they do change

Apám, aki az elmúlt 2-3 év alatt gyökeresen megváltozott - és egy önző, akaratos lelki terroristából egy végtelenül szeretetteli, elfogadó, türelmes, gyengéd emberré vált -, mindig azt mondta, hogy az emberek nem változnak.

A boldogság nem is jött el azonnal. De abban a pillanatban kopogtatni kezdett az ajtómon, hogy ki tudtam lépni abból, ami nem jó nekem. Azóta csak rajtam állt, hogy mennyire tudtam beereszteni és mennyire fordítottam neki hátat.

Nem öröm, boldogság van. Állandó jó. Hogy miért most? Azt hiszem, most váltam képessé arra, hogy el tudjam viselni. Volt egy masszázs szeptemberben, az ötödik Lomi tanfolyam első masszázsa. A masszázs végére megjelent megjelent a szememben egy könnycsepp, a szívemben pedig az a nagyon erős érzés, hogy végre kész vagyok egy olyan Párra, aki valóban szeret, aki megtart, aki vigyáz rám. (az elmúlt három évben valamiért ennek ellentétét kerestem és találtam, még ha másban is hittem eleinte). Hogy végre szeretem ennyire saját magam, hogy ezt hagynám megtörténni.

Tízéves korom körül tudatosodott bennem először, hogy problémám van ezzel. Hogy azt, aki szeret, nem tudom úgy szeretni - nekem azt kell mindig meghódítanom, aki a legelérhetetlenebb. Csak ez elégít ki.
Ha most visszanézek, nonszensznek tűnik a magam részéről ez a Gergő-sztori, és persze mondhatnám, hogy nem tudhattam, hogy így lesz, hogy a közös álmok sohasem válnak majd valóra, mert nem ő álmodta őket, hanem az, akivé válni szeretett volna, amikor még nem ismerte önmagát eléggé. De a tudatalattim biztos, hogy tudta, a lényemnek pontosan erre az élményre volt szüksége, ezt a játszmát akarta végigjátszani. A másik csak egy színész, aki van olyan odaadó, hogy lejátssza az általunk írt szerepeket. Mert ugye annyi függőség van, szeretünk sírni, szeretünk szenvedni, csalódni, kihasználva lenni, szeretjük, ha otthagynak, ha elutasítanak, ha megcsalnak, ha megaláznak minket. Folytonos hazárdjátékban élni, ez a szexi, ez az élvezetes, ez a csábító. A kiszámíthatatlant, a birtokolhatatlant, a felfoghatatlant akarjuk, a megoldhatatlan rejtélyt, a szfinxek szemei alatt elsétálni, tudván a biztos halált, és mégis bízni az utolsó pillanatig, hogy mi leszünk az a bizonyos egyetlen, aki túléli az igaz szíve miatt.

Ha belegondolok, nem is játszottam rosszul, utólag tudtam meg, hogy a második leghosszabb párkapcsolat lettem az életében - igazán előkelő helyezés a gyerekei anyja után. Egy csomószor győzte le saját magát önfegyelemmel, hogy ne törjön ki belőle, hogy megmentse a kapcsolatunkat. Szenvedett, mert úgy érezte, hogy megéri. És főleg változott. Nagyon sokat változott. Őszinte ember lett. Érzékel dolgokat, amiket korábban nem vett észre. Megtanult másképpen adni, megtanult bocsánatot kérni. És még mennyi minden hátravan, ami biztos vagyok benne, hogy egyszer el fog jönni.

Ugrottam, mert nekem viszont most kell élnem - és egyszer csak kiderült, hogy a boldogságot minden szenvedés és meddő küzdelem nélkül is el lehet érni. Nem, dehogy elérni. Beengedni. Megengedni. Üdvözölni. A hála a kulcs. A minden pillanatért, minden apró dologért való hála. Semmit sem készpénznek venni. Mindent észrevenni, értékelni, rácsodálkozni újra és újra.

Semmi sem zökkenőmentes. Terápia az első néhány hónap. Le kell szokni nagyon sok mindenről, ami belém idegződött Gergő mellett. Bízni, rábízni, odaadni, hinni tanulok újra - és mindez egyre könnyebb, ahogy a szerelmünk egyre több sebet begyógyít, ahogy törlődnek a rossz emlékek, és szaporodnak a tiszta lapok.

Nem mondom, hogy soha nem voltam még ilyen boldog. Az élet tele van eksztatikus pillanatokkal, napokkal, hónapokkal. De a jövőmet soha, soha nem láttam még ilyen boldognak, szépnek, reménytelinek. Tele vagyok álmokkal, és tudom, hogy Ő és én együtt fogjuk megvalósítani őket, mert ugyanazt az életet álmodjuk...