Minden mesterséges szépségtől és sallangtól mentes realizmusba ágyazott, szívbemarkolóan gyönyörű jelenetek füzére szeretetről, elfogadásról, előítéletektől való mentességről. Arról, amilyen tisztán csak egy gyerek tud a világhoz, a másik 'emberhez' viszonyulni. Arról, hogy mennyi mindenre képesek egymásért: megenni a cukrot, amitől tudja, hogy hányni fog (hogy még ha butuska módon is, de mindenképp érzékeltesse, hogy értékeli, amit a másik adni szeretne neki). Embert ölni, meghalni.
Persze, ahogy a való életben is, mindennek megvan a maga önző mozgatórugója: a magány és a szeretethiány, az élettel való kegyetlen küzdelem, amit együtt sokkal könnyebb elviselni.
Az éhség pedig leküzdhetetlen átok. Egy vámpírfilm, amiben ő az áldozat: élete nyomorultabb, mint az átlagemberé. Nem tehet mást - sorstragédia, kegyetlen kereszt.
Nemcsak a kisfiú brutális, abban, amilyen természetességgel és toleranciával kezeli a 'lányt'. Sztereotípiáknak semmi nyoma, nem süt rá bilogot, nem akad ki, nem ítél, nem undorodik. Félelem nélkül néz a szemébe, nem hátrál meg, miután megtudja, hogy ki ő, pedig a pakliban benne van, hogy az életét kockáztatja ezzel. Az is brutális, ahogy Eli saját magát, úgy, ahogy van, az ajkára s kezére száradt vérrel együtt oda tudja adni, egy pillanatra sem fordul meg a fejében, hogy rejtegesse. Ez ő. Nem mossa le, nem szégyenkezik. A vér a feltétel nélküli elfogadás szimbóluma nekem ebben a filmben. Ettől olyan gyönyörű az első csók. Közvetlenül azután...
Számtalan nagy pillanat és emlékezetes jelenet. Esztétikailag is (ahogy a szétmarcangolt testtájak lelassítva a vízbe csobbannak, mialatt a fiú a víz alá nyomva lélegzetvisszafojtva vár, vagy ahogy a macskák a fertőzött nőnek nekiesnek), de a film értékét nem ezek adják. A legszebb jelenetek teljesen díszlettelenek, a háttér a legegyszerűbb, színtelen és fakó svéd valóság. Néhány villanásnyi képet nem tudok elfelejteni. Azt például, ahogy Eli megsimítja az öreg arcát - reakcióként arra, hogy az azt kérte, ma ne találkozzon Oszkárral, az egyetlen barátjával. Szerintem ez nagyon nagy pillanat, érett, felnőtt. A megértés, minden dac, vádló harag, kétségbevonás nélkül, tudni, hogy nem önzésből, hanem féltésből kéri, s kicsit még sajnálni is, amiért ezt kell kérnie. Vagy amikor Eli azt mondja Oszkárnak: képzeld magad az én helyembe... és Oszkár veszi a fáradságot, hogy ezt megpróbálja, és egy pillanatra valóban átérzi azt, ami a másik, és megért mindent. És a legutolsó képkockák persze. Nem lehet tudni, mi jön, hogy milyen élet az, amit a fiú vállalni fog, aminek a súlyát magára veszi a szerelméért, csak azt, hogy együtt. Félelmek nélküli önátadásban.
Ki gondolná, hogy ennyire gyönyörséges filmet lehet kihozni egy vámpírsztoriból, egy filmet, ami végre nem a perverzióinkról, hanem épp az emberségről szól? M-mel néztük, különleges filmet egy különleges nap végpontjaként, azt mondta, érzi, hogy ez most nagyon ideillene. Valahogy mindig a spontán esték sikerülnek a legjobban, de azért bánom kicsit, hogy az indiai koncertről lemaradtam. Anyu lemondta, én csúsztam a masszázzsal, A. pedig felhívott, hogy ott áll, és egy darab jegy sincs már, akkora teltház. Persze, elővéttel szerettem volna, de közbejött néhány sürgősségi kezelés, miután lényegében egész héten csillagokat láttam a fájdalomtól. Nem baj, lesz még alkalom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése