egyszer egy sárkány, egyszer egy királylány

Az élet szövedéke valami hihetetlenül fantasztikus mesterműnek tűnik. Megkapsz egy helyzetet, az élettől egy felajánlást idejekorán, a kincsre vágysz?, tessék, erre, itt beléphetsz az odavezető ajtón - és Te nemet mondasz, mert bár nem hangzik el, de Te tudod, érzed, hogy odabent nemcsak a kincs (amit az egyszerűtlenség kedvéért nevezzünk inkább királykisasszonynak), hanem egy vérszomjas sárkány is ott van, és Neked akkor nagyon szar lesz, talán túl se élnéd a küzdelmet, de egy biztos: a sebesülésekkel járó veszteség mindenképpen túlszárnyalná a nyereséget.

Aztán telnek, múlnak az évek, a királyfi éli az életét, megerősödik és egy csomó mindennel felvértezi magát, bátran vívja a csatákat, és sok ellenséget lekaszabol. Aztán egy napon valahogy újra arra téved, és az útja ismét elvezet amellett a bizonyos ajtó mellett. Először meg sem rebben a szeme, menne tovább rezzenéstelen, de aztán, ahogy közeledik ahhoz a bizonyos ajtóhoz, mégiscsak eluralkodik rajta valami irányíthatatlan erő, legyőzi a szívét a mohóság és a kíváncsiság - és a gondolat, hogy most már minden más lesz, hiszen közben megerősödött, és egyébként is, évek teltek el, talán már a sárkány is rég éhenpusztult és eltűnt közben, nem lehet tudni.

Mintha nem lehetne egyetlen játszmát sem félbehagyni, hiába kerülgeti a matthelyzeteket az ember, ha három év múlva, akkor három év múlva, de menekülés nincsen, és még csak a forgatókönyvet sem írhattad át, minden pontosan, lépésről lépésre úgy történik, ahogy a sok évvel ezelőtti sorsajánlat predesztinálta.

Petivel néztük anno a szakításkor, milyen érdekes, hogy a kapcsolatunk először előre lejátszódott 4 nap alatt piciben is, és hiába látod, hogy a vége nem lesz hepiend, de mégsem lehet meglógni, amíg nagyban is le nem játszod, muszáj, hogy vérre menjen, nem elég a sárkánnyal egy szkandert nyomni.

A végén, de csak ha már beléptél az ajtón, végül megtudod a titkot, mert mindig kiderül, hogy a királylány és a sárkány valójában egy és ugyanaz a személy, Vishnu és Shiva, isten két arca egyben, és aki a királylányt akarta, az kétségtelenül akarta magának a sárkányt is, különben megelégedett volna más, biztonságosan meghódítható területekért járó megérdemelt jutalmakkal.
Miért vagyunk ilyenek, miért a legveszélyesebb úton akarunk járni, miért a legnagyobb dolgokat akarjuk kockáztatni?

És mindezek mögött, túl a személyes tudat alatti érdekeken, mi az az erő vajon, ami e kiismerhetetlen, földalatti mozgásokat irányítja, ami a világ egyes rejtett pontjain elhelyezi egymáshoz képest a mágneseket?

Vagy egy legalább ilyen fontos kérdés, mit csinálsz, ha érzed, Te vagy a sárkánykirálylány, a királyfi meg nagy erővel dörömböl az ajtón, és nem tágít, mert legyőzhetetlennek hiszi magát, hiába küldöd el könyörögve, és mondod neki, hogy a halál fia lenne odabent?
A válasz nem is olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre tűnik, mert van egy felsőbb akarat, mint itt lent az embereké. És ebbe se belelátásunk, se beleszólásunk nincsen.

Itt van ez a könyv, amibe teljesen véletlenül botlottam bele, pont azon a napon, amikor a viszonylatok is válságba kerültek, és egyből ennél az oldalnál nyílt ki a kezemben:

"Péter, a tanítvány félti Jézust, mert látja, hogy mi készül ellene. Aggódik érte. De amikor arra bíztatja, hogy szökjön meg sorsa elől, Jézus "sátánnak" nevezi őt. A baráti aggodalom sem igazolhatja azt a biztatást, hogy a sorsát árulja el. Ahogy az anyai aggodalom se.
Mint minden anya, aggódott értem. Féltett. Azt akarta, hogy "boldog" legyek. Nem ismerte sorsom "üdvtervét", amelyben a vereségek keserves próbatételeit kellett megérnem, hogy valamivel odaadóbb legyek, és talán kevésbé hiú."

És végezetül még egy gondolat keserű igazsága, saját magamról, valamint minden emberről és emberi kapcsolatról:
"Minden lánc éppen olyan erős, mint a leggyengébb láncszem."