mikor voltál utoljára boldog?

- kérdezte a fiú a lánytól a tegnap nagycsaládi körben nézett romantikus filmben.
Én ma boldog voltam.
Futni, futni a nagy fűtenger közepén, alattam puha föld, felettem ragyogó nap, testemet bohókás szél cirógatja. Ez a szavakkal leírhatatlan boldogító érzés, olyan jó, hogy szinte nem is futok, hanem repülök már, mint a madarak, ívesen, puhán. Aztán hanyattfeküdni a napsütésben, magamba szívni, élni. Meghempergőzni a fűben. Mámoros egységélmény. Papilio ulysses, igen, ezentúl így fogom nevezni, leírni úgysem lehet.

És akkor már miért ne tai chiznék itt, ezen a csendes, nyílt füves terepen? Nem is tudom, miért nem jutott eszembe eddig, pedig akár mindennap itt lehetne a futás után. Régi emlékek villannak be, amikor a fatáborban Natival hajnali fél 5-kor keltünk, hogy felfussunk a dombtetőre, és onnan nézzük meg a napfelkeltét, én meg csodáltam, ahogy a gyakorlatait végzi.

Egészen bolond a szél, hol feltámad fergetegesen (épp, mikor a darunál tartok:) ), hol teljesen elül. Pár fiatal lurkó a távolból néz, nevetnek rajtam, "nézzétek, új koreográfia!", én meg nem zavartatom magam, csak csinálom mosolyogva. Jól érzem magam.

Napi 30 perc futás, szeretném, ha ezt meg tudnám továbbra is tartani, mint ilyen minimumot. Jó, hogy nemrég is esett egy csöpp hó, felpuhította a föld kérgét megint, bár a földutak most már kiszáradtak, de a füves részeken és az útmenti árkokban még nagyon puha léptekkel lehet járni. Bárcsak így maradna mindig, jólesik, mint a simogatás...