visszavágy

Milyen gyönyörű volt az a négy nap, istenem!
Az első nap még moers-nosztalgia (talán a hosszú utazás és a buborék-hatás miatt), feljött egy csomó kedves emlék és a hozzá fűződő hiány. De a második napra kiürült minden, végre nem volt ott velem a múltam, csak a jelen varázsa: a hóvirágszőnyeg, amit a tavasz első érintése életbe hívott, a sohavégetnemérő madárcsicser, a tűz pattogó sercegése, ahogy feltámadnak a melengető lángok, a napfelkelte és a naplemente aranyló vörös izzása, ahogy a fák mögül kiviláglott, csodálatos szépség. Hogy milyen jó csak állni lehúnyt szemmel, és szívni magamba az éltető vidéki levegőt, erdőillatot. Egy négyzetméternyi sík felület sincs sehol, csupa dimbesdomb minden, fantasztikus ez a vadság, ölelő öle a természetnek. Állni a perem szélén a magasban, s amíg a szem ellát, sehol egy teremtett lélek vagy bármi művi jele a civilizációnak, nem látni mást, csak erdőt, földet és dombokat, s a testfelszínt simogató szélben  így végezni a gyakorlatokat. Mint egy gondtalan kiscica, elnyúlni a fűben, elszenderedni ebéd után a melengető napon. Ürességtől mentes teljességérzet. Lelki pihenőhely, ahová nem ér el a megvetés és a rosszindulat, sem a megnemértettség és a kitaszítottság fájdalma, ahol végre nem volt magány az egyedüllét. Olyan jó lenne, ha visszamehetnék, legalább lélekben - ha erre helyszín nélkül is képes tudnék lenni. Úgy szeretném. Gyenge vagyok, nincs kőből a szívem. Megvisel ez az egész, ahogy bánnak velem, és nincs váll, amin lehetne sírni.
Tényleg, Dr. Howard Mierzwiak agysebész gépét nem találta fel azóta se senki? Mit nem adnék egy ilyen operációért, azért, hogy ezt az egészet így egyben elfelejthessem, az emlékeket azokról, akikkel valaha jól éreztem magam, akiket szeretek és most hiányoznak nagyon...

Let the Right One in

Abszolút nincsenek szavak-kategória, nem is próbálom meg, hogy valami érdemit, inkább csak néhány szubjektív emlék, érzés, gondolat...

Minden mesterséges szépségtől és sallangtól mentes realizmusba ágyazott, szívbemarkolóan gyönyörű jelenetek füzére szeretetről, elfogadásról, előítéletektől való mentességről. Arról, amilyen tisztán csak egy gyerek tud a világhoz, a másik 'emberhez' viszonyulni. Arról, hogy mennyi mindenre képesek egymásért: megenni a cukrot, amitől tudja, hogy hányni fog (hogy még ha butuska módon is, de mindenképp érzékeltesse, hogy értékeli, amit a másik adni szeretne neki). Embert ölni, meghalni.

Persze, ahogy a való életben is, mindennek megvan a maga önző mozgatórugója: a magány és a szeretethiány, az élettel való kegyetlen küzdelem, amit együtt sokkal könnyebb elviselni.

Az éhség pedig leküzdhetetlen átok. Egy vámpírfilm, amiben ő az áldozat: élete nyomorultabb, mint az átlagemberé. Nem tehet mást - sorstragédia, kegyetlen kereszt.

Nemcsak a kisfiú brutális, abban, amilyen természetességgel és toleranciával kezeli a 'lányt'. Sztereotípiáknak semmi nyoma, nem süt rá bilogot, nem akad ki, nem ítél, nem undorodik. Félelem nélkül néz a szemébe, nem hátrál meg, miután megtudja, hogy ki ő, pedig a pakliban benne van, hogy az életét kockáztatja ezzel. Az is brutális, ahogy Eli saját magát, úgy, ahogy van, az ajkára s kezére száradt vérrel együtt oda tudja adni, egy pillanatra sem fordul meg a fejében, hogy rejtegesse. Ez ő. Nem mossa le, nem szégyenkezik. A vér a feltétel nélküli elfogadás szimbóluma nekem ebben a filmben. Ettől olyan gyönyörű az első csók. Közvetlenül azután...

Számtalan nagy pillanat és emlékezetes jelenet. Esztétikailag is (ahogy a szétmarcangolt testtájak lelassítva a vízbe csobbannak, mialatt a fiú a víz alá nyomva lélegzetvisszafojtva vár, vagy ahogy a macskák a fertőzött nőnek nekiesnek), de a film értékét nem ezek adják. A legszebb jelenetek teljesen díszlettelenek, a háttér a legegyszerűbb, színtelen és fakó svéd valóság. Néhány villanásnyi képet nem tudok elfelejteni. Azt például, ahogy Eli megsimítja az öreg arcát - reakcióként arra, hogy az azt kérte, ma ne találkozzon Oszkárral, az egyetlen barátjával. Szerintem ez nagyon nagy pillanat, érett, felnőtt. A megértés, minden dac, vádló harag, kétségbevonás nélkül, tudni, hogy nem önzésből, hanem féltésből kéri, s kicsit még sajnálni is, amiért ezt kell kérnie. Vagy amikor Eli azt mondja Oszkárnak: képzeld magad az én helyembe... és Oszkár veszi a fáradságot, hogy ezt megpróbálja, és egy pillanatra valóban átérzi azt, ami a másik, és megért mindent. És a legutolsó képkockák persze. Nem lehet tudni, mi jön, hogy milyen élet az, amit a fiú vállalni fog, aminek a súlyát magára veszi a szerelméért, csak azt, hogy együtt. Félelmek nélküli önátadásban.

Ki gondolná, hogy ennyire gyönyörséges filmet lehet kihozni egy vámpírsztoriból, egy filmet, ami végre nem a perverzióinkról, hanem épp az emberségről szól? M-mel néztük, különleges filmet egy különleges nap végpontjaként, azt mondta, érzi, hogy ez most nagyon ideillene. Valahogy mindig a spontán esték sikerülnek a legjobban, de azért bánom kicsit, hogy az indiai koncertről lemaradtam. Anyu lemondta, én csúsztam a masszázzsal, A. pedig felhívott, hogy ott áll, és egy darab jegy sincs már, akkora teltház. Persze, elővéttel szerettem volna, de közbejött néhány sürgősségi kezelés, miután lényegében egész héten csillagokat láttam a fájdalomtól. Nem baj, lesz még alkalom...

:'-(

Azt hiszem, szükségem lenne rá nagyon, hogy beszéljek róla...
De úgy érzem, egyedül vele tudnék erről beszélni. Egyedül neki tudtam elmondani azok közül, akik most részei / részei voltak az életemnek.
Ő nem kezdett sajnálni, nem mondta azt, hogy jaj szegény, milyen nehéz lehet. Utálom, ha sajnálnak miatta.
Ő nem sajnált, ő teljesen ugyanúgy viszonyult hozzám utána is, és nem változott semmi, de semmi. És ettől az egész olyan súlytalan lett... és ez annyira jó, annyira megkönnyebbítő volt. 
És erre lenne szükségem most is, hogy valakivel megosztva, valakinek a vállán súlytalan lehessen ez a nagy teher...

örök

"Ha kiderülne, hogy világvége lesz, te lennél az első, akiért aggódnék." - mondta, az én szememben pedig megjelent egy könnycsepp a meghatódottságtól. Nem is könnycsepp, sírtam egy kicsit.

Köszönöm, hogy vagy.

És bennem is így.
Pedig régen találkoztunk, legalábbis így, ilyen közvetlen mélységben már nagyon régen.

Mitől van ez, hogy a hosszú megismerésben-megszeretésben két ember ennyire fontos lesz egymásnak, és ez nem múlik el akkor sem, ha...? És nem úgy, és nem azért, mert függésben vannak egymástól, mert kell valamiért az ő adása, hanem érdek nélkül, immár teljes elengedésben...?
Nem tudom, de tényleg van valami, túl minden szükségleten és vágyon és túl az érzelmek s az évszakok váltakozásán, lehet valami két ember között, ami örök, ami örökké megmarad.

pff

Anyám mondja, hogy mondta neki N.É. kolléga, akivel szintén beszélgettem ma hosszabban, hogy milyen jó volt engem látni, olyan kiegyensúlyozott vagyok - hát igen, ja, teljesen jól voltam, és úgy általában jól vagyok, tegnap is megkaptam, hogy "úgy látom, most egy felfelé ívelő szakasza van az életednek" - na ennek ellenére most láthattátok, mennyire egyik pillanatról a másikra tud eltűnni ez, tessék, nálam ilyen egy pánikroham. És az egész onnan indult, hogy meg akartam apámnak, illetve rajta keresztül az egyik festőnek csinálni készre egy melót, mielőtt elutazom.  

Egyébként nekem szerintem nem kéne előző életekben kutakodnom, hogy tudjam, mitől van ez, pontosan tudom, hogy ebben az életben mi történt velem, ami miatt, mert egyszer sikerült oda egyedül is 'visszautaznom'. De hogy azt is tudjam, mi a megoldás, az innen még hosszú-hosszú fényévekre van... És az ilyesmit nem lehet se kifutni, se kimeditálni, se kiőrjöngeni, se kitáncolni, se kimasszírozni, mint valami általános gyenge pontot, felidegesíthetőséget, feszültséget. Ettől nem tudom magam leválasztani és függetleníteni. Ez az epicentrumban ered, és erősebb nálam. Vagy legalábbis úgy érzem.

félek

Szakemberhez kéne fordulnom valóban. Nem normális, hogy ennyire félek, ráadásul a semmitől félek ennyire, majd kiugrik a helyéről a szívem, persze, el tudom mondani, hogy egyedül vagyok itthon és attól félek, hogy hazajönnek. Hazajönnek, és...? És?! Mi van akkor? Azt hiszem, az, hogy meglátnak. És... nem tudom. Félek. Nem mintha valami rosszat csinálnék éppen, de az érzés mégis olyan. Nem csinálok semmit, eddig zenét hallgattam, most vacsorázom. Lent az ebédlőben, ahol egyből látnak, ha nyílik a bejárati ajtó. És nagyon félek, hogy egyszercsak hazajönnek, rámnyitnak és... nagyon megijednék. Mindig összerezzenek ilyenkor. Sosem lehet tudni, hogy mi jön. Sosem lehet tudni, mi fog történni a következő pillanatban. Nem számít, hogy mit csinálok éppen, mindig félek és mindig szégyellem magam, mert sosem vagyok, sosem leszek neki tökéletes. Sosem fogom tökéletesen azt csinálni, amit kéne. Inkább semmit sem csinálok. Marad a zene, csak arra figyelek. Rejtőzködöm, mint egy éjszakai állat. Sírhatnékom van.

Tegnap együtt ebédeltem ζ-vel, és nagyon érdekes dolgot mesélt. Járt valakinél (egy szakembernél, de nem pszichológusnál), aki egyből vágta, hogy mik az életben a legnagyobb problémái, és megpróbálta felderíteni ezek okát egy előző életben. De nem is ez a lényeg, hanem hogy rájöttek, hogy (a szörnyű családtól való megszabadulás érdekében) tett sajátmagának egy fogadalmat. Egy fogadalmat arról, hogy lemond a

(megjöttek!! gyorsan becsukom a szobám ajtaját, mielőtt feljönnek és meglátnak)
(bazdmeg, nem tudok írni, csupa hiba és visszatörlés, értelmes szavakat írok, de nem azokat, amik nyelvtanilag a mondatba illenek, asszem kibaszott ideges vagyok)

világi élvezetekről, vagy hát ha úgy vesszük, a saját életéről és döntéseiről tulajdonképpen, mindarról, ami örömet okoz neki, amiben kiteljesedhet, megvalósíthatja önmagát. A személyes erőről, ő így fejezte ki. Na, de még ez sem a lényeg, hanem hogy a végén, és ez nem tudom, mennyire hatásos hosszútávon (drukkolok ζ-nek, hogy az legyen!)

(most megláttam, hogy anyám vagy apám bejelentkezett a gmail chatbe, és még ettől is megijedtem és kiléptem inkább, mert az maradt beírva, hogy work, én meg nem is dolgozom, hanem blogot írok, és ezt rettenetes bűn!)

, mindenesetre a végén azt mondta neki a nő: és most feloldozunk Téged ezek alól a fogadalmak alól! Mondd utánam...
 
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, ha ez tényleg működhet így, és egy sorsproblémától meg lehet egy csettintéssel egy életre szabadulni, hát, elég hihetetlenül hangizk, de ha netal ántán mégis, akkor le a kalappal, és nem érdekel, hány ezer forint, rohanok egyből a nőhöz!! Mert az tutifix, hogy én is tettem magamnak az idők kezdetén egy fogadalmat, amit újra és újra be akarok állandóan teljesíteni az életem során, nem számít, mennyi kárt okozok önmagamnak és másoknak vele, vagy hát pont ez a lényege a fogadalomnak, amit belül létezni érzek, kicsinálni magam a nekem kedves szeretett lények bántásának közreműködésével, mert csak így tud igazán fájni, ha magamat bántom, az nem fáj, azt jól tudom tűrni.

Miért írom ezt most ide le, az ilyet az ember a legjobb barátjának szokta, hát, én sem tudom, talán mert jelenleg nem tudom, hogy ki az? Vagy most is félek, és szégyellem magam, és úgy érzem, egyetlen barátomat sincs jogom terhelni? Ez meg zubog itt bennem már hetek óta, és most már muszáj. És ha most nem foglalkozok vele, nem engedem kitörni, akkor mikor, holnap elmegyek, le szeretnék csendeülni, net természetesen nem lesz, és azon gondolkodom, hogy a telefonomat is inkább itthonhagyom. 

(rosszabb vagyok, mint egy hisztis gyerek, anyám most felhívott telefonon, hogy menjek le, mondtam, hogy nem megyek, mert félek, de mégiscsak kierőszakolta, persze apám pont abban a pillanatban jött meg, én meg elbújtam a takaró mögé, és azt suttogtam sírva, hogy én nem vagyok itt, én nem vagyok itt, és rettegtem, hogy ne vegyen észre, aztán amikor kiment, akkor felszaladtam)

krumplicukor

Amikor közeledik valami új élet illata, a régi mindig egy kicsit rendeződik belül, át-átpereg és körbefordul, mint a gyümölcs a turmixgépben, krémessé simul, aztán elcsitul. Talán ezért van, hogy a kanyar után még minden nap retrospektív egy kicsit...

És persze én is ott tartok, hogy mogorva elefánt vagy kedves krumpli, itt van például a telefonom, amiből már egy éve nem töröltem ki az sms-eket (nem őrizgetés, csak egyszerűen nem foglalkozom ezzel), és a tavaly március tele van kedves krumplival. És nekem talán elég ennyi is, hogy egy éve milyenféle kedves krumpli volt, erről már kezdtem megfeledkezni az elkövetkezendő hónapok kaotikus viharában.

De mintha lennének emberek, akikhez nem is lehet máshogy, csak szubjektívan közelíteni. Hiába mondja a kívülálló, hogy itt alapvető emberi dolgok sérültek (ez a mondat valahogy nagyon megragadt), látod, hogy nincs is semminek tudatában, semmiféle utóhatásnak, saját szándéknak vagy felelősségnek, és mindent a legártatlanabb arccal és szívvel, igen, a tudat(ta)lanság, mondod, és képtelen vagy rá haragudni, pedig mást talán már rég tízszer is felpofoztál volna. De talán nem is baj ez így.

Ma meg nagyon kedves-napos délelőtt, pirkadar előtt kelés, fél kilencig Pressing, aztán röplátogatás a gimimbe. Anyumnak vittem ételt, Drixinek épp lyukas óra, beszélgetünk, érdeklem (kérdi, mi van az indológiával, én meg csak nevetek, és a ma-uri masszázsról kezdek mesélni). Finomszövésű indiai ing a testén, olyasmi, mint az a leheletvékony, ami még anyué volt, valami gyönyörű. 

Amolyan példakép volt ő nekem gimiben végig, a 'titkos szerelmem', majd kedves barátnőm. Azt hiszem, egy novellám van, amire igazán büszke vagyok, az ő személye inspirálta (persze sosem mondanám el neki). Az a kedves, csöndes, visszafogott, szelíd lágyság, nemes egyszerűség, amit szimbolizál nekem, ő ettől szép és ettől nőies. Valami olyasmi, mint amit Y jelentett nekem a mostani életemben. És még hasonlítanak is...

mikor voltál utoljára boldog?

- kérdezte a fiú a lánytól a tegnap nagycsaládi körben nézett romantikus filmben.
Én ma boldog voltam.
Futni, futni a nagy fűtenger közepén, alattam puha föld, felettem ragyogó nap, testemet bohókás szél cirógatja. Ez a szavakkal leírhatatlan boldogító érzés, olyan jó, hogy szinte nem is futok, hanem repülök már, mint a madarak, ívesen, puhán. Aztán hanyattfeküdni a napsütésben, magamba szívni, élni. Meghempergőzni a fűben. Mámoros egységélmény. Papilio ulysses, igen, ezentúl így fogom nevezni, leírni úgysem lehet.

És akkor már miért ne tai chiznék itt, ezen a csendes, nyílt füves terepen? Nem is tudom, miért nem jutott eszembe eddig, pedig akár mindennap itt lehetne a futás után. Régi emlékek villannak be, amikor a fatáborban Natival hajnali fél 5-kor keltünk, hogy felfussunk a dombtetőre, és onnan nézzük meg a napfelkeltét, én meg csodáltam, ahogy a gyakorlatait végzi.

Egészen bolond a szél, hol feltámad fergetegesen (épp, mikor a darunál tartok:) ), hol teljesen elül. Pár fiatal lurkó a távolból néz, nevetnek rajtam, "nézzétek, új koreográfia!", én meg nem zavartatom magam, csak csinálom mosolyogva. Jól érzem magam.

Napi 30 perc futás, szeretném, ha ezt meg tudnám továbbra is tartani, mint ilyen minimumot. Jó, hogy nemrég is esett egy csöpp hó, felpuhította a föld kérgét megint, bár a földutak most már kiszáradtak, de a füves részeken és az útmenti árkokban még nagyon puha léptekkel lehet járni. Bárcsak így maradna mindig, jólesik, mint a simogatás...

drog

"Mom, die gerade aus Sydney zurückgekehrt war, hatte mir einen gewaltigen, unglaublich blauen Schmetterling mitgebracht, Papilio ulysses, präpariert in einem mit Watte gefüllten Rahmen. Dauernd hielt ich ihn dicht vor mein Gesicht, so dicht, dass ich nur noch Blau sah. Es erfüllte mich mit einem Gefühl, das ich später durch Alkohol wiederholen wollte und schließlich bei Clare wiederfand, ein Gefühl von Einheit, Vergessenheit und Leichtigkeit im besten Sinne des Wortes."

(Ez egy részlet Az időutazó feleségéből, amit Zsombortól kaptam, most pont itt tartok.)

Szerintem a szíve mélyén mindenki ezt keresi. Legalábbis számomra azok a dolgok, cselekvések és nemcselekvések, amik a legfontosabbak az életemben, azok az emberek, akikkel a legjobb együttlenni, mind ezt az érzést hozzák el. A baj csak annyi, ahogy X mondta ki éppen az imént, egy drog is ez az érzés valahol. Kőkemény függőség... és nem látod a

 -ot.

love 5.0

 
Az élet tele van szeretettel.

Soha sem késő felismerni.

Azt hiszem, az elmúlt hetek nagy tanulsága az, hogy nem szabad félni az emberi kapcsolatoktól. Ez nem is feltétlenül azt jelenti, hogy tenni kell valamit, hanem hogy engedni kell, hogy ami létrejöhet két ember között, az létrejöjjön. Be kell tudni engedni, meg kell nyitni neki a helyet. Mert amíg az ember fél a visszautasítástól, a megnemértéstől, stb., attól, hogy bármi miatt nem fog működni, vagy hogy terhes a másiknak, addig a szívét ezek a félelmek foglalják le, és már nem marad tér és energia a szeretet adására és befogadására.

Nem is kell feltétlenül barátoknak lenni. Ez amúgy sem mennyiségi kérdés, nem attól függ, hogy milyen gyakran beszélünk vagy találkozunk, mennyit tudunk tényszerűen egymásról. Badarság ezzel mérni. Az a délután például, nem tartom őt barátomnak, nem tartjuk számon egymás életét (ezután sem fogjuk), és mégis mély a találkozás és teljes. Még csak nem is beszélgettünk, csak feküdtünk hosszan masszázs után egymás mellett csendben, miközben az Ultimate Ohm-ot és Klaus Wiese tibeti hangtálait hallgattuk. Meditáció. Ott volt minden ebben a nyugalmas, tiszta csendben, több, mint amit szavakkal el lehetett volna mondani. 
Nem is volt szükség rá.

die wellen

Nagyjából átlagosan napi öt órát aludtam az elmúlt egy hónapban, úgyhogy muszáj változtatni a prioritásokon, most például úgy döntöttem, blogolni nincs időm, csak németezni:), úgyhogy egy einstürzende neubauten számot kaptok, amire hétfőn rákattantam (és aztán két napig nem bírtam mozdítani a nyakam, stb), két dolgot tudok nagyonszeretni a zenében, az egyik ez a végsőkig fokozás... és aztán bummm! Tök más képem volt egyébként erről a zenekarról, amit a fiúk mondtak régen, az alapján valami elborult zajzenének hittem, és nem is igen érdekelt, most meg belebotlottam egy számba véletlen, és iszonyúan tetszik... és dupla haszon, remélem, okos segítség lesz ez az ének/szövegelés a szótanulásban, nem szeretek szavakat tanulni, és nem is maradnak meg, ha nincs mihez kötni őket.
Szóval kedvencdal-dalszöveg, alant meg nyersfordítás, inkább ordítás mint fordítás, nem értek hozzá és most nem is célom, hogy időt szánjak és megerőltessem magam, mert csak a szavak miatt... meg mert tetszenek a szavak mögött a rétegek. (várhatod-e valaha is a hullámtól, hogy itt marad?)

Was soll ich jetzt mit euch, ihr Wellen, ihr, die ihr euch nie
entscheiden könnt, ob ihr die ersten oder letzten seid?
Die Küste wollt ihr definieren mit eurem ständigen Gewäsch,
sie zisilieren mit eurem Kommen, eurem Gehen.
Und doch weiss niemand wie lang die Küste wirklich ist,
wo das Land aufhört, das Land beginnt, denn ständig ändert
ihr die Linie, Länge, Lage, mit dem Mond und unberechenbar.


Beständig nur ist eure Unbeständigkeit.


Siegreich letztendlich, denn sie höhlt, wie oft beschworen,
Steine, mahlt den Sand, so fein wie Stundengläser,
Eieruhren ihn brauchen, zum Zeitvermessen und für den
Unterschied von hart und weich.


Siegreich auch weil niemals müde, den Wettbewerb, wer
von uns beiden zuerst in Schlaf versinkt, gewinnt ihr, oder
du, das Meer noch immer, weil du niemals schläfst.


Obwohl selbst farblos, erscheinst du blau wenn in deiner
Oberfläche ruhig sich der Himmel spiegelt, ein Idealparkour
zum wandeln für den Sohn des Zimmermanns, das wandelbarste Element.


Und umgekehrt wenn du bist, wild, und laut und tosend
deine Brandung, in deine Wellenberge lausch' ich,
und aus den höchsten Wellen, aus den Brechern,
brechen dann die tausend Stimmen, meine, die von gestern,
die ich nicht kannte, die sonst flüstern und alle anderen
auch, und mittendrin der Nazarener;
Immer wieder die famosen, fünfen, letzten Worte:
Warum hast du mich verlassen?


Ich halt dagegen, brüll' jede Welle einzeln an:
Bleibst du jetzt hier?
Bleibst du jetzt hier?
Bleibst du jetzt hier, oder was?   

Mit kezdjek veletek, ti hullámok, veletek, akik sosem tudjátok eldönteni, hogy az elsők vagy az utolsók vagytok-e?
Definiálni akarjátok a tengerpartot állandó partmosásotokkal, cizellálni akarjátok jövésetekkel és menésetekkel.
És mégsem tudja senki, hogy milyen hosszú valójában a tengerpart, hogy hol végződik és hol kezdődik a szárazföld, mert állandóan változtatjátok a vonalat, a hosszúságot, a fekvést a hold segítségével és kiszámíthatatlanul is.

Csak az állhatatlanságotok állandó.

És ő győz végülis, mert kivájja a köveket, ahogy gyakran ígérte, megőrli a homokot, olyan finomra, amilyen a homokórákba kell a tojáshoz, hogy mérni tudjuk az időt, és megkülönböztessük a keményet a lágytól.

Győztök azért is, mert sosem fáradtok el, a versenyt, hogy kettőnk közül ki merül előbb álomba, ti nyeritek, vagyis te, még mindig a tenger, mert te soha nem alszol.

Bár te magad színtelen vagy, kéknek látszol, amikor felszíneden az égbolt nyugalmasan tükröződik - egy ideális terep arra, hogy az ács fia rajta járjon: a legváltozékonyabb elem.

És fordítva, amikor vad vagy és hangos, és zúg benned a hullámok moraja, hegymagas hullámaidat fülelem, és a legmagasabb megtörő hullámokból ezer hang tör elő, az enyémek is, a tegnapiak, amelyeket nem ismertem, amelyek máskor susognak és minden más hang is, köztük a Názáreti, újra és újra a híres utolsó négy szó:
Miért hagytál el engem?

Ellenszegülök, minden hullámra egyenként ráüvöltök:
Most itt maradsz?
Most itt maradsz?
Most itt maradsz, vagy mi lesz?!

egy boldog este

Az ilyet szeretem, nincs semmi különleges oka, és mégis belémköltözik valami mosolygás, hogy lenni jó, csak így, egyszerűn, ahogy a főttkrumplit magában majszolom, és ízlik. Kis szülinapi köszöntés volt, majd eztneked-zenecserebere, a mahavishnutól majd kibújt a bőréből, és fény derült arra is, hogy melyik volt az a félelmetes Autechre-album. Ő is másolt nekem, de hát ez nem lopás? - kérdem annál a számnál, amit letöröltünk végülis, jobb érzés nekem ez így, mert ami fontos, az egyáltalán nem ez. És meg lettem dícsérve, vagy mi, hogy jól veszem ezt az éles kanyart, lehetne sokféle módon sokkal rosszabbul is, még fél év múlva is bezártan nyöszörögni a múlton, én meg mintha nyitott lennék az újra, ami ezután jön. Így érzem én is most, de azért félek egy kicsit, a hullámok mindig fodrozzák a tengert, s hogy éppen felborítja-e a hajód, előre sosem lehet tudni. És mintha egy lagging time is megfigyelhető lenne, ahogy a jövőben érik be a jelen pillanat teljes utóhatása; nem várok már lineáris pozitív tendenciát.

A szeretésen gondolkoztam még, mennyire nem függ, vagy legalábbis nem csak, a másik ember viszonzásától és a gördülékenységétől a kapcsolatnak, lám ez most magától hullott alá, és minden egyből olyan jól megy, teljesen kölcsönös és semmit sem kell nyögni, félve kopogtatni újra és újra merev falakon - a vanásunkon kívül nem tettünk hozzá semmi különöset. Alignak érzem az ismerést, időben legalábbis, az egymás mellett  töltött órák számára pillantva, és valahogy mégis természetes, hogy mi vagyunk, hogy köztünk bizalom van, hogy ő is felhív, ha valami van, én is szólok, ha filmről van szó, megnézzük, persze, ha késő van, aludjak(virrasszak:) ) nála, már egy csomó helyre együtt mentünk el, ha az utcán véletlenül összefutunk, abból is párórás együttlét lesz, és közben nagyon jókat beszélgetünk, jól érzem vele magam. És mégis, érzem, hogy (még) nem tudom úgy szeretni, mint szeretem azt, aki most érthetetlen furcsa velem és bánt, akivel most nem működik semmi, és egy ideje zsákutca van. Úgy tűnik, ez nem üzlet dolga...

Aztán szimplakert, AKG-s multimédia-fejlesztő osztálytalálkozó. Jó, hogy halasztottuk, mert azt képzeltem, nem lesz nekem olyan fontos, és biztos úgyis inkább a farsangra mentem volna. Ehhez képest este nyolctól hajnali háromig toltuk, legalábbis én akkor jöttem el, a többiek még mindig maradtak valameddig. És nem tudom, hogy mondjam el, milyen mélysége volt, ha odateszem mondjuk a délutáni levlistás talákozó mellé, ahol kezdeményeztünk ugyan egy-két személyes beszélgetést, de amúgy látszólag mintha mindenki saját magával lett volna csak elfoglalva, itt meg olyan megnyílás és egymás lelke felé fordulás volt, hogy az sem lett volna mélyebb és bensőségesebb, ha mindenki mindenkinek szerelmet vallott volna. Nem részletezem inkább, kemény volt, tabukról, halálról, szerelemről, és arról, hogy bármi történjen, fel lehet állni. Nem gondoltam volna, hogy a harmincéves volt ofőnk is egyszer még így meg fog felénk nyílni.
Tökre érződött, hogy nagyon bír minket, és mi is viszont... Szipp-szipp:)

egyszer egy sárkány, egyszer egy királylány

Az élet szövedéke valami hihetetlenül fantasztikus mesterműnek tűnik. Megkapsz egy helyzetet, az élettől egy felajánlást idejekorán, a kincsre vágysz?, tessék, erre, itt beléphetsz az odavezető ajtón - és Te nemet mondasz, mert bár nem hangzik el, de Te tudod, érzed, hogy odabent nemcsak a kincs (amit az egyszerűtlenség kedvéért nevezzünk inkább királykisasszonynak), hanem egy vérszomjas sárkány is ott van, és Neked akkor nagyon szar lesz, talán túl se élnéd a küzdelmet, de egy biztos: a sebesülésekkel járó veszteség mindenképpen túlszárnyalná a nyereséget.

Aztán telnek, múlnak az évek, a királyfi éli az életét, megerősödik és egy csomó mindennel felvértezi magát, bátran vívja a csatákat, és sok ellenséget lekaszabol. Aztán egy napon valahogy újra arra téved, és az útja ismét elvezet amellett a bizonyos ajtó mellett. Először meg sem rebben a szeme, menne tovább rezzenéstelen, de aztán, ahogy közeledik ahhoz a bizonyos ajtóhoz, mégiscsak eluralkodik rajta valami irányíthatatlan erő, legyőzi a szívét a mohóság és a kíváncsiság - és a gondolat, hogy most már minden más lesz, hiszen közben megerősödött, és egyébként is, évek teltek el, talán már a sárkány is rég éhenpusztult és eltűnt közben, nem lehet tudni.

Mintha nem lehetne egyetlen játszmát sem félbehagyni, hiába kerülgeti a matthelyzeteket az ember, ha három év múlva, akkor három év múlva, de menekülés nincsen, és még csak a forgatókönyvet sem írhattad át, minden pontosan, lépésről lépésre úgy történik, ahogy a sok évvel ezelőtti sorsajánlat predesztinálta.

Petivel néztük anno a szakításkor, milyen érdekes, hogy a kapcsolatunk először előre lejátszódott 4 nap alatt piciben is, és hiába látod, hogy a vége nem lesz hepiend, de mégsem lehet meglógni, amíg nagyban is le nem játszod, muszáj, hogy vérre menjen, nem elég a sárkánnyal egy szkandert nyomni.

A végén, de csak ha már beléptél az ajtón, végül megtudod a titkot, mert mindig kiderül, hogy a királylány és a sárkány valójában egy és ugyanaz a személy, Vishnu és Shiva, isten két arca egyben, és aki a királylányt akarta, az kétségtelenül akarta magának a sárkányt is, különben megelégedett volna más, biztonságosan meghódítható területekért járó megérdemelt jutalmakkal.
Miért vagyunk ilyenek, miért a legveszélyesebb úton akarunk járni, miért a legnagyobb dolgokat akarjuk kockáztatni?

És mindezek mögött, túl a személyes tudat alatti érdekeken, mi az az erő vajon, ami e kiismerhetetlen, földalatti mozgásokat irányítja, ami a világ egyes rejtett pontjain elhelyezi egymáshoz képest a mágneseket?

Vagy egy legalább ilyen fontos kérdés, mit csinálsz, ha érzed, Te vagy a sárkánykirálylány, a királyfi meg nagy erővel dörömböl az ajtón, és nem tágít, mert legyőzhetetlennek hiszi magát, hiába küldöd el könyörögve, és mondod neki, hogy a halál fia lenne odabent?
A válasz nem is olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre tűnik, mert van egy felsőbb akarat, mint itt lent az embereké. És ebbe se belelátásunk, se beleszólásunk nincsen.

Itt van ez a könyv, amibe teljesen véletlenül botlottam bele, pont azon a napon, amikor a viszonylatok is válságba kerültek, és egyből ennél az oldalnál nyílt ki a kezemben:

"Péter, a tanítvány félti Jézust, mert látja, hogy mi készül ellene. Aggódik érte. De amikor arra bíztatja, hogy szökjön meg sorsa elől, Jézus "sátánnak" nevezi őt. A baráti aggodalom sem igazolhatja azt a biztatást, hogy a sorsát árulja el. Ahogy az anyai aggodalom se.
Mint minden anya, aggódott értem. Féltett. Azt akarta, hogy "boldog" legyek. Nem ismerte sorsom "üdvtervét", amelyben a vereségek keserves próbatételeit kellett megérnem, hogy valamivel odaadóbb legyek, és talán kevésbé hiú."

És végezetül még egy gondolat keserű igazsága, saját magamról, valamint minden emberről és emberi kapcsolatról:
"Minden lánc éppen olyan erős, mint a leggyengébb láncszem."

meglepő fordulat

Ez a post most a testről fog szólni. Rég nem voltam fizikailag ilyen jól, de akár az is lehet, hogy még sosem voltam. Magam sem értem, mi a szösztől, de múlt csütörtök óta kimeríthetetlenül energikusnak és energetikailag fogékonynak érzem magam (annak ellenére, hogy a kimerítés érdekében elég komoly hadjáratot folytattam, konkrétan két alvást is kihagytam három napon belül (na jó, egy fél meg egy egyórás szundi becsúszott), és a többi napon sem aludtam meg a szükségeset).

Ilyen állapotban mentem a vasárnapi meg a keddi workshopokra, persze főleg a keddi nap volt durva, mert ott állandó mozgás, hangadás és koncentráció volt 7 órán keresztül, improvizáció ugyebár, nemcsak hogy légy jelen és teljesíts, de ihleted is folytonosan legyen! És nem éreztem a hátrányomat egyáltalán, sőt a legvégén, amikor egyenként adtunk elő valami szólót, míg az összes többi a nézőtérről minket bámult, nem akarok nagyképűsködni, de az erőteljes, döbbent visszajelzések alapján azt hiszem, az egyik legjobb etűdöt hozhattam létre. Amúgy szerintem marha jó, hogy minden napot egy éles színházi imprós helyzettel zárunk, addigra már mindenki otthonosan a játéktérbe, önmagába és a saját bizalmába helyezkedett, és az olyanok is jobban ki mernek állni szerepelni, akik sosem improvizáltak még színpadon (bár azért ketten kihagyták a lehetőséget). Szóval hogy ezt hogy, azt nem nagyon értem:)

Másik meglepő, Alex mondta kedden medi előtt, hogy fogytam - amúgy kilóban nem, de már a Miklós is megjegyezte, amikor 6 nap eltéréssel másodszor masszírozott, hogy mennyivel keményebbek itt-ott az izmok, változott kicsit a forma. Ez tök jó:), mert én amúgy semmit sem csinálok, mármint, nincsenek fogyókúrás-önhajszolós programjaim, egyszerűen csak élem az életem, és táplálom a testem, ahogy jól esik neki.

És jól esik persze, mozogni, itt van a futás például, úgy vártam már a hó elolvadtát! Frissen az első fagymentes, napsütötte délután után a hajnali derengésben, egészen puha, finom, befogadó a talaj - nem olyan, mint a zivatar utáni sár, a sok héten át kitartó hó egészen mélyen lazítja fel a földet. Jóleső, otthonos puhaságba huppannak a léptek.
Ajánlom mindenkinek, hogy használja ki ezt az állapotot, ugyanis az apró záporok és a jégeső gondoskodtak róla, hogy ugyanilyen puha maradjon még mostanra is:)

A harmadik az energetika, hát, erről nem nagyon tudok írni, csak érzem, hogy másként működnek belül a dolgok. Olyan, mintha egy hatalmas energiaraktár, ami az elmúlt hónapokban elzárva volt, most egyszeriben felszabadult volna. És sokféle kivetülése van ennek: feléledtek bizonyos inaktív részeim, intenzívebbek a belső érzetek, erősebbek a megérzések. Vasárnap, a szomatodrámán volt egy nagyon mély élményem. Az volt a gyakorlat, hogy 20 percig az egyik ember hanyattfekszik, a másik melléül, és a kezét a másik szíve-bordái-hasa felé helyezve figyeli a társa szívverését, lélegzését, és közben végig beszélgetniük kell, és végig tartani kell a szemkontaktust. Amikor én feküdtem, pár perc után pontosan ugyanabba az intenzív, teljesen tér- és időmentes, különös tudatállapotba kerültem a másik szemébe nézve és hangosan beszélgetve, amire olykor meditáció közben találok rá, csukott szemmel, csendben, egyedül - számomra ez nagyon meglepő volt, bár a csoport vezetőjét nem lepte meg:). Vagy például az, amilyen jelenléttel egy masszázst megélek, múlt csütörtökön akkora lendülettel mozogtam, és olyan szinten eggyé tudtam válni vele, mintha én valóban eltűntem volna teljesen, és nem maradt más, csak a masszázs, a másik teste, a tánc és az energia. Eszméletlen jól esett feloldódni benne.

Meg vannak az élettől ilyen apró kedves dolgok:) Hogy a busz mindig pontosan akkor jön, amikor a megállóba érek, pedig 15 percenként jár és én sosem nézem se az órát, se a menetrendet, amikor indulok. Mindig pontosan érzem, hogy hol kell elkezdenem futni, hogy éppenhogy csontra elérjem (ez már mióta hazaköltöztem, így megy egyébként, úgy látszik, van a gyáli bkv-buszokkal valami telepatikus kapcsolatom:D), és csak nagyon ritkán nincs így, mondjuk tízből egyszer - jellemzően akkor, amikor valami nem oké, és feszült vagyok, vagy amikor anyám megállít az ajtóban - ilyenkor meg szoktam látni elmenni a buszt).

Voltam én már nagyon boldog és voltam már nagyon energikus is, de az általában valami külső dolog függvénye volt, főként valami kapcsolatból, érzelemből táplálkozott, és nem csak így volt magában, miközben a körülmények, kilátások esetleg nem épp túl rózsásnak tűnnek.
Szóval, most nem mondom azt, hogy nagyon, csak azt, hogy valamiféle boldog. Kevésbé ráncigálva a hatásoktól, to be at peace, in synch, valami ilyesmi van...
(Jó lenne tudni, mi váltja ki, mi segíti elő, és mi tudja fenntartani az ilyetén állapotokat!)

wearing a mask

Nem, nem farsangi beszámoló:) Csütörtökről maradt, csak nem volt időm azóta leírni, egy teljes alvást már ki is hagytam idő szűkében...:P

Először dolgoztam maszkkal, egyáltalán, először vettem részt a Lipka-féle tréningen - elég érdekes keverék:)
40 perc nyújtással kezdtünk, elég brutál jógagyakorlatok formájában. Ezt egy kontakt tánc-jellegű blokk követte, egyik fél csukott szem, a másik az ízületek forgáspontjainál ad apró impulzusokat, amiket a másik inspirációként használ, és továbbvisz egy folyamatos mozgásba. Mozgatjuk, forgatjuk egymást. Egyre sűrűsödnek, majd egyre ritkulnak az impulzusok, a végén teljesen magára hagyjuk belső érzeteivel és motívumaival a csukott szemmel táncolót, bár figyelmünkkel tovább követjük őt, ráhangolódunk, és ügyelünk, hogy ne ütközzön másokkal. Én gyakran használtam arra az apró érintések lendületét, hogy a talajra kerüljek, a páromat viszont nem igazán sikerült szintváltásra csalogatnom, félt tőle kicsit. Nekem az okozott nehézséget, hogy az impulzus felé, vagy pedig ellenébe mozduljak el, Réka érintése nagyon lágy volt, nem nyújtott irányt. Nagyon jó, hogy utána mindig megbeszéljük, hogyan éltük át:)

Két meglepetés volt számomra ezzel a gyakorlattal kapcsolatban. Az egyik, hogy egy pillanatban, amikor én voltam csukott szemmel, átvillant az agyamon, hogy mi van, ha engem kicseréltek valakivel - egy kicsit más erősségű volt néhány impulzus. És a végén kiderült, hogy tényleg:) Valamelyikőjük volt olyan merész, hogy beleújítson a gyakorlatba, és átadjon kettőnket egy röpke időre a másik irányítójának (az ő párja viszont nem érezte meg a csalást). A másik, ami meglepett, hogy Réka azt mondta, annyira jó volt engem nézni, mert végig mosolyogtam, miközben csukott szemmel táncoltam, és az egész olyan szép volt. Ez azért érdekes, mert én ugyanezt éreztem őt vezetve:) Ő is tök átadta magát a mozdulatok hullámzásának, és gyönyörű volt, ahogy ellazult, elnéztem volna akár órákig:)  (egyébként múlt héten a Trafóban is egy hasonló gyakorlat volt, csak akkor a másik fejét kellett a kezünkkel mint egy porszívóval irányítani. Ott is egy lánnyal voltam párban, és őt is olyan jó volt nézni így csukott szemmel, ismét megállapítottam, hogy hát igen, a nő szép, egyszerűen szép, kivált, ha ellazul az arc. Feminin alaptulajdonság.)

Nagyon jól tudtunk egyébként együtt dolgozni, egyből szimpatikusak voltunk egymásnak. Hasonlít Csillára. Sosem láttam Csillát élőben, amikor nem tudtam még a nevét, kicsit elgondolkoztam, mi lenne, ha Csilla lenne az - akár lehetne is, Csilla színésznek készült. Hogy vajon akkor hogy zajlott volna le ugyanez? Ha nem tudunk egymásról, akkor valószínűleg ugyanígy. És milyen lenne utólag megtudni, hogy ő az? Megváltozna egyből a jóérzés, vagy megmaradna az összhang és szimpátia, ami már kialakult köztünk? Helyreáll ez, ha megszűnt a kiváltó ok, és már az ember maga, nem pedig a viszonyrendszer lesz a fontos?

Uhh még el sem jutottam a maszkig, ami lényeg, és már letelt a blogra szánt idő:( De kell az alvás, holnap nyolc óra workshop, onnan szökkenés át haladó kontakra, majd ágyikóba egyből, mert a jóga szerda reggel 6:30-kor indul, másnap újabb nyolc óra műhely, újabb táncóra - alvás - műhely, és szerintem a csütörtöki trafót fogom kihagyni, hogy kicsit utolérjem végre magam...

baba

vááá bassszus, éreztem! terhes, baba lesz ááááá wuhuhujuhhhhúúúúú!!! istenem, de örülök!!!!! 
vasárnap leutazom a tanyára meglátogatni:)