visszavágy

Milyen gyönyörű volt az a négy nap, istenem!
Az első nap még moers-nosztalgia (talán a hosszú utazás és a buborék-hatás miatt), feljött egy csomó kedves emlék és a hozzá fűződő hiány. De a második napra kiürült minden, végre nem volt ott velem a múltam, csak a jelen varázsa: a hóvirágszőnyeg, amit a tavasz első érintése életbe hívott, a sohavégetnemérő madárcsicser, a tűz pattogó sercegése, ahogy feltámadnak a melengető lángok, a napfelkelte és a naplemente aranyló vörös izzása, ahogy a fák mögül kiviláglott, csodálatos szépség. Hogy milyen jó csak állni lehúnyt szemmel, és szívni magamba az éltető vidéki levegőt, erdőillatot. Egy négyzetméternyi sík felület sincs sehol, csupa dimbesdomb minden, fantasztikus ez a vadság, ölelő öle a természetnek. Állni a perem szélén a magasban, s amíg a szem ellát, sehol egy teremtett lélek vagy bármi művi jele a civilizációnak, nem látni mást, csak erdőt, földet és dombokat, s a testfelszínt simogató szélben  így végezni a gyakorlatokat. Mint egy gondtalan kiscica, elnyúlni a fűben, elszenderedni ebéd után a melengető napon. Ürességtől mentes teljességérzet. Lelki pihenőhely, ahová nem ér el a megvetés és a rosszindulat, sem a megnemértettség és a kitaszítottság fájdalma, ahol végre nem volt magány az egyedüllét. Olyan jó lenne, ha visszamehetnék, legalább lélekben - ha erre helyszín nélkül is képes tudnék lenni. Úgy szeretném. Gyenge vagyok, nincs kőből a szívem. Megvisel ez az egész, ahogy bánnak velem, és nincs váll, amin lehetne sírni.
Tényleg, Dr. Howard Mierzwiak agysebész gépét nem találta fel azóta se senki? Mit nem adnék egy ilyen operációért, azért, hogy ezt az egészet így egyben elfelejthessem, az emlékeket azokról, akikkel valaha jól éreztem magam, akiket szeretek és most hiányoznak nagyon...