neszeminden, meg ne fogd!

Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ezt a fajta örömöt. Amikor egy annyira icipici dolog tud váratlanul akkora örömet okozni, hogy a bőrömből is kibújnék és csak nevetek és táncolok és nevetek és pörgök, s a pillanatban apró istenség szület. Talán nyáron, még az elején, az egyik olyan pillanatban, amikor majdnem, és még nem kötődött hozzá semmi egyéb. De akkor utána nagyon elszaladt a ló bennem, így jól ki is toltam magammal. Bár annyi mindent tanulhattam éppen ezért ebből, hogy most már nem haragszom magamra érte.

Azt érzem, hogy nagyon tudatosnak kell itt lenni. Ingoványos talaj ez az érzelmek világa nagyon, kizár minden törvényszerűséget. Nagyon jelen és nagyon észnél kell lenni.

taróba húzva

Hát igen, kártyát vetett nekem Carlos és mitnemondjak, elég durva...
2006 márciusában (ez komolyan már 3 és fél éve volt??) hallottam Tarr Bence előadását "Tarot, az önmegismerés egy másik útja" címmel (Tarr Bence egyike azon igazán nagyon kevés személyeknek, akiket 100%-osan hitelesnek, cseppet sem mesterkélt mesternek érzek, amúgy buddhista tanító, filozófus és kultúrantropológus, de ami miatt nekem fontos, hogy ő tudja, hogy hogy van a szeretés, jaj most egészen megjött a kedvem, hogy újra beszélgessek vele:) ), meg két éve az egyik Világokon át-vetítéssel egybekötött előadásának is központi témája volt a Tarot, de azt hiszem, most kezdem csak érteni, mi is ez, mi teszi az önismeret eszközévé.

Már tegnap is eléggé felzaklatott a dolog, úgy tűnik, mindannyian nagy harcnak fogunk elébe nézni... ezt persze nemcsak a kártya mondja, nem akarom túlezózni, hanem valahogy annyira egyértelmű szerintem a dolgok állásából, ahogy az is, hogy most Fegyverszünet, Béke, Univerzum, Kardok Ásza és Koronglovag. És ha Carlos találó meglátásai mellé még ezt is hozzáolvasom, még inkább érhetővé és jogossá válik minden. Tetszik ez, egészen bezsongtam:)


A hétvégén egyébként mintha változott volna valami. Érzem, hogy most már oldódik bennem a görcs.

(Görcsösen imádkoztam, de ugyanakkor tudtam, hogy az Ég a görcsnek sohasem nyílik meg, nem is nyílt és nem is fog. Az ég nem ad nyugalmat, amit ad, az az erő a nyugtalanság elviselésére. Nem ad terített asztalt, amit ad, erő, hogy a kenyeret megszerezzem. Tudtam. De a turba az az állapot, amely a tudásnál erősebb. Mert a tudás is az őrületszerű megzavarodás szolgálatában áll. A turba az, amikor az ember Isten felkavart lángoló dühében él. Az emberi tudatot minden esetben imaginációjának minősége határozza meg. Kivétel nincs. Aki a fekete imaginációban él, annak tudata fekete. A sötétség tüze, mint Böhme mondja, Finsterfeuer. A pokol. A kárhozat. Nem lehet megsemmisülni. Nem lehet elbújni a semmibe. Kell. Végig kell csinálni.

Hiába halsz meg, hülye, a halál se nem sziklapince, se nem éléskamra. Saját imaginációdtól nem fogsz megszabadulni tudni. Nem, nem az ördög marcangol és nem a bomba és a golyó és az éhség, önmagad örvénylő mérge, erőtlen mocsok, zuhan és zuhan és félelem és félelem és sötétség és reszketés és félelem. A lélek sötét éjszakája. Most már értem. A görcs.)

Hogy mi történt pontosan, azt még nem tudom, meg szkeptikus is vagyok most már a pozitív hullámhegyeimmel, ami a tartósságukat és jelentésüket illeti, de megléptem pár nagyobb lépést, és egészen új dolgok érdekelnek. És most nem annyira az extázis extrémája vagy a nietzschei Heiterkeit ok nélkül eltöltő, önmagát meghaladó, önkívületbe átemelő, dionüszoszi életöröme van (ez a szó engem hogy megtalált!), inkább a béke nyugalma... elnyomás nélkül. Ahol már nem kell feltétlen magasabbra ugrani ahhoz, hogy felülkerekedjek - és nem követi a lezuhanás.
Kinyíltam sok minden felé. A szeretés, a meditáció és az intuíció, a könnyed tánc, a munka és a tanulás, a szexuális energia érzékelése. Minden, ami a tudatalattim, a sérüléstől való félelmeim kemény munkájának eredményeképpen jó sok héten át le volt fojtva bennem...

És persze a lapok folytán elgondolkodtam azon - mivel kissé nyomasztó volt a jövőkép - vajon nincs-e veszélye annak, hogy megnéztük, milyen felajánlás érkezett a betekintésre odafentről? Nem válik-e önbeteljesítő jóslattá a tudomás, vagy épp ellenkezőleg: a leselkedő veszélyekre figyelve és a segítő útmutatást követve át tudom a történetemet fordítani? Vagy egyáltalán értelmezhető-e bármi másként a "jóslat", mint a bennem lévő jelen pillanat tudati lenyomatának, a jelen elképzeléseimnek jövőbe kivetülése / meghosszabbítása, és így bármely pillanatban átváltható?
...na ki tudja a tutit? :)

pure friendship

Öcsim gyakorol most a következő órájára és úgy érzem, pont ilyet hallgatnék: egy szál gitár minden cifrang-cafrang nélkül, nem is zene, nem is darab, csak ujjgyakorlatok talán, az is lehet, hogy csak egy-két akkord, üzenet, történet és érzelem nélkül... erre vágyom most, de biztos nincs ilyen album:), ő meg be is fejezi mindjárt.

Azon gondolkozom, most van először olyan (sulin / kolin kívüli) barátság az életemben, hogy szinte minden héten találkozunk. Ez egy felettébb felemelő, megnyugtató, otthonos, biztonságos érzés, mert tudom, hogy egy barát soha nem fogja egy szép napon azt mondani, ne jöjj többet. Nem mondja majd, hogy "nem láthatsz többé, mert nekem csak egy barátom lehet, és mostantól azt szeretném, ha nem te lennél". Nem mondja, hogy mától nem vagyok kíváncsi az életedre és hogy a szívedben mi van, és nem tagadja meg tőlem saját világának megosztását sem...

Lehet, hogy hamarosan messzire sodródunk egymástól, és olyan ritkán találkozunk majd, amit most elképzelni sem tudok. De nem lesz drasztikus és végleges, mert akkor is ott lesz, hogy jelen van köztünk valami kapocs, egyikünk sem fogja egyik napról a másikra elvágni a fonalat.

Most úgy érzem, legszívesebben örök életemen át inkább csak barátkoznék...

oldál, kötél... (hová tűnik a tánc?)

Zajlanak nap mint nap az események, sok minden történik kívül, s párhuzamosan belül is, illetve fel-felváltva kiváltva-beváltva egymást, de egy kérdés hónapok óta mar már belülről, és hiába kutatom, még mindig nem találtam rá választ.

Hogy hol van az a pont, ahol a szív már sérül? Ez a finom egyensúly hol billen át? Egyáltalán mit jelent az, hogy megsérül a szív? Pontosan mi zajlik le ilyenkor, mi az, ami ilyenkor a fájdalmat okozza, és a másik ember iránti szeretés okozta örömöt szenvedésbe fordítja át, megbénítva ezzel épp magukat a szerelemes érzéseket? A szeretés nem tud fájni; hát mi az, ami fáj? És miért más ez, mint minden más fájdalom? Miért sokkal nehezebb ellene védekezni? És mi köze van a másiknak az én fájdalmamhoz? Tényleg van olyan, hogy valami/valaki valakit bánthat, vagy tényleg nincs..? Szóval nem gondolom, hogy ő okozza, úgy gondolom, a forrása én magam vagyok és a bennem táplált képzetek, vágyak, elvárások... és nem a másik szeretésének megvonódott volta fáj, hanem az, hogy a sebezhetőség e gyenge pillanataiban a szeretést mi magunk ideiglenesen abbahagytuk.
De ha csak rajtam múlik, akkor miért nem tudom még mindig kiküszöbölni a szenvedést?

Azon is gondolkoztam, talán az embernek, ha a szeretést igazán komolyan gondolja, és a másikat tényleg jól szeretné szeretni, előbb vagy utóbb mindenképp fel kell hagynia a biztonság, sőt egyáltalán bármiféle folytonosság keresésével, majd várásával?

És ha elhatározom, hogy belevágok, és gyakorlom a nem kötődést, és úgy érzem, most sikerült, honnan tudom, hogy valóban a nem kötődést és nem a nem (teljes) megnyílást, nem (teljes) odaadást gyakorlom-e? Vagy ha mégis úgy éreztem olykor-olykor (egész sokszor!), hogy teljes odaadással szeretve tudtam elengedni, miért tért mégis vissza a kötődés, mihelyst egy alacsonyabb energiaszintből indulva gondoltam ránk? Feloldható-e véglegesen a szerelmi vágy megkötő ereje, vagy hiábavaló hiúság ezt az állapotot kutatnom magamban örökké?

Úgy érzem, az egyetlen lehetséges viszonyulás az érzelmeimet tekintve jelenleg a szeretés. Az egyetlen választás, ami felmerülhet, a viszonyulás és a nem viszonyulás közötti döntés. A "nem viszonyulás" persze nem lehet valódi döntés, hiszen lényege a valóság tagadásából, a szeretést kiváltó személy képének kizárásából, elfedéséből áll, egyfajta kényszerűnek tűnő megvakulás, érzelmi bénultság eredménye...

Azokban a pillanatokban, amikor fogadó tere van az áramlásnak, amikor átélhetem a bennem rejlő szeretés megnyilvánulását a térben is, ilyenkor érzem, hogy nekem egyetlen dolog kell ahhoz, hogy jól legyek, hogy úgy érezzem, rendben van az életem: az a tudomás, jobban mondva az a jelen tapasztalat, hogy tudok szeretni. Ehhez képest minden más (pl. hogy viszontszeret-e a másik vagy sem) igazából mellékes... legalábbis nagyságrendjében.

Aztán mégis hamarost olybá tűnik az egész, mintha a legvékonyabb kötélen táncolva kéne egyensúlyoznom ilyenkor a két világ, a szenvedés és a szeretés birodalma között. Annyira keskeny a kötél, amin teljes jelenlétben és boldogságban együtt járni lehet, és ahonnan lecsúszva hirtelen teljesen elvesztem a lábam alól a talajt! Miért van ez így? Hol a hiba bennem, és hogyan tehetnék ellene?

Tamással beszéltem a minap erről telefonon, és ő azt mondta, hogy lehetetlen, mint Hamupipőke a hamu közül a lencsét, az örömöt a fájdalomtól csak úgy szétválasztani, és egyedül a boldog pillanatokat tartani meg. Valamit vagy egészében elfogadok és megnyílok felé, vagy egészében utasítom el.

Butaság arra várni, hogy "egyszer majd" "tökéletesen" fogok tudni szeretni... Különben is, lehet, hogy úgy csak a megvilágosodottak tudnak, nekik viszont már úgyis mindegy :), a teljesség nem lesz teljesebb.

Vagy mégis...? Szorozhatom végtelennel a végtelent?

and it fought to escape

Egy kicsit olyan ez most, mint a szülés, a sokórás vajúdás a szülőszobában: a heves fájások és a kimerültség csendjének váltakozása. Csak épp hetek óta tart és nagyon elegem van belőle most már. Rohamszerűen tör rám mindig, és csak úgy múlik el, hogy a kimerültségben végül a fájdalommal együtt minden iránt érzéketlenné válok. Majd egy kis idő eltelik vagy történik valami, és megint minden a tőlem megszokott fényében ragyog (itt csorbul az analógia), ilyenkor azt hiszem, végre vége, béke, nyugalom, legyőztem, túl vagyok. Aztán fenéket. Újabb görcs és mindig egy fokkal erősebb, mint az előző, néha annyira fáj, hogy azt hiszem, már sosem enyhül.

Nagyon várom azt a pillanatot már, amikor tényleg vége. Azt a pillanatot, amikor nem az aktuális fájás múlik el, hanem megtörténik a szülés. Mert valamit most meg kell szülnöm, valaminek meg kell születnie bennem.
Az elme már tudja rég, amit erről a szeretetből kiindulva tudni lehet, de a szív cefetül le van maradva, sebesülten nem tud olyan gyorsan futni, mint a józan ész vagy a meditáció csendjéből fakadó gondolatok.

A szülés egyben halál is persze, ezért fáj annyira. Valakivel 9 hónapon át együtt lélegeztél, együtt éltél, benned volt és te őbenne. Most elszakadtok, és ennek a nagyon finom, meleg, otthonos kettesnek meg kell halnia a szétválásban. És el kell viselni, hogy soha többé nem lesztek egyek.

Egyszer már 'szültem', de akkor volt egy bábám: Laci még élt.
Most egyedül kell...

Most nem szúrok be képet. Ezt a számot hallgatom viszont, egy szál szaxi és pont ezt a 'szülési fájdalmat', véres küzdelmet fejezi ki most nekem, csak épp hanggal...

halálugrás

Carlos zenélésén gondolkozom Berlinben, és azokon, amiket élőben mondott.
Hogy pont az a lényeg, hogy a kritikus pillanatban önmagadat le tudod-e győzni, túl tudod-e végül lépni a korlátaidat.
Én mindig mindenkit felmentek, hogy 'így van rendjén, erre volt a helyzet akkori érettségében-körülményeiben képes, nem is lehetett volna mást elvárni tőle, blabla...' De nem. A döntés lehetősége mindig ott van, mindig minden egyedül rajtunk múlik.

Szembenézek az életemmel és ugrok, vagy visszamenekülök a kényelembe, amit annak képzelek? Magamat szabadnak tudván belenyugszom a láncaimba mégis vagy nem nyugszom, amíg le nem téptem őket? Ha majd kiugrik a szívem és szédülök, ha elural a bánat mocsara vagy csak valami nem megy, betegnek, sérültnek, elgyötörtnek tettetem magam, mint a szüleim, vagy felállok mégis és megmutatom, hogy ki is vagyok?

Luke Skywalker nem volt erősebb Darth Vadernél, amikor szembeszállt vele. Az ereje abból fakadt, hogy megküzdött.

Végeláthatatlan ideig várhatta volna a pillanatot, amikor elég jó lesz, amikor erősebb lesz az apjánál, de ez a pillanat soha nem jött volna el: az ellenséged (félelmed) veled nő, veled fejlődik...

Én magam a kérdéshez furcsán állok, nem jól. Ha tudom, hogy most vagy soha, abban a pillanatban iszonyú bátor tudok lenni, nem hagyok időt a kételyeknek, hanem ugrok. De ha nincs kritikus pillanat, ha a kérdés nem a most vagy soha, hanem a ma vagy holnap, lehet, hogy sohasem teszem meg, amit most vagy soha gondolkodás nélkül megtennék...

(a képen Czap Gabó, Szlovénia)

vibrációvarázs

Csak úgy érdemes zenét hallgatni, ha magamat teljességgel át tudom adni.
Most úgy döntöttem, hogy teszek mindenre, az ágyba fekszem, és szemlehunyva, ellazulva The Knife-ot fogok hallgatni. Vannak olyan hangok, mint a Bohren vagy a jól hangolt zongora, émelyítően nyálas és közhelyes szóval, de pont olyan érzés, mintha meg-megpendítené valami újra és újra a lelkem húrjait. Van, amit csak így írnék le: transzcendentális lebegés. Van, ami áramlás és mozgás, táncolni, folyni kell vele. Van agyszétzúzó, brutálharsh zúzás - nekem nem a deathmetál vagy a grindcore, hanem az Apocalyptica az, amibe belekapcsolódva testileg le szoktam vezetni a durvább feszültségeket. És vannak azok a számok, amik a lelkemet a végsőkig felajzva felrepítenek az egekig (Oldfield- és Pink Floyd-gitárszólók, Solaristól A főnix szárnyai); van, ami annyira intim, mint a mozdulatok nélküli, energiák szintjén zajló szerelmeskedés (Murcof); és van, ami, ha önfeledve-önfeladva együtt vagyok vele, betölti a teret és pulzálva magába ölel. Ez is ilyen most, valami állandóan jelen van belőle és lüktetve árad, megtöltve a szobám légterét valami meglepően taktilis vibrációval.

Varázsereje van a zenének, én mondom!
De van, ami ennél is sokkal izgalmasabb jelenség: az emberek közötti vibráció. Mitől jön létre és mi szabotálja? Nagy talány ez... :)

Noirral találkoztam nemrég és megállapítottuk, hogy utoljára, mikor találkoztunk (3 és fél éve) mennyire ott volt valami vibrálás a levegőben - és biztos nemcsak a Tripla falaira festett szexuális pozíció-kollázs hatására :)   Most pedig nem volt semmi ilyen. Emlékszem, Czap Gabóval is volt egy palacsintázásunk egyszer Hamvas-szabadegyetem után, a körülmények semmi extra, a meditációról beszélgettünk. Akkor nem merült fel, hogy ő meg én, nem voltunk szabadok - de két éve, mikor már igen, mindketten arra a vibrálásra emlékezve mentünk el a találkozóra, és megintcsak megállapítottuk, hogy milyen vicces, hogy most bezzeg semmi sincs :) Idén nyáron pedig Mirinél találkoztunk össze, megint erős vibrálás volt, ki érti ezt? :) De beszéltünk is róla, talán az egész csak annyi, hogy mindketten akkortájt épp nagyon fel voltunk oldódva valamiben, látszott rajta, hogy nagyon megtalálta magában a férfit, és én is magamban a nőt. Akkoriban. Talán ez elég is, és máris magától beindul a kisugárzások egymásbahúzó mágneses tere? Az mindenesetre tuti, hogy nemcsak a két ember egymáshoz való viszonyától függ ez, nézz csak egy mester szemébe, ott lesz a legdurvább!! Mert ő nem a testedet, hanem a lelkedet vetkőzteti meztelenre a tekintetével...

entheogenesis

Füstölő, tea, mécsvilág. Mióta hazaköltöztem Gyálra, teljesen a napi rutin szertartás részéve váltak ezek. Nem szándékosan, csak valahogy gyakrabban érkezik a kedv. Pasaréten még csak a tea volt mindennapos, az is egész máshogy: egy-egy lájtos litert főztem le egyszerre, amit magammal vittem suliba vagy fél napon / estén át kortyolgattam, nagyrészt már lehűlve. Legtöbbször zöld-, mate- vagy gyógynövényteát, masszalát és fűszerest a kényeztetésre szomjazás pillanataiban, lapachót gyengélkedés idején, és néha egy kis pu-errh és csóró, helyben pirított rizses genmaicha is befigyelt. Itt inkább erősebbet iszom egy-egy forró, kezet-lelket melengető bögrével; egész máshogy esik.

Ma benéztem a nagy teatartó dobozomból egy filtert - azt hittem, gyümölcs, de csak ízesített fekete volt - és valami eszméletlenül felpörögtem, megállás nélkül záporoztak bennem a gondolatok, és csak löktem, löktem a sódert németül, nem bírtam abbahagyni. Tök jó érzés volt átélni, hogy megy ez, mint a karikacsapás, nem kell úgy parázni :)

Bizony most már tényleg készülök Németországra: lelkileg is (érzelmi ráhangolódás, tervezgetés és elábrándozás a hogyanokon), fizikailag is (a cuccaimat már összepakoltam és kiküldtem kocsival Dortmundba, megvettem a repjegyet), nyelvileg is (németórák, Pimsleur, filmek). Arra, hogy egy darabig mindenképpen ott fogok nem csak lenni, hanem élni. Azt hiszem, ez nagyon fontos, hogy nem az életet túlélni, hanem élni menjek oda; máshogy nem érdemes. És Zsominak is igaza lehet, az ottlétet illetően is sok minden múlik majd azon, hogy milyen érzésekkel, elhatározásokkal és célokkal érkezek.
Még azért szokni kell egy kicsit a gondolatot... :)

A fekete teára visszatérve, máson is megfigyeltem, hogy máshogy, durvábban hatott rám az elmúlt hónapokban, mint régebben: az alkohol sokkal hamarabb beütött, a kávétól teljesen kikészültem (=kb. olyan ideges lettem, mintha államvizsgám lenne; úgyhogy szerintem soha többet), a hús pedig egyszerűen büdös, akármilyen formában van is feldolgozva, a cigi és a fű pedig, amik korábban az égvilágon semmi hatással nem voltak rám (ezért nem is igen próbálgattam őket), most mégiscsak kiváltottak valamit. Most ez úgy hangzott, mintha végigtéptem volna az elmúlt nyarat:), de nem, kb. 10 szál cigiről és kétszer egy-két slukkról van szó (mást eddig nem is), kávét is csak kétszer, a szeptemberi tanfolyamkezdés óta pedig egyáltalán nem ittam alkoholt. Nem erőltetés, nem csak a tiltás miatt, igazából fel sem merül. Azaz minek, ha megvan a fílingfless anélkül is? :)

Még tavaly mondta a "mesterünk" - óvatosan bánnék ezzel a szóval, nem akarok se túl nagyot, se túl kicsit mondani vele; maradjunk annyiban, hogy Brahmannak tudója ő -, hogy ahogy haladunk a kurzussal, egy idő után a fiziológia is követi majd a változást és finomodni kezd. Nem fognak jól esni bizonyos dolgok, amikkel eddig mérgezted magad, nem is kell erőlködni, maguktól elmaradnak majd. Igaza lehet, majdnem az egész csoport vega lett azóta, és a cigiről is leszoktak néhányan, alkoholt meg ugye nem iszik már senki - ez jelenleg kurzusfeltétel.

Hogy ez így marad-e örökre, azt nem tudom; nem elhatározni, szigorú dogmákhoz ragaszkodni, hanem az áramlással menni szeretek, úgy gyengéd a lét röpte, és a maga idejében érik be minden gyümölcs... nem érdemes idejekorán erőltetni. Ezért is nem mondtam magamról anno, hogy vega lennék, még ha nem is ettem húst egy-egy ideig életem során. Szóval meglátjuk, a kurzus végére mi marad, például az LSD-t illető, Feldmár-keltette érdeklődésből, a Castañeda-flessből és hasonlókból... :)

Merthogy nem gondolom, hogy alapvetően rossz vagy egyértelműen káros dolgok ezek - hanem hogy könnyen lehet velük visszaélni, és másra használni, mint amire hivatottak. Nagyon sokat lehetne mesélni erről, gimi alatt én is sokat olvastam, élénken érdeklődtem - még elméletben csak - a tudatmódosító szerek iránt (én inkább tudatfelderítőnek hívnám őket). A kedvenc tudomásom, hogy hogyan tisztul morálisan a keserű ayahuasca-teától hányva egy egész falu rituálisan...

Most elgondolkodtam a szón, mérget vennék rá, hogy Isten van benne. És tényleg: en-theo-gen - creates the God within, imádom ezt az érzést, meglátni, hogy a rég-elfeledett, homályba veszett őstudást magába rejtve a nyelv korunk szellemiségével szellemtelenségével dacolva átörökíti mégis az eltékozolt bölcsességet... :)

(source: Ayahuasca Visions by Pablo Amaringo)

egy kis almafán

ilyesmi történt

vallásos pillanat

Hétfőn ért véget, ahogy bőrig ázva-fázva siettem az ifjúsági épület felé, és már biztos voltam benne, hogy a mai szanszkrit óra, amit annyira vártam, elmarad. Megérzés. És tényleg, és mégis azt éreztem, hogy jó volt a városba bejönni, pedig egy kicsit még meg is fáztam. Azt hiszem, itt múlt el belőlem a posvány. Kívül meg beköszöntött a fagyos-esős-szeles csontighatoló hideg, pedig szombaton még két szál semmiben vonultam ki reggel tájat szemlélni Pénzesgyőrben egy csésze forró teával :-)

Másnap úgy döntöttem, nem szállok buszra, hanem sétálok egy órát és az erdőn át jövök haza. Ezernyi színes levélhalom, ameddig a szem ellát, el nem tudom mondani, milyen gyönyörű volt! Amikor a hazaköltözés előtti héten elbúcsúztam a Hármashatárhegytől, és a hegyre felfutás után leültem az Árpád-kilátónál meditálni, mialatt az eső a tűző napsütésben szemerkélni kezdett, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mi is az, amit a természetben járva érzek. Nem is konkrétumok, az érzés sohasem az. Inkább egy "olyan, mint"...

A természet dalával-csendjével körülvéve, bizonyos olyanzenék hallgatása közben, csukott szemmel, ösztönösen táncolva, egy baráttal egymás mellett mozdulatlanul szélsusogást hallgatva a fűben kiterülve vagy a szerelmes együttlétben (akár egy vad lüktetésben, akár a férfi mellkasán fekve teljes nyugalomban, csak a szívdobbanásokat figyelve) feloldódni - nekem ezek az érzések egymáshoz nagyon közeliek. Emlékszem, Balázs tavaly télen egyszer megkérdezte, hogy én mit szeretek a legjobban csinálni, akkor is ezekre a pillanatokra gondoltam, mert nem is a csinálás, az teljesen mindegy, hanem az érzés, ami belül, mindig, amikor valamiféle összefonódás-feloldódás-egymásra hangolódás van, és ebben az egyesülésben nem is kell, hogy a másik ember legyen, az erdőillat is éppolyan, a madárfütty is, a szél is. A pörgés utáni szédülés is, a nyári esőben elázás, a vízipipába szippantás utáni két másodperc és Hamvas egyes esszéi, a rajzolás és a versírás, mindenféle alkotás, amikor jelen van az ihlet. Ilyenkor, ebben a feloldódásban, ebben az együttlétben érzem, hogy otthon vagyok, és elengedhetem magam teljesen. Szabad. Nem mindenhol és nem mindenkivel megy ez, de amikor csak-úgy-megtörténik, az mindig valami csoda...

Azért, mert az ego és az öntudat egyszercsak eltűnik... feloldódik valami hatalmasabban, valami kozmikus egységben, leomlanak a határok, mintha sosem léteztek volna... 

Azt hiszem, én így képzelem el az igazán vallásos pillanatokat. Vagy azt is mondhatnám, nekem ezek a pillanatok azok: az istennel való találkozás pillanatai.

végeláthatatlan turba

"kein Fremder verzehret euch, sondern eure eigene Turba"
"ein Jeder hat seine eigene Hölle, es ist sonst nichts, das ihn ergreift, als sein eigen Gift"

- sokáig visszhangoztak a fejemben ezek a mondatok, de a lélek sötét éjszakáján hetekig nem tudtam túljutni.

Tisztán látni mindent, és a valóságnak nem ellenállni. Kiküszöbölni saját szemgolyóm görbületének torzítását, és a látvány mögött húzódó tényállást maradéktalanul elfogadni.

Ez volt a cél, amit hónapokkal ezelőtt kitűztem magamnak, s amihez a nagyon hízelgő, ájulásra csábító és a hűvös, kegyetlen pillanatokban különösen igyekeztem tartani magam. Amikor a belső próbatételnek vége lett, azt hittem, a mű első kötete befejezett, és egy időre hátra dőlhetek majd, hosszú pihenő, vagy legalábbis kardiális hibernáció következik...

Nem így lett. Egy hét kemény böjt elvonási tünetekkel (a kedvenc látvány, a kedvenc hang, a kedvenc illat, a kedvenc tudatmódosító szer, a kedvenc múzsa böjtje, s nem is hosszú-hosszú böjtnek tűnt ez már, inkább kényszerű leszokásnak), majd szemlehunyással elfordulva egy hét könnyed mámor, ahogy az élet új örömforrásaira leltem (jó anyag ez a társas kapcsolódás, a lelkek találkozása, főleg, ha már éretten, szépen, tisztán...)

A nagy harc ezután kezdődött. Mert semminek nem lett vége, semmi nem múlt el, de itt már nem a másikkal és nem is a pillanatnyi vágyakkal kellett harcba szállni, hanem önmagammal, mert már semmi más nem maradt, csak az emlékek, amiket magamban őrzök és a világ, amit magamban folyamatosan szintetizálok.

Keine Lichtung; az objektív valóságnak egyszercsak hirtelen és magyarázat nélkül vége szakadt, s ebben a kapaszkodó- és ingermentes állapotban mítosz és logosz keveredni kezdett, már a saját emlékeimben is kételkedni kezdtem, és néha úgy éreztem, jobb lenne az egészet 'elfelejteni'.

És szavak visszhangoztak a Nietzsche-óráról (- Entfremdung - -ent fosztóképző - már nem az, ami volt, már nem otthonos és ismert - Distanzierung - idegenségében elfogadni, felismerni, hogy ahogy eddig értettem, úgy már nem érthető -), és a delete-gombra vágyva (lásd: Eternal Sunshine of the Spotless Mind) rokon érzések záporoztak belém a Pope-versből is, a történet mindkét stációjáról:

The virgin's wish without her fears impart,
Excuse the blush, and pour out all the heart,
Speed the soft intercourse from soul to soul,
And waft a sigh from Indus to the Pole.

Thou know'st how guiltless first I met thy flame,
When Love approach'd me under Friendship's name;
My fancy form'd thee of angelic kind,
Some emanation of th' all-beauteous Mind.
Those smiling eyes, attemp'ring ev'ry day,
Shone sweetly lambent with celestial day.
Guiltless I gaz'd; heav'n listen'd while you sung;
And truths divine came mended from that tongue.
From lips like those what precept fail'd to move?
Too soon they taught me 'twas no sin to love.
Back through the paths of pleasing sense I ran,
Nor wish'd an Angel whom I lov'd a Man.
Dim and remote the joys of saints I see;
Nor envy them, that heav'n I lose for thee.


(...)


Yet here for ever, ever must I stay;
Sad proof how well a lover can obey!
Death, only death, can break the lasting chain;
And here, ev'n then, shall my cold dust remain,
Here all its frailties, all its flames resign,
And wait till 'tis no sin to mix with thine.

Ah wretch! believ'd the spouse of God in vain,
Confess'd within the slave of love and man.
Assist me, Heav'n! but whence arose that pray'r?
Sprung it from piety, or from despair?
Ev'n here, where frozen chastity retires,
Love finds an altar for forbidden fires.
I ought to grieve, but cannot what I ought;
I mourn the lover, not lament the fault;
I view my crime, but kindle at the view,
Repent old pleasures, and solicit new;
Now turn'd to Heav'n, I weep my past offence,
Now think of thee, and curse my innocence.
Of all affliction taught a lover yet,
'Tis sure the hardest science to forget!
How shall I lose the sin, yet keep the sense,
And love th' offender, yet detest th' offence?
How the dear object from the crime remove,
Or how distinguish penitence from love?
Unequal task! a passion to resign,
For hearts so touch'd, so pierc'd, so lost as mine.
Ere such a soul regains its peaceful state,
How often must it love, how often hate!
How often hope, despair, resent, regret,
Conceal, disdain — do all things but forget.
But let Heav'n seize it, all at once 'tis fir'd;
Not touch'd, but rapt; not waken'd, but inspir'd!
Oh come! oh teach me nature to subdue,
Renounce my love, my life, myself — and you.
Fill my fond heart with God alone, for he
Alone can rival, can succeed to thee.

Jött az a levél is, és én kezdtem az önmarcangolástól kicsit megőrülni azt hiszem, mert annak, ami bennem teljességgel szent volt, elindult bennem az utólagos profanizálódása, éreztem, hogy olykor melankolikus hangulatban a lelkemet legyőzve át akar íródni bennem, és már nem értettem, hogy mi miért volt, és hogy hogy nem láthattam akkor, hogy mindez hová vezet...?

Tudom, hogy csak egy olyan világban maradhatott volna meg minden annak, ami, ahol a pillanat tüzében tényleg elég minden, ahol a pillanat semmi más, csak önmaga, és értéke csak jelenidőben, önmaga teljességében mérhető. De itt minden pillanat a következőre aggatta a súlyát, zsarolják az embert az eljövendő pillanatok, követelnek, számonkérnek, tépnek... Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, mindkettőnknek át kellett volna lépni oda...

Él bennem egy világ... nem is tudom, létezik-e az a külső világ, ahol e belső beváltható, ahol megvalósítható és élhető...vagy a külső világgal örökké szemben fog állni?

Tudom, hogy nagy harc lesz még nekem az Élet, és lehet, hogy teljesen egyedül, mert ki az, aki velem élne egy ilyet? Ki az, aki egyáltalán érti, akinek a látása keresztül tud látni a felszínén?

Vagy én lettem még valahol a középpontomban, sejtmagi lényegséggel elrontva?

Netán a túl sok zen és túl sok tao ártott meg? Nem erre a világra szabták az ilyen világrendeket...

Vagy azt kéne egy elkeseredett, reményvesztett ponton összeroskadva mondanom, hogy elegem van, én is 'normális ember' akarok lenni, és visszamennem oda, ahonnan egyszer már hazataláltam??!

Kilátástalanság uralt el és a létbizonytalanság reumás vacogása.

Majd az az érzés, hogy nem tudhatom, hogy akit szeretek, egyáltalán létezik-e még...

És még hónapokig nem lehet róla bizonyosságom.

A múlt a múlté - nem számít, mi történt; a jelenben pedig nincs értelme semmilyen gondolatnak.

Az egohalál ígéretének, az isten közelségének mámoros illata szertefoszlott.

Nincs visszaút, tudjuk, hogy soha nincsen.

Visszatérés van... De a távollét megváltoztatja az 'otthont', nemcsak az útra kelő lelkét. Ugyanoda már sohasem érkezhetsz, ahonnan elmentél...

fodrozódás

Egy ideje nem szeretem használni a szeretet szót - elfeslett, kifordított, félreértett betűgombolyag.

A szerelem is csálé, annyiszor árultuk el, aláztuk meg mindazt, ami a legszebb szentségnek indult, s időnként mégis a porba huppant...

Borostyánba zárt fogalmak ezek, vagy vágyva vágyott sohavolt kincsek, amiknek birtoklásáért néha akár ölni tudnánk... :)

Az én kedvencem a szeretés szó: ez magát az aktust jelöli, folyamatos jelen, nem elvont fogalom, hanem realitás, ami éppen végbemegy.

Nem lehet visszaélni vele, nem beszélhetsz róla úgy, hogy nincs jelen. S ezen felül mivel nem kategorizál, nem zár ki semmit - kevesebb az esélye, hogy hazudunk vele...

Volt egy időszak a nyáron, amikor nagyon értettem Dömdödömöt. Hogy az emberek, akik szeretik egymást, mi mindent megtesznek egymással! El voltam én is keseredve mindezeket látván. Arra, hogy a szutyokba, amibe semmiképp sem akartam, végül én is beleestem, már csak ezután eszméltem rá. Senki sem akart bántani senkit, és mégis mindenkinek sikerült mindenkit bántania... És hát főleg azt, akit szeret. Mert ez az a pont, ahol az emberi lélek a legsebezhetőbb...

Szomorú, minden emberi kapcsolatból kiábrándult időszak volt ez.

Még nem volt meg a bizonyosság, hogy a dolgokat kezelni jól is lehet...

Aztán, amikor újra kinyílt a szív és vele a világ, először csak ámultam, mennyi finom kis árnyalat húzódhat meg barátság és szerelmi vonzalom között!

Az utóbbi határait nem karmolva és nem feszegetve... Csudijó felfedezés!

(naplóból idézek:

Az ilyen találkozások által - mint amilyeneket az elmúlt napok bizonyos óráiba fújt váratlanul a szél - válik áldássá az élet.

Játékosan, spontán, könnyedén - és tele szeretettel...

Görcsök nélkül, súlytalanul. )

...minőségbeli különbségek?

Most épp úgy látom már, egész máshogy van ez.

Úgy van, hogy minden egy.

És nincsenek valódi árnyalatok.

Az élet folyása van, időben, térben.

A dolgok alakulása, éppen-jelenlétek, egymásmellé-rendeltségek, összefonódások a pillanatban, amikből aztán örökbe ívelő fonalak is szövődhetnek...

És mértéke van az egymás felé nyitottságnak. És ennek a mértéknek helye is, természetesen...

De van bennem valami szilárd sejtelem, valami ősemlékezet, ami tudja, hogy nem lehet csak kicsit szeretni. Hogy szeretni csak teljes szívvel lehet.

És valahol a mélyben ez mindig ott van, mindig ott lesz.

Hogy nincs jelentősége itt még annak sem, hogy lány és fiú, férfi és nő, sem az életkoroknak, ez az egész 'szeretés', mint folyamat, kortalan és nemtelen.

Egyetlen feltétele van: a nyitottság a pillanatra, hogy teljes lényeddel oda tudsz-e fordulni a másik ember lénye felé.

Minden egy.

A távolság az, amit álmodunk, amit hazudunk magunknak egymás közé.

Ködös rétegek félelmekből, bizalmatlanságból - vagy egyéb dolgokból: fáradtságból, közönyből... lenézésből, előítéletből.

Nincs idő, nincs kedv, nincs energia - és ez jól is van, nem kritika, jól van ez így.

Tényleg nincs idő, tényleg nincs kedv, tényleg nincs energia. Egy életünk van, időben-térben korlátozott, nem lehet a végtelenséggel megtölteni, bármily szép is volna.

Szép volna...?

Van valami szép a kiválasztottságban. A kizárólagosságban és a kölcsönösségben. Ha nem egóval áldott emberi lények lennénk, mindez persze nem számítana. De azok vagyunk, és ezért számít nekünk, hogy pont ő és pont engemet.

Kisherceg a rókát, szelídítjük egymást...

A rózsánkért pedig igenis felelősek vagyunk.

A mindenre nyitott, mindent magába ölelő befogadás másik neve: szajha.

Nem is erről van szó!

Amire ráismertem nemrég, az az életben rejlő végtelen lehetőség.

A felszínen a fodrozódás, a hullámok verődése, ezek a mostani kapcsolataink.

Az óceán mélye ott van még attól...

(Fel tudja-e fogni a dzsíva a megnyilvánult és a megnyilvánulatlan azonosságát? Azt, hogy valójában minden arc magát Brahmant tükrözi? Hogy nincs még a tükör sem?)

Abszolút kulcsszó, de mit jelent a chance-faktor ebben az egészben?

A magam életéből tudok csak példát meríteni. Ha Barnával társaságban ismertük volna meg egymást, sohasem jöttünk volna össze, nem is érdekeltük első pillantásra egymást. Ott nagyon sok beszélgetés és kettesben találkozás kellett, hogy magunkra ismerjünk egymásban. És az igazi szeretés, a megingathatatlan érzés, még így is több, mint egy együtt töltött évet váratott magára a teljes kibomlásig... amiből aztán majdnem 3 együtt töltött év lett. (És milyen szépen tudtuk lezárni e táncot, szitkok nélkül, a szépségben megtartva egymást, amikor a lelkünkben a zene nem volt már közös...)

Azt hiszem, nagyon sok mindenkivel tudnánk boldognak lenni, akit nem is ismerünk, vagy akinek a mélységeibe sohasem hatoltunk és soha nem fogunk behatolni...

És ez még csak a tér feloldása, az idő is ott van, vajon hány rokon lélekkel vesztettük el az idő síkjában ily módon elkerülve egymást?

Megszeretni csak azt lehet, akit jól ismerünk, sőt van, aki azt mondja, ismerni és szeretni egy.

(abban tényleg lehet valami, hogy ha valakit nem szeretsz, az csak annyit jelent: nem ismered eléggé és így utasítod el... de ebbe a vitába most ne menjünk bele)

Azt hiszem, az aktuális "Egy Igazi" olyan valaki, akit nagyon megismertünk, megismertük annyira, hogy felfedezhettük a lelkével azt a rokonságot, amitől nagyon jól esik összeolvadni éppen ővele.

'Aktuális' - ezt a szót pedig azért használom, mert mindannyian folyamatosan változunk. Olyan ez is, ami letagadhatatlan: az élet, a létezés alaptermészete...

Változásunkkal változnak igényeink is. Az első rádöbbenés mindig fájdalmas, amikor világossá válik, hogy nincs holtodiglan-holtomiglan, a húszéves énem nem ígérheti Neked, hogy a nyolcvan éves énem a Te nyolcvan éves énedet is szeretni fogja. Értelmetlen is az egész ígérgetés. Aki ígért, hol lesz már akkor? És akinek ígérte, az sem lesz ott rég.

És ha egy párt alkotó egyének megszűnnek fejlődni (és ilyen pedig van, gondoljunk szüleinkre), talán akkor konzerválható egy kapcsolat a maga csípős, édes frissességében és szelíden ölelő lágyságában? Nem hiszem, inkább akkor, ha együtt fejlődnek, erre-arra húzzák, motiválják, kihívások elé állítják egymást... és egymásnak is, önmaguknak is új és új arcait fedezik fel folyamatosan.

De létjogosultsága a kapcsolatnak akkor is csak a jelenben, az itt-és-mostban van, az éppen folyó táncban, az éppen csókolt csókban, az éppen-odaáldozott figyelemben, szeretésben és aktivitásban...

záró akkord

A Dead Can Dance melankolikus kórushangjai örvénylenek velem. Mindig az utolsó este a szomorú... Az ember hirtelen rádöbben, hogy nem csak egy külső körülményt, hanem egész otthont veszít. Így volt ez azzal a soha nem álmodott héttel is az utolsó órákban, és így van most is egy év és egy hónap után a pasaréti Gábor Áron utca 20. szám alatt. És persze a költözésben benne van a veszendőségnek és az elmúlásnak az az érzete is, hogy amit eddig nem éltünk meg az itt-lakó-társakkal, azt már bizony soha többé nem lehet...

Igazi belső tér volt ez, kevesen szelték át. Egyetlen kezemen meg tudom számolni talán (ha nem számítjuk a Vietnám előtti búcsúpartit), s velük is a konyhában inkább, egy-egy bögre forró tea mellett. Egyedül Barna aludt itt, ő is csak kétszer-háromszor, külön ágyon. Nem kötődnek a szobámhoz emlékek túlzottan meghitt percekről, közös mókázásról, szenvedélyes éjekről.

Annál jobban jellemzik azok a magányos órák, amikor még a többi lakótárs sem. A frissítő zöld- és a tejszínes-illatos masszala teák, a hajnali jógázások, a hegynekfelfutások utáni hidegzuhany, a közeli erdő, az órák, amiket magammal töltöttem. Sokszor ültem mélyre merülve a csendben az ablak alatt. Jó volt itt meditálni mindig. Sok álmatlan éjszakám is volt itt, amikor még nem velem, de elkezdtek történni a dolgok, és úgy éreztem, mélyebben érint, mintha velem történne. És mennyiszer tékozoltam a szobámban körbe-körbe pörögve a leírhatatlan öröm perceit, miután találkozásoknak, éjjeli beszélgetéseknek, koncerteknek vagy csak a laptopomból áradó zenének, a lagzazie klipnek és még megannyi mindennek örültem!

Az elmúlt egy év átpereg most az ujjaim között. Itt van minden tárgy, amik között az életemet éltem. Nem tűnik soknak, szerény felszerelés. Valószínű egy élethez sem kéne több... Kedvtelve nézem, ahogy egy-egy dolog ütemre ér véget: a hűtőből épp elfogy az utolsó szelet kenyér és sajt, az utolsó kanál mandulakrém és müzli, pont kiürül a fogkrémes, a lemosós, a samponos flakon, az utolsó adag mosópor oldódik fel. Megismerem az illatról: ezt még Zsombortól hoztam... Fura, hogy egy illatba mennyi emlék tömörülhet bele. És milyen gyerekes dolog minden nap egy illattal elaludni, mégis három héten át csináltam elutazva ezt...

Kidobom a kedvenc szandálom, a vasfogú idő a talpam alatt ólálkodik. A zene Truffazra váltott, a bőröndök még tartalomra várnak, elköszönök...

előszó

Miért itt...? Az élet túl személyes és túl képlékeny ahhoz, hogy mindig általános igazságok köntösébe lehessen bújtatni. Kell beszélni másokkal a fontos dolgokról. De kell egy hely, ami csak az enyém, ahol bármit szabad.

Simulni a pillanat röptével. Sírni örömtől is, bánattól is, ájultan táncolni, az avarban hemperegni és levetődni a mélybe, hanyatt zuhanva, vakon.

A másik blogban sziklafalra karcoltunk, itt a homokba rajzolunk majd. S egy könnyed fuvallattal másnap el is fújjuk...