Az ilyet szeretem, nincs semmi különleges oka, és mégis belémköltözik valami mosolygás, hogy lenni jó, csak így, egyszerűn, ahogy a főttkrumplit magában majszolom, és ízlik. Kis szülinapi köszöntés volt, majd eztneked-zenecserebere, a mahavishnutól majd kibújt a bőréből, és fény derült arra is, hogy melyik volt az a félelmetes Autechre-album. Ő is másolt nekem, de hát ez nem lopás? - kérdem annál a számnál, amit letöröltünk végülis, jobb érzés nekem ez így, mert ami fontos, az egyáltalán nem ez. És meg lettem dícsérve, vagy mi, hogy jól veszem ezt az éles kanyart, lehetne sokféle módon sokkal rosszabbul is, még fél év múlva is bezártan nyöszörögni a múlton, én meg mintha nyitott lennék az újra, ami ezután jön. Így érzem én is most, de azért félek egy kicsit, a hullámok mindig fodrozzák a tengert, s hogy éppen felborítja-e a hajód, előre sosem lehet tudni. És mintha egy lagging time is megfigyelhető lenne, ahogy a jövőben érik be a jelen pillanat teljes utóhatása; nem várok már lineáris pozitív tendenciát.
A szeretésen gondolkoztam még, mennyire nem függ, vagy legalábbis nem csak, a másik ember viszonzásától és a gördülékenységétől a kapcsolatnak, lám ez most magától hullott alá, és minden egyből olyan jól megy, teljesen kölcsönös és semmit sem kell nyögni, félve kopogtatni újra és újra merev falakon - a vanásunkon kívül nem tettünk hozzá semmi különöset. Alignak érzem az ismerést, időben legalábbis, az egymás mellett töltött órák számára pillantva, és valahogy mégis természetes, hogy mi vagyunk, hogy köztünk bizalom van, hogy ő is felhív, ha valami van, én is szólok, ha filmről van szó, megnézzük, persze, ha késő van, aludjak(virrasszak:) ) nála, már egy csomó helyre együtt mentünk el, ha az utcán véletlenül összefutunk, abból is párórás együttlét lesz, és közben nagyon jókat beszélgetünk, jól érzem vele magam. És mégis, érzem, hogy (még) nem tudom úgy szeretni, mint szeretem azt, aki most érthetetlen furcsa velem és bánt, akivel most nem működik semmi, és egy ideje zsákutca van. Úgy tűnik, ez nem üzlet dolga...
Aztán szimplakert, AKG-s multimédia-fejlesztő osztálytalálkozó. Jó, hogy halasztottuk, mert azt képzeltem, nem lesz nekem olyan fontos, és biztos úgyis inkább a farsangra mentem volna. Ehhez képest este nyolctól hajnali háromig toltuk, legalábbis én akkor jöttem el, a többiek még mindig maradtak valameddig. És nem tudom, hogy mondjam el, milyen mélysége volt, ha odateszem mondjuk a délutáni levlistás talákozó mellé, ahol kezdeményeztünk ugyan egy-két személyes beszélgetést, de amúgy látszólag mintha mindenki saját magával lett volna csak elfoglalva, itt meg olyan megnyílás és egymás lelke felé fordulás volt, hogy az sem lett volna mélyebb és bensőségesebb, ha mindenki mindenkinek szerelmet vallott volna. Nem részletezem inkább, kemény volt, tabukról, halálról, szerelemről, és arról, hogy bármi történjen, fel lehet állni. Nem gondoltam volna, hogy a harmincéves volt ofőnk is egyszer még így meg fog felénk nyílni.
Tökre érződött, hogy nagyon bír minket, és mi is viszont... Szipp-szipp:)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése