, aki megtart, aki vigyáz rám. (az elmúlt három évben valamiért ennek ellentétét kerestem és találtam, még ha másban is hittem eleinte). Hogy végre szeretem ennyire saját magam, hogy ezt hagynám megtörténni.

Tízéves korom körül tudatosodott bennem először, hogy problémám van ezzel. Hogy azt, aki szeret, nem tudom úgy szeretni - nekem azt kell mindig meghódítanom, aki a legelérhetetlenebb. Csak ez elégít ki.
Ha most visszanézek, nonszensznek tűnik a magam részéről ez a Gergő-sztori, és persze mondhatnám, hogy nem tudhattam, hogy így lesz, hogy a közös álmok sohasem válnak majd valóra, mert nem ő álmodta őket, hanem az, akivé válni szeretett volna, amikor még nem ismerte önmagát eléggé. De a tudatalattim biztos, hogy tudta, a lényemnek pontosan erre az élményre volt szüksége, ezt a játszmát akarta végigjátszani. A másik csak egy színész, aki van olyan odaadó, hogy lejátssza az általunk írt szerepeket. Mert ugye annyi függőség van, szeretünk sírni, szeretünk szenvedni, csalódni, kihasználva lenni, szeretjük, ha otthagynak, ha elutasítanak, ha megcsalnak, ha megaláznak minket. Folytonos hazárdjátékban élni, ez a szexi, ez az élvezetes, ez a csábító. A kiszámíthatatlant, a birtokolhatatlant, a felfoghatatlant akarjuk, a megoldhatatlan rejtélyt, a szfinxek szemei alatt elsétálni, tudván a biztos halált, és mégis bízni az utolsó pillanatig, hogy mi leszünk az a bizonyos egyetlen, aki túléli az igaz szíve miatt.

Ha belegondolok, nem is játszottam rosszul, utólag tudtam meg, hogy a második leghosszabb párkapcsolat lettem az életében - igazán előkelő helyezés a gyerekei anyja után. Egy csomószor győzte le saját magát önfegyelemmel, hogy ne törjön ki belőle, hogy megmentse a kapcsolatunkat. Szenvedett, mert úgy érezte, hogy megéri. És főleg változott. Nagyon sokat változott. Őszinte ember lett. Érzékel dolgokat, amiket korábban nem vett észre. Megtanult másképpen adni, megtanult bocsánatot kérni. És még mennyi minden hátravan, ami biztos vagyok benne, hogy egyszer el fog jönni.

Ugrottam, mert nekem viszont most kell élnem - és egyszer csak kiderült, hogy a boldogságot minden szenvedés és meddő küzdelem nélkül is el lehet érni. Nem, dehogy elérni. Beengedni. Megengedni. Üdvözölni. A hála a kulcs. A minden pillanatért, minden apró dologért való hála. Semmit sem készpénznek venni. Mindent észrevenni, értékelni, rácsodálkozni újra és újra.

Semmi sem zökkenőmentes. Terápia az első néhány hónap. Le kell szokni nagyon sok mindenről, ami belém idegződött Gergő mellett. Bízni, rábízni, odaadni, hinni tanulok újra - és mindez egyre könnyebb, ahogy a szerelmünk egyre több sebet begyógyít, ahogy törlődnek a rossz emlékek, és szaporodnak a tiszta lapok.

Nem mondom, hogy soha nem voltam még ilyen boldog. Az élet tele van eksztatikus pillanatokkal, napokkal, hónapokkal. De a jövőmet soha, soha nem láttam még ilyen boldognak, szépnek, reménytelinek. Tele vagyok álmokkal, és tudom, hogy Ő és én együtt fogjuk megvalósítani őket, mert ugyanazt az életet álmodjuk...

what he calls love

A jóakarat együttérzés nélkül mit sem ér.
Sok mindenki pokolra vezető útja van a Te jó szándékoddal kikövezve.

always trust your man

Most men measure themselves by their competence, their efficiency, their successes and achievements. To be honest, these are qualities that I too highly appreciate. I look up to a man if I can trust him that he could do / make what I dream about (whether he ever actually finishes it or just makes promises is much less important).

When it comes to solving practical problems (be it mere physical work or something that needs technical expertise) I know I have a difficulty trusting anyone else other than myself. (However, I can trust myself if and only if no-one else is around looking at me, otherwise I won't even try for fear of failure and the accompanying shame).

What practically adds to my trust for the time being, what makes a difference for me is experience, it's practice, it's routine. Nothing personal. What makes a man easy to be trusted are the years of practice behind him. No man is born accomplished and skilled, these depend on his past. And in his past, a good man  has always done what he was expected to do.

What actually needs to be appreciated - for it does depend on his personality - is his perseverance, his will to solve problems, to overcome difficulties, to help those in need and to care for whom he loves (his woman, children and friends).

These are the qualities that a woman's trust should really depend on. She should never express her distrust based on lack of experience. Not being trusted for a man is equal to rejection and immediately demotivates him. If she loves her man, her role is to pave the way for his achievements by setting challenges while trusting in his capacity to address them. By keeping asking him to do this and that she should help him to gain that experience and offer him opportunities for success. And a good man always does what he has to do and always learns what he needs to know in order to do it. There are no limitations for him except his will power depending on his motivation i.e. his woman's trust.

kemény lecke

Ha az elmúlt egy hónap nem tanított volna meg mindarra, amire megtanított, most azt kívánnám, bárcsak örökre kitörölhetném az emlékezetemből az elmúlt egy hónapom minden egyes percét, kivétel nélkül.

Mint egy rémálom - de a szörnyű az, hogy nem csak úgy megtörtént, mint az álmok, hanem az egész az én teljes (félig tudatos, félig tudattalan) irányításom alatt zajlott és történt pontosan úgy, ahogy.

A múltam sötét foltjainak tanulságain gondolkodva szoktam mondani: vannak helytelen dolgok, amiket meg kell tennünk, hibák, amiket el kell követnünk ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, hogy soha többet nem követjük el őket újra. Egy nagy hiba vagy hibák hibára halmozása volt az elmúlt egy hónap? Vagy a legnagyobb hiba, hogy végül feladtam, és a gyötrelemnek vége lett? Isten az egyetlen megmondhatója. Olyan helyzetbe sodortam magam, amiben nem volt jó döntés, csak - ahogy Barna mondja - olyan döntés, amelyik a kevesebb szenvedést hozza a világba.


Gergő, akit két év alatt sohasem láttam sírni, végigsírt három estét.
A sírás jó, a sírás megtisztít, mint a gyónás. Mindennap sírok.
Sokan sírtunk, sokan szerettünk volna örülni. Mindenkit megérintettél. Mindenkinek felmutattad a saját történetét.

Mintha gyerekek lettünk volna, és mintha mostanra felnőttek lennénk. Értünk és ráncolódtunk néhány évet. Senkinek nem szabad elhinni semmit. Legfőképpen önmagunknak nem.

És mégis, mintha most tudnánk csak igazán gyermekek lenni végre. Felnyitottad a szemem saját magamra. Hogy játszani, örülni, vágyni, sírni, ölelni, átélni a Mostban mindent, megvalósítani az álmokat, nem visszafojtani az érzéseket - hogy mindez mennyire fontos.

Boldogabb vagyok, mint előtte. Igazibb vagyok, mint előtte. Reményt látok már arra, hogy kigyógyuljak mindabból a nem előre vivő viselkedésmintából, reakcióból, amit két évnyi Gergő ültetett el bennem. Hogy újra korlátok és félelmek nélkül tudjak szeretni, vágyni, és elfogadni a Társam szerelmét.


Mi volt az értelme az egésznek? Millió válasz van erre, és épp ezért nem volt semmi értelmetlen, nem törölném mégsem egyetlen pillanatát.
Az ár volt irdatlan magas, amit fizettünk, amit fizettél érte.

Néhányan biztosak benne, hogy Te mindent tudtál. Hogy a Te választásod. A Te kívánságod voltam, úgy, ahogy voltam. Hogy sokkal bölcsebb vagy nálunk...
Egy biztos: kegy vagy, csoda vagy, kibaszott bátor vagy, nagyon felnézek Rád - és nem tudok más lenni, mint végtelenül hálás mindazért, amit együtt átéltünk...

az egyetlen előre vezető út

Az őszinteség időszaka ez, a kíméletlen őszinteségé, a rendületlen egymás szemébe nézésé, a nagy sóhajoké; az együtt zokogásé, az egymáshoz fájdalmas kapukon át közelebb kerülésé; a bátorításé, a segítségé, a megértésé, az együttérzésé; a megismerésé, a leplek lehullásáé, a kemény pofonoké, a nagy tükörbe nézésé, az önmagunkba vetett hit megrendüléséé; a remény feltámadásáé és elvesztéséé, a búcsúé, a gyászé, a gyötrelemé - és a nagy feladat előttünk áll, hogy mindezt a köszönet, a hála, a tanulás, a fejlődés, a megbocsátás és az elengedés idejévé emeljük.

Borzasztó, borzasztó nehéz lesz.
De ez most az egyetlen előre vezető út.

just today

A mai nap több szempontból csúcsélmény most nekem.
Csupa élvezetes dolog és pozitív megerősítés :)

• Ébredéskor egy mandulaszemekből kirakott szív fogadott a konyhapulton :) 

• A reggeli masszázsvendég teljesen odavolt a talpmasszázsomtól (akárcsak a tegnapi, aki megalapozta az önbizalmamat e téren, mert képzett reflexológusként azt mondta, hogy egészen úgy csinálom, ahogy ők tanulták, pedig én csak intuitíve találtam fel magam az alapján a pár perc alapján, amit tanultunk, mrg az ajurvédikus reflexology chartot nézegetve).

• Ma délelőtt volt az első jógaoktatói órám, ami sokkal komolyabb és demanding volt, mint hittem, mert autentikus indiai forrásból kapom az okítást az egyetlen "jóga doktortól" itt Magyarországon. Azaz nem csoportos órákat fogok majd tartani 10-15 fős csoportoknak, hanem egy-egy emberre specializált, gyógyító céllal tartott (és ebbe nem csak a fizikai egészség tartozik), egészen személyes, face-to-face jógaórákat, valamint kétszemélyes partner jógát. Ezért aztán egészen sokat kell tudni az adott gyakorlatok mindenféle hatásairól, alkalmazási javallatairól.

• A főnököm imád - annak ellenére, hogy ő is indiai, én meg csak egy nő.

• Olyan levest főztem (mondjuk kb. 6000 Ft-ból...), hogy mióta megkóstoltam, semmi másra nem tudok gondolni, csak annak az ízére (és nem csak azért, mert benne van egy kilónyi az itt kapható legnagyobb garnélából).

• Nagyon hevesen keresett meg a múltheti cseremaszi-partnerem, hogy feltétlenül szeretne beszélni az érzéseiről, amik feljöttek benne a masszázsom kapcsán. Itt egy kicsit meg is ijedtem, nem tudtam, mire számítsak. Először is kérdezett, hogy honnan jött ez az egész masszázs-dolog nekem, mi volt az indíttatásom, a motivációm, és amikor elmeséltem szívem ügyeit, lelkesen bólogatott, hogy most már érti, miért volt a masszázsom olyan, amilyen. Azt mondta, nagyon sok nagyon jó masszázst kapott már (tegyük hozzá, hogy ő már az egyhónapos intenzív új-zélandi Ma-Uri tréningen is túl van, tehát tényleg elég jó esélye van erre...), de nálam valami olyat tapasztalt meg, amit még soha máskor. Azt mondta, olyan volt a masszázsom, mintha a szeretetről beszélnék, mozdulatokkal. Mint egy költő verssel. És hogy mennyire nagyon köszöni a megerősítést, mert ő mindigis sejtette, hogy ettől lesz igazán jó egy masszázs, a százszázalékos jelenléttől, hogy abszolút csak a másik ember létezik számomra abban a pillanatban (abban a két órában), és semmi más, nem az számít, hogy én masszírozok. Nálam ezt érezte, és ez az az érzés, ami eddig minden más masszázsból hiányzott, amit eddig kapott.

• Aztán elmentem a Hamvas Béla szabadegyetemre, sok év kihagyás után, ahol odajött hozzám az egyik idősebb hölgy, akivel együtt zenmeditáltunk régen, megkérdezte, mi van velem, aztán elmondta, hogy valami különleges betegsége van, a vállában valami kristályok vannak, és az az irritációtól folytonos gyulladásban van, ezért az orvosa nem ajánlja a masszázst, DE bennem annyira bízik, hogy én biztosan úgy érnék hozzá, hogy az jó legyen, hogy érezni fogom, mit kell tenni, mindenképp el akar jönni hozzám. Iszonyat jól esett ez a bizalom!

• Aztán odajött egy fiatal hölgy is (akit tinikoromban persze még/már középkorúnak tituláltam volna), aki most a jegyeket árulta, hogy ugye én álltam itt annak idején az ő helyén, és hogy máig emlékszik, milyen finom fahéjas tápiókapudingot főztem egyszer, és gyakran az eszébe jutok (hűha, én meg sem ismertem... :P )

• Dúl Antal meg a fél előadása közben velem nézett farkasszemet. És én ettől nagyjából pont olyan tudatállapotba kerültem, mint egyszer-kétszer fű hatása alatt, azaz egy furcsa dimenzióváltásban egészen más arcait is látni véltem. Izgalmas volt.

• Amúgy ezerrel pörögtem ma is egész nap, akárcsak a hétvégén Anyuéknál, eközben még a lakáskulcsaimat is sikerült elhagynom, de vizualizációs-intuitív képességeimnek hála egyből megtaláltam, mert pontosan ott hagytam el, ahol sejtettem. :)

• Ja és megvan a jelmezem a holnapi alleycatre is ;)

Épp ma gondoltam végig a bringán, hogy a majdnem három hétnyi magyarlukafai élményárt, a két Neales workshopot és a hivatásom során átélt dolgokat leszámítva mennyire sivár is volt Gergő mellett az egész elmúlt teljes egy évem (kivéve az egész decembert és a legutolsó esténket, amik fantasztikusak és csodálatosak voltak, mert akkor fel tudtuk vállalni az érzéseink, és meg tudtunk nyílni mindketten). És tök nem érzem azt, hogy ez a mai ne egy átlagos nap lett volna, és ennek ellenére azt hiszem, simán ott van az elmúlt év legjobb napjai között.
Ideje lenne rászoknom, hogy visszatért életkedvvel újra önmagam legyek, ne ez az enervált, kívül a keményet játszó, ám belül visszafogott és elfojtásba kényszerült érzelmektől szenvedő, testemben elbújt félős kis pára...

the courage that is worth living

Volt idő, amikor annyira tudtam, hogy mit kell tenni, éreztem belül, hallgattam a belső hangomra, erőt vettem magamon, és csináltam önfegyelemmel, tudatosan...

Hová lett a bátorságom, hogy önmagammal minden pillanatban teljesen tisztán, őszintén akarjak szembenézni?
Hogy soha ne bújjak alibi ürügyek mögé abban, hogy mit miért teszek? Hogy mások megítélése vagy lenézése nélkül tudjam elfogadni, és teljességében megélni a negatív érzéseimet? Hogy ne a másiktól vagy a sorstól várjam, hogy megkíméljen a bukástól, keresvén a kísértést, de egyben az alkalmat is mindig, amiért éppen most ismét a Jót választhatom - miért nem tudom eldönteni, tudni bizton, hogy a Jó mellett döntöttem, most és mindörökké? Ha tudom, mi a helyes, miért nem aszerint cselekszem?
Hová lett a bátorságom, hogy maximálisan én legyek a saját életem ura? Hogy tudjam, hogy mindenért az életemben egyedül én vagyok a felelős, és senki mást soha semmivel nem vádolhatok,de még csak nem is hozhatok kapcsolatba?

the unresolved puzzle

Hát a faszomat, ma sem jutottam el a megvilágosodásig - pedig volt egy egészen tiszta pillanat, amikor magam mögött hagyva minden szart beleláttam az egészbe a szeretet szemszögéből*, respecting and admiring the masculine capacity to love, enriching and nourishing women's and his own soul with mutual, blissful gifting of bodily pleasures.

* és tökjó, hogy ezt most nemcsak leírtam, hanem be is gépeltem, mert visszaolvasva hihetetlen deja vum lett, és most jöttem csak rá, hogy mindezt _pontosan ugyanígy_ már egyszer elgondoltam 7-8 évvel ezelőtt, mert akkor is nagyon akartam mindent szépnek látva megmagyarázni - és most visszatér, még mindig visszatér, hol egyik, hol másik szerepbe helyezvén engem, mert it is my greatest challenge.

My greatest challenge.
Sure I want to face it. Fight it. Overcome it.

That's why you are still in my life and in my thoughts (& in my heart, of course).


(..or, should I fight a possibly even greater challenge?.. that is, to let go of this challenge completely.. damn I have no idea, which one shall be a spiritually more advanced solution)

trust

- Are you okay?
- You remember the first time you went in the pool?
- What?
- You probably don’t. You were two. Peter was scared to death the first time he went in. He screamed and cried so much, he didn’t stop. He was fine in the bath, but pool… Not you. You were fearless. I remember. You were amazing. Came in with me and almost immediately started laughing and playing and splashing around. You just had this confidence. It wasn’t just swimming. You just had this –trust– in things, people, the world. It was who you were. No fear. God, I loved that. I was so proud of it. I envied it. And I was so afraid that you’d lose it as you grew up. That confidence. That faith. But you didn’t.
And then I failed you. It was my job to make sure you didn’t lose it. To keep you safe. What am I if I can’t protect you? And to see you lose that confidence, to see you question yourself. That the idea would even occur to you to want to hurt yourself. Or for you to think for one minute that you weren’t as beautiful – I don’t know if you can ever forgive me, Annie. I really don’t know if you should. But I’m sorry. I’m so sorry.

Légy jó magadhoz

"Aki tudja, mi a helyes, aszerint is cselekszik."  (Szókratész)

Ki olvasta a könyvet? Ez a mondat belémégett gyerekként. Zseniális. Kell, hogy Sofie világa kinyíljon az efféle kérdésekre. Kell, hogy minden ember, minden érésben lévő jellem feltegye magának ezt a kérdést.

Gergő mindig azt mondta, a lényeg az, hogy ha már rosszat teszünk, legalább tudjunk róla - csak ha már nem is tudjuk, mi lenne a helyes irány, akkor vagyunk elveszve.

Ez rendben is van, de számomra itt jön be az, hogy azért, ha lehet, legyek jó magamhoz. És ebben az egészben még mindig nincs szó erkölcsről - az erkölcsöt azoknak találtuk ki, akik - már vagy még - nem tudják maguktól, hogy mi a helyes, de el lehet velük dolgokat hitetni. (Sajnos sok ilyen stádiumban megrekedt ember van, a világ összes vallása erre épít.) De ez az egész kérdéskör kezelhető az erkölcs fogalmán kívül is, pusztán egoista alapokon. Az erkölcsre mint civilizációs találmányra azért van szükség, mert az élet láthatatlan mezőinek törvényeivel nem vagyunk tisztában, és azokról nem vagyunk hajlandóak tudomást venni. Hisz ha így lenne, ha tudnánk, hogy nincs "te" és nincs "én", hanem minden mindennel egységben van, minden mindenre hatni fog, ezért ebben az univerzumban soha semmi, ami megtörténik, nem maradhat 'titokban', s hogy a vétkeinkért épp mi fizetjük majd a legnagyobb árat, a csalással saját magunkat rövidítjük meg legjobban, mert olyan értékeinket veszítjük el, amik többet érnek minden vagyonnál, minden megszerezhető előnynél, minden vágyunk célba rejszolásánál... ha tudnánk ezt, hogy tudnánk bárkinek, bármiért is ártani...?

Arról nem is beszélve, hogy jellemem tetteim összessége, napról napra, percről percre, minden döntés számít, amit meghozok, és ami elől kitérek. Arról nyilván lehet vitát nyitni, hogy a világra kifejtett hatásomat elsősorban a tetteim vagy inkább a gondolataim határozzák meg (hiszen van agykontroll, van önidentitás-ho'oponopono, van hipnózis és emlékek, álmok utólagos, tudatos átírása általi gyógyulás, van vonzás törvénye; mind jól működő technikák), de egyrészt, szerintem már a gondolat maga is tett a világ működési szintjén, nincs különbség, másrészt viszont nagy különbség van a valóban tiszta gondolatok és aközött, hogy "tudom, hogy ez lenne helyes, de leszarom, és mégis rosszat csinálok" - az ilyen gondolatok aligha fejtenek ki áldásos hatást, mert habár tartalmazzák a jó tudomását, elsősorban és sokkal inkább arról szólnak, ahogy önmagammal bánok: arról, hogy azt gondolom, én nem vagyok képes ennek a mércének megfelelni. Destruktívak, mert egy alantas énkép formálásában vesznek részt.

Szóval én csak annyit mondok, legyek jó magamhoz. Legyek jó magamhoz, hogy meg tudjam magamat becsülni, hogy büszke lehessek a jellememre, hogy több lehessek, mint ösztönlény és darwini túlélő. Legyek jó magamhoz, hogy ne kínozzon a lelkiismeret egész életemben, mert a lelkiismeret ott lesz, és mardosni fog, egészen addig, amíg tudom, mi a helyes, de nem azt teszem, nem úgy élek, mint amit helyesnek gondolok. Addig az életem szégyen forrása önmagam felé.

A lelkiismeret megnyugtatására persze sok módszerünk van, mely módszerek legtöbbje további önbecsülés-csökkenéssel jár - vagy járhatna, ha nem épp az lenne a hatása, ami miatt hozzá folyamodunk: hogy a lelkiismeretünket elhallgattassa. Lehet ez puszta tompultság, amikor minden mindeggyé válik - mint a fű hatása alatt, vagy mint az orvos által felírt idegnyugtató gyógyszerekkel a pszichoterápiában. Jól leszünk és nyugi van végre, mert nem halljuk többé a lelkiismeretünk hangját. Problem solved.

Jó módszer az is, ha kiadjuk a manát a kezünkből, ha nem akarjuk tovább saját magunk irányítani az életünket, ha tehetetlennek képzeljük, tehetetlennek tettetjük magunkat. Ez is nagyon egyszerű, csak meg kell találnunk azt a függőséget, aminek képzelt rabjaként önfegyelem és önirányítás nélkül élhetünk, a függőséget, ami pont arra mozgat bábuként minket, ahová a lelkiismeretünkkel szembemenve, és annak kínzását vállalva, saját elhatározásunkból menni nem lenne vér a pucánkban.

Én csak annyit mondok, ha érzed, hogy az életedben nincs rendben valami, ha érzed, hogy tudod még, hogy mi a helyes, csak valamiért nem sikerül - legalább nézd meg önmagadat tisztán. Nézz a tükörbe úgy, hogy csak Te legyél ott, döntsél úgy, hogy nem "segít", hogy a lelked bölcsességét nem fedi el, nem homályosítja el semmi, bízz önmagadban, bízz az erődben!

És bármit is teszel, tedd tisztán, tedd belülről, tedd saját elhatározásodból, tudatosan döntve, úgy, hogy abban a döntésben önmagaddal találkozz, és ne pedig épp önmagad elől menekülj el.

the other side of the coin

Bizony, bizonyos területeken még mindig kőkemény határok vannak.

Mert akármennyire is a Végtelen Szeretetről, Aloháról, Ohanáról, a számomra kijelölt Útról, éltető megerősítésekről, kemény próbatételek legyőzéséről, fontos felismerésekről, örömteli felszabadulásról, teljes bizalomról, nagyon mély gyógyulásokról és csodálatos egymásra találásokról szólt az elmúlt hat nap, mégis össze tud törni az exem egyetlen érzéketlen, tapintatlan megnyilvánulása egy pillanat alatt, még ha tudatosan nem is nekem szánta azt. Akkor is, ha sokkal nagyobb és szándékosabb bántásokkal, bunkósággal és csalódásokkal kellett megbirkóznom Felőle, mióta szakítottam vele, hogy nem is értem, hogy bírtam ki emelt fővel mindent.

Újra és újra rá kell döbbennem arra, amit a nálam bölcsebb, tapasztaltabb jóemberek mondtak már annyiszor nekem: hogy az érmemnek két oldala van. Hogy nem lehet csak a Jóra, csak az Örömre megnyílni, mert azzal az érzékenységgel, ami képessé tesz szeretni, a tiszta, őszinte befogadással nem csak a Mennyre nyílik meg a kapu, hanem a Pokol fájdalmaira is.

És leszarom. Lehet, hogy most épp mar és fáj, de leszarom akkor is. Mert ez tesz képessé arra, hogy pontosan az legyek, aki vagyok, és azt tudjam adni, amit senki más - és én önmagam szeretnék maradni bármi áron.
És eljön az, aki ezt tiszteli is.

In Memoriam

...mit tennék most, ha lenne bátorságom...?

(...megtenni, amit úgy érzem meg kell tennem - hogy az lehessek, aki lenni szeretnék,
felvállalni önmagam a sebezhetőségemmel együtt,
valóra váltani az álmaimat...)

...ezeket gondoltam ma este végig.
És közben észrevétlenül, erőlködés nélkül megtettem őket...

sose szégyelld

"Kész vagyok tőled. Az első perctől fogva, ahogy megláttalak, kész vagyok tőled." - ezt ilyen hajnali egy körül mondta ki egy óvatlan pillanatban, aztán meg is bánta egyből, és megsemmisülten hazamenekült.

Pedig nagy bátorság kimondani ilyen szavakat.

Miért működnek ilyen kifacsartan a dolgok? Miért olyan világban élünk, amiben szégyellnünk kell az őszinte érzéseket, az őszinte szavakat?

madárpár

Madárpár vagyunk. Olykor ki-kirepülünk egy időre egymás fészkéből, hogy aztán új szelekkel térjünk vissza, és új szemekkel lássuk szépnek egymást.

Friday late at night

"Megnyomnád a hátam?" - kérdezte ő, többezer masszázzsal a háta mögött, ő, aki akár a mesterem, akár a párom is lehetne, de végül is csak egy nagybetűs Férfi, akit most látok másodszor életemben.
Kiroppantottam néhány mozdulattal, és azt mondtam, most csak ennyi. Fáradt voltam, nem akartam többet adni.
Meglepett, hogy mégis mennyire elégedett volt.

 "Masszírozni nem nagy dolog, a hátamat bárki meg tudta volna masszírozni. De pontosan azt az egy mozdulatot megtalálni, amire nekem most szükségem van, ez a nem semmi. Egész életemben három embert ismertem csak, aki így tudott a hátamhoz érni. Ez nem bók. Tényközlés.

Ez a képesség, ami benned van... ha ezt használnád, és szabadjára engednéd... Használd az erőd! Tudod te jól, hogy mire gondolok. Talán félsz tőle? Ne félj tőle. Merd használni! És ne pazarold ilyen hülyeségekre... (=pasiügyek)
Ez a valami, ami benned van - nevezzük valaminek - olyan a férfiaknak, mint a méheknek a virágok édes nedve. Vonzza őket.

Elkötelezted-e már magad a gyógyításnak?
Fejben talán igen, de itt még nem... (a szívére mutat)
Egy nőnek meghozni azt a döntést, hogy ennek szenteli az életét, legalább olyan fontos döntés, mint a házasság vagy a gyermekvállalás. Amíg meg nem hoztad ezt a döntést, addig nem leled meg a nyugalmadat egyetlen férfi oldalán sem. De ha ez megvan, az olyan nyugalmat ad neked, hogy meg fogod találni a békét egy férfi mellett is.

Tudsz-e róla, hogy mit miért teszel? Amikor bármit teszel vagy mondasz, tudod-e, hogy miért csinálod? Mit akarsz vele elérni?
Ez a tudatosság. Nagyon fontos dolog. Tudd, hogy mit miért csinálsz. Tudatosság nélkül szétszórod az energiáid."

valszám vizsgatételek

Ezt egykori kedvesem találta otthon, és átküldte, mert olyan "Iduságosság" :)
Olyan 5 évvel ezelőttről...

unicellular wisdom

Az élet nem érthetetlen, nem illogikus, a léleknek ugyanúgy megvannak a maga kőbevésett törvényszerűségei, mint a fizikának. A világban minden az isteni törvények szerint működik.

Én is változom, fejlődöm. Volt idő, amikor én is hülyébb voltam egy egysejtűnél, ami bár lassan mozog, de a számára kedvezőtlen közegből mindig halad a számára kedvező felé, s az őt veszélyeztető, maró közeget bölcsen elkerüli. De mindigis kitűzött célom volt, hogy ha nem is rendelkezem velemszületett módon az egysejtű lények intelligenciájával, de a sok rossz tapasztalattal járó, buta kör után idővel megtanuljak az Élet bölcsessége szerint élni, s amennyire tudom, elkerüljem az önpusztító dolgokat.

Will it be fireproof? - tettem fel magamnak októberben a kérdést, miután egy hülye félreértés, egy dacból kimondott szó miatt napokig hittem azt, hogy vége köztünk.
A nehéz helyzetek kezelésén múlik minden.
Az esküvői szertartás nem egy papír miatt fontos, nem a fényes, nagy buli miatt fontos, nem is a biztonság képzetét adó rabláncok miatt fontos. Azért fontos, mert ott mondjuk ki azt, hogy jóban-rosszban. Legalábbis, akinek az isten előtt adott szava fontos, az ott mondja ki.
Akinek a szíve igaz, az már rég kimondta belül is - annak nincs szüksége eskü(vő)re. (ez is egy gyönyörű magyar szó!)

És a szerelemben, a családokban és a legtöbb emberi szövetségben ez okozza a legnagyobb bajt, hogy csak a jóban akarunk egymás mellett kitartani, mert a jóban kellemes osztozni. Pedig a rosszban kell csak igazán, akkor van ránk igazi szükség. Kézenfogva, együttes erővel törni át a kényelmetlen, kellemetlen dolgokon. Mert megéri, mert tudjuk belül, hogy megéri. Ez a valódi szeretet próbája, itt elbukik, ami csak fellángolás és ami csak szenvedély.

Sosem tanulunk, pedig már a Kisherceg is elmondta nekünk gyermekkorunkban, hogy felelősek vagyunk a rózsánkért. Nem értem, Gergő miért nem érti az élet törvényét még mindig. Azt, hogy _a szabadság csak illúzió_, és soha nem lesz több annál, mert a tetteknek _mindig_ következménye van, örökre szóló következménye. A tavaly májusi hidegzuhanynak, annak a kedd estének, amikor tudtad előre, hogy fájni fog (így ezegyszer nem tudtalak alóla felmenteni), minden szándékunknak, minden tettünknek és minden elhangzott szónak, amit egymás ellen, amit a kapcsolódás szentsége ellen elkövetünk.

És itt nem segít a puszta megbocsátás (főleg megbánás híján), mert ha valamibe, például a szexbe bevisszük a fájdalmat, akkor ott lesz benne, egészen, ameddig szerető szívvel valahogy fel nem oldjuk. Itt jóvátétel kell, itt gyógyítás kell. Nem megy magától. Addig pedig, mint az egysejtű lények, elkerüli a testem a szexet, mert bölcsebb nálam, elkerüli még akkor is, ha ez ellene szól a tudatos, egysejtűnél hülyébb emberi akaratnak.
És előbb-utóbb a lélek is utoléri a test döntését, és eljut odáig, hogy elkerüli a szerelmet, ami fájdalmat okoz.


Nem értem, mit nem értesz. Ez nem a kitartásról szól már, nem a feladásról, a kitartás próbáját kiálltam, ez az én szívem és lelkem épségéről szól, aminél se Neked, se nekem nem szabad, hogy bármi más fontosabb legyen.

Ha szeretsz, ne kívánd, hogy hülyébb legyek az egysejtűnél, sőt ne kívánj semmit sem tőlem, csak teremtsd meg a közeget, ami engem táplál, amiben otthon érezhetem magam. És én jönni fogok, látod, nem mentem még el teljesen a közeledből, érezni fogom a változást és jönni fogok, mert nem vagyok hülyébb az egysejtűnél.

végre

Csodálatos volt ez nap! Ma úgy éreztem, pontosan az vagyok, akivé valaha válni szerettem volna. Legalábbis majdnem.:) Legalábbis a többiek visszajelzései azt tükrözték vissza... hogy az női a minőség volt bennem, amit mindig is s a mai napon is irigyeltem és áhítatosan csodáltam más nőkben.

Meg azt is éreztem, hogy bármi lehetséges, hogy bármelyikükhöz meg tudom teremteni a mosolyon, a táncon, az ölelésen és a nyitás egyéb formáin át a kapcsolódási hidat, vagy például hogy tökre megérdemelnék egy iszonyú jó, férfias, határozott, kiforrott, érdekes, érzékeny, bölcs és a spirituális gyógyítások terén is sikeres társat, hogy egyenrangú lehetek bárkivel, mert tudom, hogy ha nem is tartok még ott, ahol a másik, de idővel el fogok oda jutni, mert az utamra már rátaláltam, és mindaz, amivé válhatok, már bennem szunnyad. Nem volt bennem kisebbrendűségi érzés. És nyilván, ebben most tökre nem az a lényeg, hogy ténylegesen mi történik az interakciókban, hanem hogy végre elhiszem magamról, amiről már annyian próbáltak meggyőzni.

2011. június 17.

Most nincs kedvem írni, viszont találtam a gépemen egy régi naplóbejegyzést, asszem Terápia címmel akartam posztolni, de végül nem fejeztem be. Íme, ameddig megíródott:

Kezdjük az enyémmel.
Semmi más, mindössze két szó: "Biztonságban vagy."
Ennyit mondott, ennyi elég volt ahhoz, hogy feltörjön a zokogás belőlem, és a filmezés vagy a szülinapozás helyett befoglalja a vasárnap estém.

Először dühös voltam, dühös arra, aki mondta, mert hát hogyan is mondhat ilyet, biztonság nem létezik, a biztonság egy nemlétező fogalom. Ezzel szerintem nem is lehet vitatkozni, hiszen az ember mint olyan maga a bizonytalansági tényező - még önmaga számára is, nemhogy valaki mást illetően. Egész életemben mást sem tanultam, mint hogy soha nem vagyok biztonságban, és semmiben és senkiben nem lehetek biztos, se abban, amit mond, se abban, amit érez, se abban, amit tesz - mert holnaptól lehet, hogy minden egészen másként lesz majd, mert például egyszercsak feldühödik az apám, és azt mondja, hogy költözzek a kurva nagyanyámhoz, mert csak egy szaros kismacska vagyok, aki mindenhova odaszarik. És ezeknek a dolgoknak rengetegszer nincs is oka, és az ember nem tehet mást, mint hogy felvértezi magát az ellen, hogy valaha is gondja legyen abból, ha bármilyen szót holnap is igazként kezel, ami ma hangzott el.

Az apám, nyilván, az eredője annak, hogy miért mindig a kiszámíthatatlant kerestem, miért mindig olyan férfiakat akartam szeretni, akiknél nem volt egyértelmű, hogy számíthatok-e rájuk, mert még saját magukra sem tudtak számítani. Barna végtelenül gyengéd volt velem, végtelenül ki tudott felém nyílni - de benne is ott volt az az időzített bomba, ami ha robbant, akkor onnantól kezdve határozatlan ideig nem volt szeretés, csak bántás és elutasítás, mintha egy pillanat alatt elvágták volna az egészet, amiben odáig nyugodhattam. És nekem valamiért ez kellett, ez vonzott, és nem a biztonság. Aztán belezúgtam egy olyan pasiba, akinek aztán az égvilágon minden elhangzott a száján, és még csak nem is hazudott szándékosan, hanem egyszerűen amit mondott, az másnap, vagy akár már pár perc múlva is - nem volt már érvényes.

És akkor idejön ő, és azt mondja, hogy mellette semmitől nem kell félnem, hogy nyugodjak meg bátran, mert biztonságban vagyok. És ez az egész egyáltalán nem nyugtatólag hat, sőt inkább olyan, mintha meg akarnának ölni, mintha azt akarnák, hogy vessem le a páncélöltözetem, és úgy menjek ki az élet csataterére, meztelenül.

És ezért sírtam, mert én megtettem ezt, megtettem már sokszor, és mindig sebesülésekkel tértem vissza, és szép lassan beláttam, hogy meg kell tanulnom saját magamat megvédeni, mert senki mástól nem remélhetem, hogy majd vigyázni fog rám.

Adj hálát reggel…

Adj hálát reggel az ébredő világnak,
- örökbe kaptál egy újabb, szép napot.
Engedd az érzést áradni szívedben,
szeresd, hogy itt vagy, e föld az otthonod.
Hallgasd a dalt, mely apró madaraknak
hálával teli, reggeli éneke.
Engedd a nap tiszta fényét szobádba,
s ne kérdezd: ember élhet-e nélküle ?
Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába,
a mosoly arcodon, ékszered legyen.
Tükrödön csillog szemed ragyogása,
hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!
S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra,
s érezd a lelked magasabbra emel.
Tartsd ezt a mosolyt meg egy egész napra,
mert aki rád néz, ennyit megérdemel.
Hagyd hogy a mosoly átterjedjen másra,
- jó érzésed csak fokozódni fog -
a szeretet ilyen, apró kis sugára
teheti szebbé a hétköznapot. 

/Aranyosi Ervin/

nem hajlani régi hajlamoknak

...és ez jutott még eszembe, egy húszéveskori versem.
(mert mindez másként lesz most)

Meddő méhet

Meddő szívem már meddő méhet áhít,
de önnön halálát szülheti csak meg.
Keserű álmának keresztfát állít,
igaz útján így önmagát fosztva megy.

Átkozom hatalmas szívem és ágyam,
mert ajkaimról születik a halál.
Mert Istenemben él egyetlen vágyam,
még ha egy angyal csókomra is talál.

Kelyhembe hullt a boldogság s az Ég is,
én mégis félholtan, sírva eldobom.
E tiszta szerelmet kerestem, mégis
magányomban lelem csak meg otthonom.

...S arra vágyom, hogy Vadrózsámmal újra
karmoljuk, harapjuk, széttépjük egymást...!
És ne maradjon semmi virradóra,
amit átadhatnánk ajándék gyanánt.

Érintése nyomán szökik szívembe
a néma tudat, hogy élni-halni egy.
Kínzó tövis-körmével mar testembe
felettünk zokogó, fura kéj-elegy.

Mellette lobbant ki utolsó lángom,
mégsem érzem, hogy szerelme meggyötör.
Vadvirágokkal színezte világom
- halálos, ám önmagammá szülve öl...

kell a szentség

Nem volt szentség, nem volt szentség, nem volt szentsége semminek, semminek.
Azt hiszem, ez volt a legnagyobb baj.

Mert kell a szentség, kell, hogy egymás templomai legyünk, kell a tartás - hogy a bajban egymást is tudjuk tartani -, kell a tisztelet, kell az alázat, kell az áldozat, kell az ima és kell a hálaadás, különben magunkra hagy az isten.

jujjj!

Három napja folyamatosan valami hihetetlen-régvárt (bár rajtam is múló) csodák történnek... beérnek rózsát termő türelmek... új lehetőségek jönnek... nem egy, nem kettő, nem három... és jujjjdejó most végre szabadon érezve létezni!!

a new kind of freedom

I had freedom of action but what for? Something I never really needed.

Now I have a different type of freedom, freedom I can now grant to myself. (Noone else can grant me any kind of freedom, btw..). Freedom of thought, freedom of dreams, freedom of aspiration to unfulfilled needs. And I'm just realising how thirsty I have been for it.

2012

Mindig nevettem a Világvégén, de talán túl konkrétan értelmezem a dolgot. Ha a saját életemet nézem (mi mást is tudnék nézni, ez az egyetlen tapasztalt, átélt világ), tulajdonképpen 2012-ben még nagyon jó dolog nemigen történt, sokkal inkább hasonlít az egész egy fokozatos, réteges pusztulásra. Ha költőien akarnék fogalmazni, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy világok halnak meg bennem, a lelkemben - álmok, vágyak, elképzelt jövők, kincsek és értékek omlanak össze.
Talán a világvége éppen csak ennyi, és valóban eljött.

Vagy mégsem, és egyszer majd meglátom az isteni rendezést az összeomló színfalak mögött. Úgy legyen.

leállósáv

Hát, egy időre leállósávba kerültem. Úgyhogy most nincs más mission, mint a szerelése, szeretése önmagamnak. Kicsit kifordult helyzet, de úgy tűnik, most rajtam a sor, most magamat kell gyógyítani...
Hogy is kell azt, Istenem? Én olyan jól ér(in)tek másokhoz, bárcsak hozzám is úgy értenék-érhetnék!

Szóval most így ez van, de azért nem vagyok kétségbeesve, inkább erőt merítek az új életfeladatra. Ideális időszak ez például a Huna életfilozófia tanulmányozására, a meditációra, egészséges kaják főzésére és a mindenféle önkényeztetésre.

Juteszembe, vééégre megtaláltam neten azt a két Vitai Ildikó-lemezt (kazettát:P ), ami - mély és nem túl újkeletű meggyőzősédem szerint - kicsigyermekkoromtól agyonhallgatva elősegítette sokrétegű érzelmi életem kibontakozását, és (főként) empatikus készségemet jó mélyen megalapozta. Csuda ez a muzsika, kaptok egy részletet belőle:)

Vitai Ildikó - Szentmihályi Szabó Péter: Fenyő-menet

masszázsszerda

Milyen jó így látni végre magam. Látni magam Nélküled, és Nélküled, meg Nélküled. Elengedni ezt a sok frászt. Újra látni magam mindannyiótok nélkül. Egy egészen új tükörben.

Puha és könnyed, áramló és meleg. Szív, kéz, fej. Van minden. Őszinteség. A szavak, az érzések, a mozdulatok őszintesége. Mindig az itt-és-mostban, nem kell gondolkodni, a jó jó, a szabad szabad. Megsimítani, megölelni hosszan. Mindent el-ki-megmondani. Nincs cikiség.

Szeretet van. Határok is, csak olyan... jó, hogy vagy, na. Jó veled. Lenni. Velem is? Tudom, nekem is jó magammal. És igen, pontosan ettől működik most minden.

vége

A jóhír az, hogy vége. Másfél hónapig lényegében a szenvedés volt. Nem sírós, nem üvöltős, nem dühöngős fájdalmak, csak csendes, tehetetlen, lassú és szomorú reményvesztés. Egy kicsit felborult a rend is, nemcsak a konyhapulton és a szoba szabad tereiben, a szabadidőben is. Írtam néhány buta levelet, nem aludtam ki magam, mert sokáig voltam fent hajnalonta, olykor kissé belebuzultam az edzősdibe vagy az ajándékozásba. Mintha függne itt tőlem bármi is. Nem függ. Nem kell kétségbeesni. Ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni.

Most nem tudom, mi van, de legalább mindent el tudtam mondani őszintén, azt hittem, hogy ez lehetetlen, de Gergővel még ez sem az, figyeltem, hogy pontosan azokat a szavakat használjam, amiket a legjobb barátaimmal beszélgetve és a magamban gondolkodáskor, hogy ne legyen semmi torzulás és semmi finomítás. Mindig meglepődöm, hogy mennyire érti. Mindent ért, ami történik bennem. Azért ez egy nagyon nagy könnyebbség ilyenkor, amikor nehéz szavakat kell kimondani.

Nem döntöttem el semmit. Csak megfigyeltem, ami van - vagy inkább, ami nincs. De nem lehet örökké szenvedni a nemlétező dolgok hiánya miatt. Át kell rajzolni a koordináta-rendszert. Ugyanaz a vektor, ugyanaz az energiaköteg egész máshová visz, ha más az origo. Ha nullából indulunk ki, minden pozitív érték pozitív elmozdulás. De ha a legtisztább szerelmet veszem alapul, mínuszba húz minden, ami nem ehhez a mércéhez igazodik...

Így arra jutottam, sokkal könnyebb nekem a jelen helyzetet úgy viselni, ha Gergőre inkább csak mint közeli barátra gondolok. Így újra értékelni tudom majd az apró gesztusokat, szavakat, szeretet-szikrákat, és nem fogok olyan dolgokat elvárni tőle, amiket nem képes nekem megadni.

Hát így vagyunk most, és a párkapcsolat fogalma által megkövetelt elvárások kiküszöbölésével mintha valóban mindketten egy kicsit felszabadultunk volna, mintha leesett volna az a nagy kő a szívről...

the strength of the unwanted

Az a gyerek, akit nem várnak, és mégis megszületik, nagyon erős.
Lehet, hogy kívülről gyengének tűnik, mert a szeretet nem táplálta, a melegség nem növesztette úgy, de belül nagyon erős. Gondolj bele, úgy milyen könnyű valamit végigcsinálni, ha örülnek minden egyes mozdulatodnak, ha lehetsz másokért is, nem csak magadért, a boldog várakozás és a fejlődés örömének sokszoros oda-vissza megsokszorozódásában fürödve cseperedni... Vagy képzeld el, mennyire könnyű megtenni egy távot, ha a célban örömmel, hívogatón várnak, és milyen nehéz, amikor senki sem vár, sőt tudod, hogy terhes leszel, és annak örülnének, ha nem jönnél... Mert nem igaz, hogy ezt nem tudod, nem érzed. Ezt minden magzat érzi.

És ha azt mondod, hogy márpedig ennek ellenére én jövök csakazértis, lesz, ami lesz, és ha Nektek ez nem tetszik, bekaphatjátok, de én megérdemlem és meg akarom élni az életet, na ehhez a szembeszálláshoz és elhatározáshoz nagyon nagy bátorság kell és erő. És, hogy aztán ezt a 9 hónapot végigcsináld, és a végén kiverekedd magad a világba, amiben ellenségek várnak, és nem tudod, mire számíts, na az egy kemény dolog, egy nagyon nagy dolog szerintem. (legalábbis nekem ez jut eszembe erről).



És pontosan ilyen bátornak kell lennünk a felnőtt életünkben is, hogy magunk mögött tudjunk hagyni minden sérelmet, belénkvert kishitűséget, a belénk égett tanult érzelmi reakciómintákat, béklyókat és gáncsokat, hogy a mások által előre kijelölt utakat el tudjuk hagyni. Hogy tudat alatti szinten megértsük, hogy nem tartozunk a szüleinknek semmivel, nem kell adóznunk semmivel csak azért, mert összehoztak.
Mert a szülőnek sem lenne szabad a gyerekét beültetnie a saját lelke sötét szobáiba, az ő élete is csak egy meghívás, egy példa, egy demonstráció kellene, hogy legyen, amiből feltölthetjük eszköztáraink, és tanulhatunk a tanulságaikból.

Még Jézus is azt mondja, el kell hagyni az apát és az anyát. Mert csak én vagyok az, aki eljuthat Istenhez. Abból nem lesz találkozás, ha csak a formáimat, a belém kódolt programokat viszem a színe elé. Abban a megnyílásban egyedül kell lenni. Teljesen egyedül.

És ugyanígy van ez az emberi kapcsolataimban, találkozásaimban is, különben belül még mindig a szüleim fognak egymással találkozni ebben a találkozásban, és esélyem sincs meglátni, hogy velem itt és most valami egészen más, merőben új dolog történik.

nesze tavasz

Tavasz van, úgy tűnik, ez már visszafordíthatatlan, és különös módon szomorú vagyok. Valahol mindig sajnálom, amikor elmúlik a tél, tavasszal már hiányzik a hó, és nyáron már rengeteget gondolok arra, hogy mennyit kell még várnom, nagyon szoktam kívánni. És most máris visszasírom ezt a kemény telet. Már pont kezdtem hozzászokni, azaz adaptálódni amolyan startrekkesen, belekényelmesedni és egyre jobban érezni benne magam. Pontosan két héttel ezelőtt mínusz huszonhárom fok volt éjjel, ma meg egy szál naciban-egy szál pulcsiban bicóztam el edzésre délután. Lehet, hogy volt néhány pillanat, amikor igencsak zavart, hogy a szélkönnyeim kifagyasztják az arcomból a szemeimet, de valahogy az egész mégiscsak nagyon emberi volt. Hát most már mivel küzdjünk meg, mit győzzünk le, minek hányjunk fittyet ezek után?! Hova lett a hosszantartó mínusz, a sokcentis havak miért olvadnak tova a semmibe, hééé, miért veszitek el a jó kis játékomat??

vendég vagyok

Mindig vendég vagyok. Vendég vagyok a másik életében, világában, házában. Soha nem viselkedhetek úgy, mintha az az enyém lenne. Ha meghív vacsorára, elfogadhatom. Ha körbevezet, érdeklődéssel nézhetek körül. Ha bármivel megkínál vagy bármit felajánl nekem, örömmel igent mondhatok. Ha marasztal éjszakára, élhetek a lehetőséggel. De soha nem az én házam, az én ágyam, az én vacsorám.
És lehet, hogy éppen úgy dönt, hogy betekintést nyerhetek a lelke egy rejtett szegletébe - de soha nem dörömbölhetek, nem kérhetem számon, nem törhetek be oda. És én se ragadhatom meg őt, és ültethetem be az életem / házam olyan szobáiba, ahová ő nem akar betérni.

Minden ajtónyitás egy meghívás csupán. Minden egyes beljebb invitáció megtiszteltetés. Nem magától értetődő dolog. És ezt nagyon észben kell tartani az emberi kapcsolatoknál, nagyon figyelni kell, hogy ne legyek tolvaj, hogy soha ne akarjak elvenni (vagy elvárni, más szóval) olyasmit, amit a másik nem a tiszta szívéből ad.

note to myself

There are holes in me you see. Holes of the present that distort my perception, my motives, my connections to other people. All I look for, all I first perceive is how they fit these holes.

I want to empty completely.
To empty so that I could be filled with anything - of any shape, of any quality.
To know myself more so that I could clearly distinguish the holes that are my needs from the holes that are my scars.
Only than can I really meet, see or love any other person.

Hogyan érd el csoportos órán is az edző kitüntetett figyelmét?

Biztos van más módszer is rá, én a következővel éltem:
1, ülj be mellé egy szál bugyiban a szaunába
2, mutasd meg a futár lábadat

Természetesen mindez cseppet sem volt szándékos, ez egy női fitnesz stúdió, ahová csak lányok járnak, én lefoglaltam egy félórás szauna időpontot, előttem pont az edző volt bent, és nem akart még kijönni, végtére is, a szauna négyszemélyes. Én kérdezni kezdtem a hot ironról, ő pedig egyből megjegyezte, hogy látta, milyen feszes lábam van, és kérte, hogy feszítsem meg az izmaim. Azt mondta, nagyobb lábam van mint neki, és a durva az, hogy nem viccelt, mert megfeszítette ő is, és tényleg. Pff..
Úgyhogy a szokásos kezdő 5 kilós súlyok helyett egyből 20 kilóval kezdtük a lábas részeket (szerintem kevés volt). A felsőtesten persze van még sok minden csiszolni való, ott maradtunk az 5 kilónál. Alapvetően tetszett az óra, nekemvaló volt, ő folyamatosan figyelte és korrigálta a tartásomat és a mozgásomat (csak az enyémet:P, mint egy személyi edző), és igazából önfegyelmem tökre van, hogy a súlyzós gyakorlatokat végigcsináljam, elrontani meg nem nagyon tudom, ellenben az aerobicos ugrabugrával, ami mindig ritmusra és koreográfiára megy. Jólesett, na. Annyira, hogy egyből jelentkeztem a holnap 7:40-kor kezdődő hot ironra is, meg utána a szaunába - amit a holnapi edzővel, azt hiszem, szívesebben osztanék meg, lévén, hogy lány. :)

say it loud

Elmentem november végén egy elvonulásra, mert úgy éreztem, túl sok a stressz, a rohanás, nem hagyok időt magamnak lazítani, ellazulni, csak a munka van és az ezzel járó kiszámíthatatlanság, kaotikusan érkező felelősségek, túlfeszítettség. Sok volt. Pihenni akartam egy kicsit. Meditálgatós, csendes elvonulásra vágytam, ahol pihenhetek egy kicsit, és visszatalálhatok a békémhez, a csöndemhez. Ami szembejött, az egy "Elvonulás--Mély önismereti csoport" elnevezésű dolog, fókuszban a diád technikával*, amiről annyit árult el a meghívó, hogy egy zen meditációs technika.

Aztán egészen másnak tűnt. De most nem is akarok a folyamatba magába belemenni, hogy mi hogyan történt. A lényeg, hogy ez egy kommunikációs és kontemplációs gyakorlat egyszerre, amiben semmi más dolgod nincs, mint hogy 1. a beszélő szerepében: a lehető legtisztábban azonosítsd a Mester kérdései kapcsán felmerülő érzéseid és gondolataid, és ezeket a lehető legőszintébben, legtisztábban próbáld meg kifejezni szóban 2. a hallgató szerepében semmi mást ne tégy, mint hallgass, teljes elfogadással, ítélkezés és arcod legkisebb rándulása nélkül, de mégis teljes figyelemmel - így adsz befogadó, segítő teret a valóban őszinte megnyilatkozásra. A kérdések persze nem egyszerűek, volt közte félelmeket, kényesebb kérdéseket feszegető is, alapvetően a különböző csakrákhoz tartozó blokkok oldását segítő kérdéseken mentünk végig, és szép lassan, lépésről lépésre eljutottunk odáig, hogy "Ki vagy Te?", illetve, könnyítésképp: "Ki lennél, ha valódi lennél?".

Megdöbbentően jó önismereti módszer. Rengeteg dolgot hozott elő belőlem, amire szinte soha nem gondolok, és mégis ott van. A diádozás felhoz olyan dolgokat, amiket nem tudnál egy szimpla zen meditációban meglátni, akármeddig ülsz ott. Nem tudom, ennek mi az oka. Lehet az az energia, amit a másik folyamatosan ad neked a 100%-os figyelme által, vagy az, hogy ennyire kötött az idő, hogy mindig percek alatt kell egyféle válaszra rálelni? Így sosem süppedsz az ürességbe és nem is akadsz le egy-egy témán? Hogy az agyad helyett így a tudatalattid is dolgozik? Nem tudom, de én magam folyamatosan meglepődtem, hogy mennyiféle válasz jött fel bennem egyazon kérdésre.

A diád-technika alaptétele, hogy amit nem mondunk ki, amit elfojtunk, az bentreked, attól nem tudunk megszabadulni. Ki kell mondani tehát, kertelés és szégyenkezés nélkül, úgy, ahogy van. A "sötét oldalunkat" is, vágyakat, félelmeket. Vállalni kell. És akkor lehet vele szembenézni, akkor lehet megvizsgálni közelebbről, megismerni, megérteni - és végül elhagyni, mert már nincs rá szükségünk. Ezen nem kell erőlködni semmit, ez mindig magától történik meg. Nekünk csak az első lépést kell megtenni: hogy kimondom, tudatosítom, felvállalom. És közben átélem, hogy ez nem baj, hogy így is teljességgel el vagyok fogadva a másik által.

Az érdekes az volt, hogy látszólag semmi világmegváltó dolog nem történt ott az elvonuláson, de belül meg mégis, mégis megváltódott egy 'világ' :) Az a részem, amit elnyomtam mostanában, mert nem volt praktikus, vagy mert féltem, hogy befogadhatatlanul szeretetteljes, vagy mert úgy éreztem, jobb megoldás megtanulni lemondani, mint kifejezni az igényeim, és kérni azt, hogy a vágyaim teljesüljenek. Szóval nagyon felszabadultan jöttem haza, szó szerint. És mintha egy csapásra minden megváltozott volna: az lehettem, aki akartam lenni, már nem görcsöltem, már nem kontrolláltam úgy magam, nem faragtam le az érzéseimből. Még a munkahelyi stressz is eltűnt, pedig a legdurvább, legmelósabb időszak volt mind a Pajtánál, mind a masszázs területén. És mégis csodálatos egy hónap jött, meg merem kockáztatni, hogy életem legjobb hónapja. Sokat találkoztunk, sok időt töltöttünk egymással, és valami szuperül voltunk együtt. Soha jobb volt az együttlét minden perce.

Háromnapos, nyugis vidéki szilveszterezéssel zárult az év, ami szintén sokat jelentett nekem. Sokat jelentett, hogy eljött Gergő, hogy Vele együtt lehettem itt, vele is, és közben mégis a barátaim között, azt csinálván, ami az egyik legjobb dolog az életemben. A máriahalmi biofalun voltunk a kontakt imprósokkal. És a legszebb az egészben (amit persze végig tudtam, hogy így lesz:), hogy végül Gergő is táncolt. De hogy nem akárhogyan! Úgy, mint akinek a vérében van a tánc. Komolyan!! Sokkal jobban táncolt, mint én, aki csak szeretnék táncolni, úgy érzem...

Aztán az újév: két hét nemtalálkozás, amiben igazából nagyon jól éreztem magam egyedül, volt időm nekem is dolgokat végiggondolni, átcsoportosítani, döntést hozni. És nagyon örültem annak, hogy Gergő nem iszik, és pontosan tudtam, hogy az egyedül könnyebb. Szóval minden oké. :)

Aztán elkezdtünk találkozni megint, és onnantól valahogy nem működnek a dolgok. Gondolkoztam is ezen a kimondáson, hogy a fene egye, hogy megírtam a blogomba, hogy milyen jól érzem magam, oszt erre ennek ezzel vége is lett. Na, nyilván nem ezért. De fárasztanak a dolgok, a sok alkalmatlan pillanat, a sok fogfájásos morci, a testi közelség által kínzóvá váló szexhiány, nem tudom, azt hiszem, kezd belőlem fogyni az erő. Várni és várni, mindig csak várni, mindig hinni, hogy majd a legközelebb lesz olyan. De persze nem, mert megint fáj a fog, és még mindig nem gyógyult meg a gyógyulni való. Nem tudom, talán a legjobb lett volna, ha még mindig az egydarabignemtalálkozunk-fázisban lennénk, akkor nem hatott volna ki így a kettőnk kapcsolatára az ő mostani igencsak fájdalmas küzdelme az egészségért. Mert én bírom a nemet is, nemcsak az igent, csak ne ez az igen, de mégsem legyen. Mert úgy minek.

Voltam egyébként egy másik háromnapos cuccon január elején, ahol nagyon sok mindent tanultam. Weightflow workshop. Az egyik ilyen nagyon fontos dolog az volt, hogy "a találkozás legyen minőségi". Mindig legyen minőségi. Ha nem az, akkor inkább ne történjen meg. Most leginkább az a baj, hogy megtörténnek ezek a nem minőségi találkozások. Én meg nem tudom, hogy mit tegyek. Mondjam azt, hogy most inkább egy darabig még nem akarok találkozni? Pont most, amikor meg tudta csinálni, hogy nem ivott egy kortyot se majdnem egy teljes hónapig, most mondjam azt, hogy heló bocs nincs kedvem Veled lenni? Ezzel büntessem? Mintha nem lenne épp elég baja? Mert közben meg nagyon büszke vagyok Rá, és tökre szeretném, ha azt érezné, hogy mellette állok. Jóban-rosszban, de főleg a rosszban, és most eléggé csak a rosszból jut szegénynek...

Na hát így ez van, sajnos kezdek egyre alulmotiváltabb lenni, és zavar, hogy nem tudom, meddig kell még így kitartani - meg persze közben hideg is van, és rettentő mínusz fokok, meg sokcentis hó, és én még mindig biciklis futár vagyok, ilyenkor alapból kevesebb marad a nap végére a testi-lelki erő.

Ja meg a két új szálloda, amivel a munkahelyi káosz és kiszámíthatatlanság kettővel magasabb lépcsőfokra lépett. Csak egy apró sztori: tegnapra azt terveztük, hogy mivel a Héliában vagyok shiften, 7-kor, de legkésőbb 8-kor végzek, vonatra ülök Gergő után, Kertre vagy Gyálra, picit együtt, és vasárnap addig leszünk Gyálon, amíg be nem hívnak, már ha egyáltalán. Kiderült, hogy át kell jönni 6-ra a legújabb 5* hotelbe, ahol - ezt még a főnökeim sem tudták megmondani, hogy - majd egyhuzamban, szünet nélkül négy masszázst kell adnom, amivel szépen pont lekésem a még nem túl késői vonatot, amivel 9-re otthon lehettem volna. A következő egy óra múlva megy. Persze a hóhelyzet miatt fél11-re ért csak Gyálra, a vonaton pedig konkrétan nem volt fűtés, szarrá fagyott kezem-lábam. És fél10 után, amikor a vonat végre elindult, telefonált Géza, hogy másnap reggel 9-kor lesz egy 35 perces masszázsom a Presidentben. Ergo szarráfagyva hazavonatoztam, hogy még ki se aludva reggel 7-kor kelhessek vasárnap, és 2000 Ft-ért megmasszírozhassak egy 300 kilós faszit, aki tökre büdös volt, és nem tudom, hogy tényleg ettől-e, de nagyjából mostanára múlt el az ezután támadt hányingerem. Jó is, mert Gergő közben megfőzte a mézes-mustáros csirkét, és már az illata is nagyon csábító... :)

I feel good

Mindig megfigyelem, hogy csak akkor posztolok, amikor nincsen rendben valami. Most megtöröm ezt a szokást, kéremszépen nagyjából másfél hónapja huzamosan nagyon jól érzem magam, az elmúlt egy hét változásainak köszönhetően pedig kifejezetten remekül. Azt hiszem, a feladatok mindigis "összhangban voltak a képességeimmel", de mióta félállásban vagyok a Pajtánál, a kipihentségemmel és az energiaszintemmel is. Így sokkal több mindenre vagyok képes fizikailag is, de elsősorban lelkileg. Most aztán nem csak jövőbehelyezett tervek meg szándékok vannak, hanem van lelkesedés is, és elindult a nem nyögvenyelős, simulékony megvalósítás. És az emberi kapcsolatokhoz szükséges energia is sokkal gördülékenyebben bújik elő. Egy szóval jól érzem magam a bőrömben, lendületesen és erőlködés nélkül folyok a céljaim felé, mint a folyó a tengerbe. Ámen.

a szerelmeimmel álmodom

Hát eléggé horror.
A tegnapi álmomban megtaláltam Alant Gyálon az erdőben egy fára akasztva, és nagyon örültem neki.

A mai álmomban Apám feldarabolta a Pirost. A Nyugatiban voltunk, én és a szüleim. Kikötöttem a Pirost egy lámpaoszlophoz, amíg beszélgettem velük. Ők haza, én másfelé mentem volna, vártuk a vonatot. Elköszöntünk, és észrevettem, hogy hiányzik a Piros első fele (igazából az első kerék + sárvédő, de álmomban ez nagyobb résznek tűnt ennél, kvázi egy megcsonkított bicikli maradt ott, meg már a kormány + nyereg sem volt rajta). Nagyon megijedtem, felszálltam a vonatomra, felraktam és odakötöttem az ülések feletti csomagtartóra a vázat, de aztán leszaladtam a vonatról, hogy rohangászva keresgéljem a hiányzó darabokat, meg hogy megkérdezzem Anyámtól, hogy tud-e valamit, mi történt.. Aztán valahogy megtaláltam, a köztéri kukában talán, precízen egyenlő nagyságú, kb. 30 centis körívekre vágva a felni, a gumi és a sárvédő (ami álmomban szintén piros volt). Az egészet egy marokkal össze tudtam fogni, ezeket a 30 centis darabokat, és szorongattam, mintha még életre lehetne kelteni... Anyámmal még valamit beszéltem, visszarohantam a vonatra, közben a bicó maradék fele is eltűnt. Magamat kezdtem hibáztatni, amiért nem tartottam folyamatosan szemmel, magára hagytam (bár le volt kötve jól mindig). Aztán Gyálon kötöttem ki mégis (talán mert bicó nélkül már nem volt hová mennem), és amikor szembe jött az Apám, kiderült, hogy ő tette tönkre a biciklit. Valami válaszom miatt, amire már nem is emlékeztem, hogy ilyet mondtam volna, meg az egész szitura sem, annyira jelentéktelen volt, de ő nagyon kiakadt rajta, valahogy nem voltam rá tekintettel vagy ilyesmi... Nem is értettem az egészet. Nagyon dühös voltam rá a bicikli miatt. És itt jött az, hogy ahogy megláttam, ütni kezdtem. Ököllel, erőből. Az arcát. Cseppet sem kíméletesen, hanem minden erőmből. Féktelen haraggal. Nem túl sokáig, aztán valahogy megtudtam azt is, hogy mi történt a bicikli maradék részével. Egy videót mutatott, amin egy nagyon magas, meredek sziklafal volt, és a videó azt mutatta, ahogy valami onnan leesik, és semmivé foszlik a mélyben. Azt mondta, innen lökte le a mélybe a vázat, ami aztán feltehetőleg a felismerhetetlenségig szétroncsolódott. (Tisztára, mint egy kitervelt gyilkosság...) Kétségbe voltam esve, nem tudtam, hogyan mondjam el Gergőnek, hogy mi történt a Pirossal. És akkor megint megláttam Apámat, és megint ütni kezdtem az ökleimmel, két oldalról, és közben sírva kérdeztem tőle, hogy de hát miért, miért?? miért csináltad ezt?? De már csak néhány ütésre volt lelki erőm, aztán összecsuklón, sírva megöleltem, és azt mondtam neki, hogy ne haragudj, én szeretlek, és sokkal fontosabb vagy nekem, mint a bicikli, csak nem értem, hogy miért kellett ezt csinálnod.

És itt ért véget az álom, ebben a sírós, elcsukló hangú ölelésben.
Nem tudom, volt-e valaha ilyen szörnyű álmom.

in vain

Az élet múlandóságán gondolkoztam ma reggel és azon, hogy mire rájövünk, hogy hogyan kell csinálni, lényegében vége. Mert mindig azt kutatjuk, vágyjuk, tervezzük, hogy mit kéne csinálnunk, mit kéne megtennünk vagy megszereznünk, hogy jó legyen az élet, célirányult, boldogságos, páros, kihasznált...

És csak ha már abba tudjuk végre hagyni ezt, ha már minden elkészült, vagy ha már végképp lemondtunk róla, hogy valaha is el fogjuk tudni készíteni, akkor látjuk meg azt, hogy valójában az egyetlen kérdés, amit fel kellett volna tennünk, ez: hogy hogyan kell szeretni.

És ha erre megtaláltuk a választ, akkor nem éltünk hiába. Minden más esetben igen.