love 5.0

 
Az élet tele van szeretettel.

Soha sem késő felismerni.

Azt hiszem, az elmúlt hetek nagy tanulsága az, hogy nem szabad félni az emberi kapcsolatoktól. Ez nem is feltétlenül azt jelenti, hogy tenni kell valamit, hanem hogy engedni kell, hogy ami létrejöhet két ember között, az létrejöjjön. Be kell tudni engedni, meg kell nyitni neki a helyet. Mert amíg az ember fél a visszautasítástól, a megnemértéstől, stb., attól, hogy bármi miatt nem fog működni, vagy hogy terhes a másiknak, addig a szívét ezek a félelmek foglalják le, és már nem marad tér és energia a szeretet adására és befogadására.

Nem is kell feltétlenül barátoknak lenni. Ez amúgy sem mennyiségi kérdés, nem attól függ, hogy milyen gyakran beszélünk vagy találkozunk, mennyit tudunk tényszerűen egymásról. Badarság ezzel mérni. Az a délután például, nem tartom őt barátomnak, nem tartjuk számon egymás életét (ezután sem fogjuk), és mégis mély a találkozás és teljes. Még csak nem is beszélgettünk, csak feküdtünk hosszan masszázs után egymás mellett csendben, miközben az Ultimate Ohm-ot és Klaus Wiese tibeti hangtálait hallgattuk. Meditáció. Ott volt minden ebben a nyugalmas, tiszta csendben, több, mint amit szavakkal el lehetett volna mondani. 
Nem is volt szükség rá.