vége

A jóhír az, hogy vége. Másfél hónapig lényegében a szenvedés volt. Nem sírós, nem üvöltős, nem dühöngős fájdalmak, csak csendes, tehetetlen, lassú és szomorú reményvesztés. Egy kicsit felborult a rend is, nemcsak a konyhapulton és a szoba szabad tereiben, a szabadidőben is. Írtam néhány buta levelet, nem aludtam ki magam, mert sokáig voltam fent hajnalonta, olykor kissé belebuzultam az edzősdibe vagy az ajándékozásba. Mintha függne itt tőlem bármi is. Nem függ. Nem kell kétségbeesni. Ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni.

Most nem tudom, mi van, de legalább mindent el tudtam mondani őszintén, azt hittem, hogy ez lehetetlen, de Gergővel még ez sem az, figyeltem, hogy pontosan azokat a szavakat használjam, amiket a legjobb barátaimmal beszélgetve és a magamban gondolkodáskor, hogy ne legyen semmi torzulás és semmi finomítás. Mindig meglepődöm, hogy mennyire érti. Mindent ért, ami történik bennem. Azért ez egy nagyon nagy könnyebbség ilyenkor, amikor nehéz szavakat kell kimondani.

Nem döntöttem el semmit. Csak megfigyeltem, ami van - vagy inkább, ami nincs. De nem lehet örökké szenvedni a nemlétező dolgok hiánya miatt. Át kell rajzolni a koordináta-rendszert. Ugyanaz a vektor, ugyanaz az energiaköteg egész máshová visz, ha más az origo. Ha nullából indulunk ki, minden pozitív érték pozitív elmozdulás. De ha a legtisztább szerelmet veszem alapul, mínuszba húz minden, ami nem ehhez a mércéhez igazodik...

Így arra jutottam, sokkal könnyebb nekem a jelen helyzetet úgy viselni, ha Gergőre inkább csak mint közeli barátra gondolok. Így újra értékelni tudom majd az apró gesztusokat, szavakat, szeretet-szikrákat, és nem fogok olyan dolgokat elvárni tőle, amiket nem képes nekem megadni.

Hát így vagyunk most, és a párkapcsolat fogalma által megkövetelt elvárások kiküszöbölésével mintha valóban mindketten egy kicsit felszabadultunk volna, mintha leesett volna az a nagy kő a szívről...