félek

Szakemberhez kéne fordulnom valóban. Nem normális, hogy ennyire félek, ráadásul a semmitől félek ennyire, majd kiugrik a helyéről a szívem, persze, el tudom mondani, hogy egyedül vagyok itthon és attól félek, hogy hazajönnek. Hazajönnek, és...? És?! Mi van akkor? Azt hiszem, az, hogy meglátnak. És... nem tudom. Félek. Nem mintha valami rosszat csinálnék éppen, de az érzés mégis olyan. Nem csinálok semmit, eddig zenét hallgattam, most vacsorázom. Lent az ebédlőben, ahol egyből látnak, ha nyílik a bejárati ajtó. És nagyon félek, hogy egyszercsak hazajönnek, rámnyitnak és... nagyon megijednék. Mindig összerezzenek ilyenkor. Sosem lehet tudni, hogy mi jön. Sosem lehet tudni, mi fog történni a következő pillanatban. Nem számít, hogy mit csinálok éppen, mindig félek és mindig szégyellem magam, mert sosem vagyok, sosem leszek neki tökéletes. Sosem fogom tökéletesen azt csinálni, amit kéne. Inkább semmit sem csinálok. Marad a zene, csak arra figyelek. Rejtőzködöm, mint egy éjszakai állat. Sírhatnékom van.

Tegnap együtt ebédeltem ζ-vel, és nagyon érdekes dolgot mesélt. Járt valakinél (egy szakembernél, de nem pszichológusnál), aki egyből vágta, hogy mik az életben a legnagyobb problémái, és megpróbálta felderíteni ezek okát egy előző életben. De nem is ez a lényeg, hanem hogy rájöttek, hogy (a szörnyű családtól való megszabadulás érdekében) tett sajátmagának egy fogadalmat. Egy fogadalmat arról, hogy lemond a

(megjöttek!! gyorsan becsukom a szobám ajtaját, mielőtt feljönnek és meglátnak)
(bazdmeg, nem tudok írni, csupa hiba és visszatörlés, értelmes szavakat írok, de nem azokat, amik nyelvtanilag a mondatba illenek, asszem kibaszott ideges vagyok)

világi élvezetekről, vagy hát ha úgy vesszük, a saját életéről és döntéseiről tulajdonképpen, mindarról, ami örömet okoz neki, amiben kiteljesedhet, megvalósíthatja önmagát. A személyes erőről, ő így fejezte ki. Na, de még ez sem a lényeg, hanem hogy a végén, és ez nem tudom, mennyire hatásos hosszútávon (drukkolok ζ-nek, hogy az legyen!)

(most megláttam, hogy anyám vagy apám bejelentkezett a gmail chatbe, és még ettől is megijedtem és kiléptem inkább, mert az maradt beírva, hogy work, én meg nem is dolgozom, hanem blogot írok, és ezt rettenetes bűn!)

, mindenesetre a végén azt mondta neki a nő: és most feloldozunk Téged ezek alól a fogadalmak alól! Mondd utánam...
 
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, ha ez tényleg működhet így, és egy sorsproblémától meg lehet egy csettintéssel egy életre szabadulni, hát, elég hihetetlenül hangizk, de ha netal ántán mégis, akkor le a kalappal, és nem érdekel, hány ezer forint, rohanok egyből a nőhöz!! Mert az tutifix, hogy én is tettem magamnak az idők kezdetén egy fogadalmat, amit újra és újra be akarok állandóan teljesíteni az életem során, nem számít, mennyi kárt okozok önmagamnak és másoknak vele, vagy hát pont ez a lényege a fogadalomnak, amit belül létezni érzek, kicsinálni magam a nekem kedves szeretett lények bántásának közreműködésével, mert csak így tud igazán fájni, ha magamat bántom, az nem fáj, azt jól tudom tűrni.

Miért írom ezt most ide le, az ilyet az ember a legjobb barátjának szokta, hát, én sem tudom, talán mert jelenleg nem tudom, hogy ki az? Vagy most is félek, és szégyellem magam, és úgy érzem, egyetlen barátomat sincs jogom terhelni? Ez meg zubog itt bennem már hetek óta, és most már muszáj. És ha most nem foglalkozok vele, nem engedem kitörni, akkor mikor, holnap elmegyek, le szeretnék csendeülni, net természetesen nem lesz, és azon gondolkodom, hogy a telefonomat is inkább itthonhagyom. 

(rosszabb vagyok, mint egy hisztis gyerek, anyám most felhívott telefonon, hogy menjek le, mondtam, hogy nem megyek, mert félek, de mégiscsak kierőszakolta, persze apám pont abban a pillanatban jött meg, én meg elbújtam a takaró mögé, és azt suttogtam sírva, hogy én nem vagyok itt, én nem vagyok itt, és rettegtem, hogy ne vegyen észre, aztán amikor kiment, akkor felszaladtam)