nesze tavasz

Tavasz van, úgy tűnik, ez már visszafordíthatatlan, és különös módon szomorú vagyok. Valahol mindig sajnálom, amikor elmúlik a tél, tavasszal már hiányzik a hó, és nyáron már rengeteget gondolok arra, hogy mennyit kell még várnom, nagyon szoktam kívánni. És most máris visszasírom ezt a kemény telet. Már pont kezdtem hozzászokni, azaz adaptálódni amolyan startrekkesen, belekényelmesedni és egyre jobban érezni benne magam. Pontosan két héttel ezelőtt mínusz huszonhárom fok volt éjjel, ma meg egy szál naciban-egy szál pulcsiban bicóztam el edzésre délután. Lehet, hogy volt néhány pillanat, amikor igencsak zavart, hogy a szélkönnyeim kifagyasztják az arcomból a szemeimet, de valahogy az egész mégiscsak nagyon emberi volt. Hát most már mivel küzdjünk meg, mit győzzünk le, minek hányjunk fittyet ezek után?! Hova lett a hosszantartó mínusz, a sokcentis havak miért olvadnak tova a semmibe, hééé, miért veszitek el a jó kis játékomat??