miért?

Vajon miért félünk az élettől még a halálnál is ezerszer jobban?
Miért félünk ennyire attól, hogy valaki igazán szeressen minket, hogy mindent megteszünk ellene, ami csak lehetséges?
Vajon miről szól ez?
Azt gondoljuk, hogy nem érdemeljük meg? És erre egyszer majd rá fog jönni a másik is, és akkor eldob majd?
Vagy attól félünk, hogy akkor meghalunk, mert az én helyett egy mi születik? Félünk feloldódni egymásban?
És biztos van még ezernyi más válasz is...
Feldmár válasza, ha jól emlékszem, az volt, hogy szeretni sokkal biztonságosabb, mint szeretve, viszontszeretve lenni. Hogy ha szeretem, az csak rajtam múlik, nem érhet semmi meglepetés. Biztonságos. De ha ő szeret, akkor ennek bármikor vége lehet, és én nem tehetek ellene semmit. Akkor függeni fogok tőle, és ő bármikor elejthet engem, és akkor végem.

feldmár

"Hogyha pedig engem valaki megszégyenít, azt nem lehet megjavítani.
Akkor két dolog történhet.
Hogyha engem megsértesz, ha engem megszégyenítesz, akkor megöllek, vagy megölöm a gyerekeidet, vagy megölöm, akit te szeretsz. Mert ha engem valaki megszégyenít, akkor bosszút akarok állni.
Vagy pedig önmagamat ölöm meg, az is a bosszúállás egy fajtája."

"Ez is elmúlik."

- áll az a bizonyos mágikus felirat a zenmester által formatervezett királyi gyűrűn, bölcs történet, mondjuk és mosolygunk, de eszünk ágában sincs hinni, hogy valóban így van. Bizonyos dolgok annyira öröknek, változhatatlannak tűnnek, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy elmúltak, megváltoztak, átalakultak... és hiába a vágy, az újra széppé álmodás vagy a hisztis akarás, az élet rendje ez a visszafordíthatatlan örök változás, a lefelé folyó patak...

továbbhajt

Ma éjjel nem volt elég a dunapartból, beindult az ész- és (?)kerék, simán körbesétáltam volna még egyszer egyedül is az egészet, helyette marad a blogírás és az éterbevesző gondolatok. A jövő egyre tisztábban kirajzolódó forgatókönyvének lapjait pörgetem belül tovább, nem kéne, de mégis nyomaszt, mert bizonyos szempontból iszonyú szar lesz, más szempontból meg rohadt nehéz, kb. választhatok majd, hogy milyen szempontból hagyom döglődni a szívem, de a helyzetet elkerülni úgysem lehet (és a legveszélyesebb nem dönteni).

Hogy ezt mi irányítja, azt tudja a fene, de mintha az ember lelke a kezdetek kezdetén tenne egy fogadalmat, hogy felelősséget vállal bizonyos emberekért... és onnantól kezdve nem tud megtenni és nem tud nem megtenni a másikkal bizonyos dolgokat. Párkapcsolatban ez alap (kellENE, hogy legyen..), de sok egyéb viszony is megköveteli, nevezhetnénk ezt a hasonló (ill. hasonló hülye:) / hasonló fogyatékkal élő) felé való bajtársiasságnak vagy akár igaz barátságnak is, ha a barátság szónak lenne még bármi makulátlan komolysága ez esetben, de mivel nincs, nem tudok másra gondolni, mint erre a valaha belül vállalt szeretetteli féltésre és kötelességtudatra, ami - ha már minden idea, elvárás és vágy le is omlott a másikkal szemben - valahogy mégis megmarad, egész irreálisan vihar-nem-verte módon.

Bárcsak ne lenne így, de úgy képzelem, valami olyasmit kell majd magamban kimondanom (persze ezt a döntéshelyzetet kívülről nem fogja érzékelni senki, mivel ez az egész felelősség-dolog nem a másik igénye-kérése, csupán az én fantazmagóriám - sőt ha nagyon hülye lennék, azt mondanám, a megírt sorsom - ), hogy ő vagy én (itt a mi mint lehetőség ki van zárva, ennek illúziójába esni effektíve már lehetetlen), és nagyon kell magam treníroznom arra, hogy ha eljön az idő, ki tudjam az én-t mondani, és ne játsszam el se a képességeiben túlzottan bízó önkéntes megmentő szerepét, se azt a hálátlan és önkínzó szerepet, amit eddig játszottam. Mert ugyan szép dolog, ha az emberileg nehéz helyzetek átvészelésében segíteni akarunk valakinek, de ha ez az együttérzés átalakul valamiféle öntudatlan szinten zajló szado-mazo felhangú önfeláldozásba, akkor az eredeti szándék is félremegy teljesen...

Hát ilyesmiken jár most az agyam, de közben azért visszagondolok a felettébb kedvesen sikerült, ismét teljesen spontán alakulású estére, a Boróval örömömre mélyülni kezdő beszélgetésekre, a kedvünkért a hangszerek mögé visszacsalogatott zenészek orcáján meglesett mosolygós, cinkos és egyéb módon izgalmas arcrándulásokra, amiket csak próbán és szűk körben lehet megfigyelni (és most már nagyon értem, amit Szemy Attila énekléséről mondott, mert tényleg nagyon őszinte, más és igazibb élőben látva-ismerve, mint csak a felvételről hallani), s végül a majdnem csöpögősen romantikus, ám szerelemfüggőségi fejlődésem, gyógyulásom jeleként egyre kevesebb önuralmat igénylő nagybeszélgetős sétára a Duna-parton... ;)

nutshell

Azt hiszem, a blog akkor íródik, amikor túl kevés a beszélgetés, vagy ha épp nincs kinek elmondani...

Életünk iránya, minden eseménye és minden interakciója rajtunk múlik.
Mindig az történik és mindig aszerint kezelnek mások, amire én magam méltónak tartom.

S ha néha mégsem... ha helyre nem is hozható, megbocsátható és megjavítható minden.
Egy év után is.
Tíz év után is.

És ha valamit igazán akarunk, ha igazán fontos, képesek vagyunk
nem megtenni.
(és azt hiszem, ez így volt régen is)

tegnap

Az év egyik legjobb napja volt a tegnapi, kezdve hajnali fél kettővel, amikor egy telefonhívás, illetve a mögötte álló két személy áthívott egy nem messzi kedves lakásba... :) juuuj, az ilyeneket nagyon szeretem, amikor valaki mer éjjel is felhívni, meg meri azt kérdezni, hogy valamihez MOST van-e kedvem, úgyis van, már eleve attól, hogy tök spontán az egész... :) most meg kifejezetten fel voltam pörögve, ezért is nem aludtam, pedig már egy órája befeküdtem az ágyba, még az is véletlen volt, hogy egyáltalán érzékeltem a hívást, mert a telóm is le volt halkítva, meg ilyen későn még egyszer sem voltam ébren itt az új albiban... persze ettől a valószínűtlenségtől csak még jobban tetszett az ötlet :) meg valahol ez a bizalom jele is, hogy nem fogok haragudni érte, ezért is esik jól.
Remélem, hogy lesz még hasonló, nagyon kedves éjjel-hajnal volt ez most nekem:)

Délelőtt aztán elvitt Kati a Bach-csomópontnál lévő biopiacra (mindent ott vettünk az esti bulihoz), tiszta jó, nem is tudtam, hogy van ilyen! És nem is méregdrága, ha ahhoz viszonyítjuk, mennyire silány minőségű és tápanyagtartalmú dolgokat lehet venni mondjuk egy átlag közértben (a sarki sparba pl még sosem mentem le vásárolni, meg asszem nem jártam más normál boltban sem, mióta itt lakom, csak egy-két zöldség-gyümisnél álltam le vásárolni). És nagyon kedves a hangulata is az egész piacnak, mindenféle kóstolók vannak, meg van egy-két igazán kedves-szép kínálattal rendelkező kézműves stand is, amolyan Waldorf-karácsonyi vásár hangulatú... :)

Délután say villa-szemináriumon voltam, tetszett ez a fegyvertípus, jól esett vele; meg magamban is az, hogy most nem stresszeltem magam egyáltalán azon, ha én voltam a legbénább a sok kemény pasi között vagy elcsesztem valamit, most nem jött elő belőlem az ilyenkor szokásos féregszerű kisebbségi érzés meg lelkifurdalás. És nem is tűnt egyáltalán se jogosnak, se logikusnak, hogy szoktam érezni ilyet...

Az este pedig szintén felettébb kedvesre sikerült, nem is számítottam rá, hogy ilyen jó hangulat alakul ki, meg olyan jó volt látni azokat, akiket mostanság iszonyú ritkán, és ez az idei moershöz kapcsolódó videónézegetés is annyira jól esett! Most döbbentem csak rá, hogy hiába tartom egyenként az emberekkel a kapcsolatot, az is ilyesmi közös élmények elmaradtak teljesen.
Az meg tök jó tapasztalat volt, hogy tényleg nem kell egy házibulin túlparázni ezt a kaja-pia dolgot, senki nem attól fogja magát jól érezni, hogy dugig telt terülj-terülj asztalkám áll előtte mindenféle finomsággal és bő alkoholrepertoárral, hanem a gyorsan összedobott egészséges falatoknak is tud egy társaságban sikere lenni. És tök fini lett a mangó lassi, amit most csináltam először. :)

olvadás

Csipp,
csepp,
egy csepp,
öt csepp
meg tíz:
olvad a jégcsap,
csepereg a víz.

(ezt már egy hete is ide akartam idézni, mert sejtettem... :)

szeretek itt lakni

Az első pár nap benyomásai még elég ijesztőek voltak, csupa csokiszín csávó jött szembe, a kölkök meg nem tágítottak a kapualjunkból és utánamkiabáltak, hogy "meg akarlak kúrni!", az utcákon nappal tömény kipufogógáz és a száradozó kátrány bűze, éjjel meg a világítás hiánya és valahogy örültem, hogy ott van a kezem ügyében a gázspray.

Aztán ez eltűnt valahogy mind, vagy csak megtanultam elkerülni őket, belülről az első pillanattól jó és most már kívülről is teljesen. Egy álom az egész, és annyira adott minden. Itt mindenki pozitívan áll a dolgokhoz (Kati elég sunshine:), mármint senki sem panaszkodik, nem koncentrál a negatív dolgokra, csak arra, ami előrefelé mutat, és csináljuk és megoldjuk és tökjó és hajrá és nincs lehetetlen!

És nem volt egyértelmű, hogy ez ennyire könnyen szervezhető és aggodalommentes, de egyelőre úgy tűnik, hogy totálisan jól működik a Boró által szorgalmazott kommuna-rendszer, azaz minden kaját a közösbe dobunk, és így tényleg nem romlik meg olyan könnyen a zöldség, és nem járnak le a főznivaló cuccok, az pedig mekkora öröm, hogy meg lehet a főztünket a többiekkel is osztani-kóstoltatni, tippeket adni egymásnak, belekóstolózni kicsit a másik életébe ételébe stb... Ezt amúgy is imádom, a héten három barátot is vendégül láttam, ezért is jó városunk szívéhez ily közel lakni.:)

És sosem gondoltam volna, hogy minden keresgélés nélkül egyszer olyan lakótársakra találok, akik ugyanazt a "kecsketápot":) eszik, és még egy csomó dologban ugyanazt szeretik-csinálják, amit én, és ugyanolyan nyitottak is, s így ettől függetlenül is ilyen igazi közösség-fíling jöhet létre! Itt még a pasaréti albimnál is jobban érzem magam, pedig szerettem azt is nagyon.

És jól vagyok most lelkileg is, főleg amiért és mióta beszélni kezdtünk apámmal...
Egyedül ritkán, esténként tör rám valami fura és szokatlan magány, nem konkrét valaki hiányzik és nem is a párkapcsolat, inkább az az érzés, hogy szerelmes legyek, olyan üres így, mióta senkibe sem vagyok. Szeretek szerelmes lenni, mert szeretem a szerelmes részemet, még ha szenvedést is hoz nekem sokszor. Egyszer ***** is mondta, amikor kérdeztem tőle, mert fájt neki, hogy nem szokta-e kívánni ilyenkor, hogy múljon el az egész köcsög szerelem a francba, de ő azt mondta, hogy nem, mert ilyenkor legalább van valami élő, ilyenkor legalább átélheti, hogy szeret... Akkor nem értettem, mert én meg épp nagyon akartam, hogy elmúljon (csak hát ezt nem lehet akarni). Most már kezdem érteni ezt.

Fura ez egyébként, hogy sokszor kell egy másik pasi színre lépése, hogy valaki rájöjjön, hogy szerelmes, amíg a csaj vagy az övé teljesen vagy pedig másé sem, addig nem foglalkozik az érzelmeivel... Na jó, sok pasinál már az is nagy szám, ha egyáltalán belül tisztába jön a saját érzéseivel (vagy egyáltalán tudatosítja, hogy vannak), nemhogy még kifelé is tudja mutatni :P

napi felfedezések

- összement a lábam minimum egy számmal!!
- nem tudok görkorizni..
- lejt a liftünk
- a spárga ehető nyersen
- a mángold viszont szörnyű! (bár ezzel Kati nem ért egyet)

örökké...

Ha elmúlik egy szerelem, az ember mindig szomorú.

A szerelem a pillanat jelensége, a szerelem örök - látszólag ellentmondanak egymásnak e kijelentések, és mégis mindkettő igaz. Lehet, hogy egyszer már írtam, régi gondolatom. Hogy abban a pillanatban tényleg örökké szeretünk. Fel sem merülhet, hogy ez el fog múlni, hogy nem leszek örökké vele. Vagy ha ez az érzés nincs, akkor talán nem is érdemes...

A szerelem elmúlik, de igazából nem is a szerelem múlik el, hanem mi változunk meg annyira, hogy lassacskán elkopik a kompatibilitás. A mostani énem már nem az akkori énem, és már ő sem az, aki akkor hűséget fogadott. Ijesztően mások leszünk idővel. Lehet, hogy buta gondolat, de bennem tényleg van egy ilyen érzés. Hogy a szerelem mégis örök. Mert az akkori énem az ő akkori énjét valóban örökké fogja szeretni... és az idő síkjában valahol örökre ottmarad ez a pillanat, tündöklőn és szépen, akármi is történjék később.

zavar

Egy kicsit meg vagyok még zavarodva... Elég furán hangzik, de egész nap az volt bennem, hogy haza akarok menni, mert hiányzik apám és szeretnék még beszélgetni vele. És van bennem még egy csomó kérdés is. Még olyan zavaros minden... Most akkor majdnem tíz évig hittem valamit, ami nem volt igaz...? Vagy mégis...? Vagy mégsem...? Annyi mindenről derült ki, hogy másként érezte, hogy nem az az ember volt, akinek hittem... De mi van a többi dologgal, amiknek ehhez az esethez nem volt köze, mindennel, ami korábban történt, és amiről rossz emlékeim vannak? Áhhh... sokat, sokat kell még beszélnünk. És nem fog az agyamban és a lelkemben egyik napról a másikra minden átíródni... sok idő kell még, hogy feldolgozzam, és létrejöjjön valamiféle szintézis, amiben mindennek megvan a validitása...

Témaváltás: gondoltam, milyen fura, hogy ma csak úgy írtam valamit, anélkül, hogy találkoztunk volna, erre nem szembetalálkozom vele az utcán?:), pont arra a négyeshatosra szállt fel, amiről én le, és ugyanannál az ajtónál... Ismét megállapítottam, hogy sohasem láttam még nála szebbet. Büszke vagyok magamra, amiért ebbe most sikerült nem beleőrülnöm. Annyira tetszik, hogy minden ilyen kedves-lassan, annak ellenére, hogy az összhang elképesztően százszázalékos volt már a legeslegelső alkalommal... A múltkor azt mondta, azzal a kis kifejezhetetlenül sajátos, félénk és szexi mosollyal a szája sarkában, hogy fél velem túl gyakran találkozni. Két hétig nem is kerestem, a türelem rózsát... :) már ha van minek kinyílni. Most éreztem egyébként először, abból, ahogyan tegnap beszélt velem, hogy teljesen szabad. Vele, benne is meg kellett bizonyos dolgoknak történnie... és én ezt pontosan tudtam.

És most bennem is sok dolognak kell még rendeződnie, helyére kerülnie, véget érnie. Kíváncsi vagyok, hogy hogy leszek holnap... bár szerintem akárhogy is leszek, ő át tud a jelenbe teljesen ragadni.

zászló 

e tájon már senkinek semmije sincs.
csak egy utolsó földbeszúrt zászlórúd alatt jajong a megsebzett por.
a fakó jelkép mégis büszkén virít: az ő tulajdona!

a hajdani nagy hódítás még kinek számít?
a szél elhalkult, a szellemek elköltöztek.
ő pedig halott már - vagy tán sohasem élt,
csak egy legenda főhőse volt.

quod erat demonstrandum

És még valami. Hogy ez azért baromi fontos volt nekem, hogy ne csak beszéljünk a dolgokról, hanem bizonyítsunk egymásnak. Innentől nem lehet bizalom kérdése, innentől végre nem kell elhinnem, hogy úgy volt, innentől vége minden kétségnek a másikat illetően. Hogy láttam azt, hogy mennyire sajnálja, ami történt. Hogy őt is nagyon bántja az, amit tett velem. Hogy nem csak mondja, hanem tényleg azt szeretné, hogy helyrehozzunk mindent, és tényleg nagyon fontos neki, hogy velem minden rendben legyen. És hogy láttam, hogy mennyire szüksége van neki is az én szeretetemre és megbocsátásomra, annyira, hogy férfi létére még sírt is...
Olyan volt ez a pillanat, mintha a kezembe tette volna a lelkét.
Nagyon, nagyon meghatódtam, és én is sírtam, ahogy átöleltem...

Mindenki másnak meg üzenem, hogy ha van bárkivel is rendezetlen ügye, akit szeret, rendezze minél előbb, és mondja ki, amit nem mondott ki soha, sőt magának is alig mert kimondani! Meg kell lépni ezeket a dolgokat, mert neked is és a másiknak is ez iszonyú fontos lehet...
Az élet pedig véges, és nem szabad, hogy enélkül érjen véget!! Nem éri meg elveszteni azt, amit ezáltal nyerhetünk!

nincs mitől félni

Kezdem érezni, mit jelent az, ha az ember jól van. Hogy mi az, ami szinte egész életemen át hiányzott az életemből, hogy végre ne az aktuális múló örömállapotokat azonosítsam a jóllevéssel. Ijesztő, hogy egyetlen kapcsolat ennyire meghatározhatja az ember alapvető létérzését. De úgy tűnik, hogy a szülőkkel való kapcsolat valóban ilyen. Végülis, amikor megszületünk, eleinte még ők jelentik a világot...

Mióta apámmal tisztáztuk a dolgokat és kibékültünk, úgy érzem, hogy minden rendben van. Hogy nincs mitől félni, hogy a világ egy biztonságos és jó hely. Hogy többé nincs okom szorongani, nincs okom félni és büntetni magam. Ennyit jelent az, hogy szeret. Ennyit jelent az, hogy szerethetem.

Úgy éltünk le egy évtizedet egymás mellett, hogy egyikünk sem merte a másikat szeretni. Hogy mindketten azt hittük, a másik ellenséges velünk szemben, hogy nem vagyunk neki fontosak.
Szeretnék sokat írni erről, de valahogy nem jönnek a szavak. Nagyon, nagyon sokat jelentett nekem, hogy ez megtörtént köztünk. Nem is értem, hogy hogyan tudtunk eddig enélkül élni, igazából iszonyú erőfeszítések kellettek ahhoz, hogy annyi éven át le tudjuk tagadni a valós érzéseinket egymással kapcsolatban...

Mennyire nem éri meg félni! Mennyire nem éri meg menekülni!

Anyám azt mondja, apám teljesen kivirult, mióta beszéltünk, mintha kicserélték volna. Hogy egyfolytában mosolyog...


Én meg azt érzem, hogy jól vagyok. Úgy, ahogy csak gyerekkoromban voltam jól, amikor még teljesen gondtalan volt minden.
És tényleg nem számít, hogy mi van kívül, ha a mi meleg kis fészkünkön belül szeretet van...

A boldogság meg más, a boldogság az, amiért felszólt az alsó szomszéd. :-P
Az, hogy felhívott tegnap este, iszonyú kedves hangon, és azt mondta, örül ennek, és hogy találkozzunk, meg hogy a legjobb barátomnak végre jól alakulnak a dolgai, az exem meg randizni fog a héten egy tök jó nővel. Azt hiszem, nem vagyok kompatibilis a lakótelepi léttel:) mert ilyenkor úgy érzem, ugrálnom kell örömömben, és legszívesebben kirepülnék az ablakon...

hát...

Mennyire durva... Bő két hónap telt csak el, és most úgy érzem, ő az utolsó, akivel beszélnék erről. Hihetetlen, hogy mennyire be tudnak omlani két ember között az őszinte kommunikációs csatornák, kegyetlenül el van ez most cseszve, pedig a helyzetből még nagyon nem lenne szükségszerű... És itt van helyette ez a ragadós, nyúlós, [és asszem jobb, ha nem sorolom tovább, mert csupa csúszómászó-asszociációs jelző jut eszembe], szóval ami most van, meg ez a tudat alatti hatalomgyakorlás, ha már elveszett mindenki más felett... Akkor ebbe muszáj kapaszkodni. És egy ideje már azt bánom, hogy én végig teljesen őszinte voltam. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire vissza fog élni vele, hogy ezzel ekkora támadási felületet adok.
És annyira gyűlölöm ezt, hogy miért van erre szükség, nem csak neki, ez inkább egy embertípus, a hátsó manipulációk, finom kis taktikai hadműveletek és játszmázások színtere, hogy miért nem lehet nyílt lapokkal játszani, és felvállalni, hogy mivel mi a célunk, kitől mit szeretnénk kapni? Miért kell először hátsó kerülő utakon puhatolni, hogy milyen kapuk vannak nyitva a másikon? Mi lenne, ha a függöny mögötti leselkedés helyett egyszerűen bekopognánk, vagy csak szimplán és egyenesen rákérdeznénk, hogy most akkor mi is van benned odaát...?

Vajon miért van az, hogy az életben
minden, ami igazán fontos,
ennyire zsigeri?

alig hiszem el...

Sok-sok őszinte szó bátorsága, figyelem, megértés, bocsánatkérés és megbocsátás, ölelés és együtt sírás... Azt hiszem, ez volt életem egyik legfontosabb napja.
Isteni kegyelem...

Annyi félreértés lehet két ember között, iszonyat. Brutálisan félreértelmezhetik egymást, hogyha nem beszélnek róla. Fogalmunk sem lehet a másik ember érzéseiről, indítékairól, következtetéseinek szálairól. Mindent meg kell beszélni. Már rég meg kellett volna beszélni. Tudni kell egymás szemébe nézni, még akkor is, ha sok minden szárad a lelkünkön, és mindketten nagyon súlyos dolgokat követtünk el egymás ellen. Muszáj egymás szemébe nézni. Nem lehet másként együtt továbblépni, csak ha tudjuk és értjük, mi zajlik, mi zajlott le benne. Nem lehet örökké menekülni, úgy tenni, mintha nem is akarnánk a másikat megérteni. Kell, kell, nagyon kell, hogy értsük. Mert nagyon nagy szükségünk van arra, hogy szeressük egymást.

Azt mondta, hogy ez a legfontosabb. Hogy ebben a szűk körben rendben legyen minden. Akkor a világ összes kegyetlensége nem számít, mert kívül marad...


És Ti is, mire vártok még, istenem, mire?! Mitől lehet ennyire félni, hogy nem mertek beszélni egymással? Mi a ménkű derülhet ki, ami ennyire szörnyű és félelmetes...?

Az, hogy szeret?

Vagy az, hogy szereted?

nem bírom ki

Sajnálatos hírt kell közölnünk kedves olvasóinkkal.
Olybá tűnik, hőn szeretett és méltán közkedvelt Sorstársak magazinunk igencsak a vége felé közeleg.
Sajnos a főszerkesztők élete és motivációi immáron oly mértékben eltérő irányba haladnak, amely lassacskán lehetetlenné teszi az eddigi harmonikus és eredményes együttműködést.
Becsüljük hát meg, hogy az utolsó, ropogós lapszámokat még a kezeinkben forgathatjuk!
Büszkék ugyan nem vagyunk rá, de azért elmondhatjuk, hogy megéltünk jónéhány igazán parádés különkiadást, melyek feledhetetlen élményekkel és olykor keserű, ám mindenkor felettébb értékes tudással ajándékoztak meg minket.
Köszönjük olvasóinknak, hogy velünk voltak, és minden volt és jelenlegi szerzőtársunknak is, akiknek olykor aktív, máskor passzív közreműködése nélkül bizony nem jöhetett volna létre ez a csodálatos konstelláció!

rejtélyek...

Sokasodnak a rejtélyek, kezdjük ott, hogy harmadszorra jöttem csak rá, hogy ez a halkság a csengőnk hangja, és nem azt jelzi, hogy kóddal megjött valaki, persze addigra már senki nem állt az ajtó előtt, én meg lekiabáltam, hogy "Van itt valaki?", a szomszéd meg felkiabált, hogy legyünk csendesebbek, aztán alighogy visszamentem, megszólalt a kaputelefon is, persze senki nem szólt bele, nahát, vajon ki csöngetget összevissza este 10-kor?

De ez egészen semmi, talán a lépcsőházban valahol most már bent alszik egy hajléktalan, végülis valamitől kell, hogy a liftnek ilyen irtózatos húgyszaga legyen. Még jó, hogy én gyalog járok fel a tizedikre, csak akkor tűnik fel, amikor a biciklimet próbálom betuszakolni.

Szóval tegnap reggel valamikor negyed kilenc tájban megcsörrent a telefonom, ejnye, magántelefonszám, az ilyet sokszor fel sem veszem, de most valahogy mégis. És nem szól bele senki, csak gitározik nekem egy percig, aztán leteszi. Azóta ahány embernek meséltem, mindenki azt mondta, nahát, ez milyen kedves gesztus! Nekem meg valahogy az volt az első gondolatom, hogy ez most zavar, hogy elegem van minden nem nyílt kommunikációból, mindenből, ami homályos és titkos, és valahol végeredményben arra megy ki fű alatt, hogy a másik agyát húzzuk, még ha ez általában nem is tudatos...

Egyébként nagyon szép volt, olyan szép, amit kevés ismerősömből tudnék azért kinézni. És ha belegondolok, tényleg nagyon kedves gesztus meg romantikus is, hogy valaki csak úgy zenél nekem egy kicsit, és még csak a babérokat sem akarja learatni érte...
Csakhogy jelenleg olyan nehezen tudok tiszta szándékot képzelni bármi mögé... :-( Valahogy elromlott a vevőkészülékem. Reménykedve végigszimatoltam az összes barátomat, aki tud gitározni, sajnos nem volt találat, pedig örültem volna, ha csak egy baráti gesztus, és nem a titkos hódoló esete... :) Nem nagyon akarok ezen az egészen agyalni, persze azért jól esne minden nap a hasonló ébresztő... ;) Csak légyszi, kedves rejtett számos meglepetés-okozó, mondd meg, hogy ki vagy...! :) Hogy szabadabban örülhessek neki.

Tök jó egyébként, a héten két barátnőmmel is együtt meditáltam. Nem is gondoltam volna, hogy van két olyan barátnőm is, akivel együtt tudnék meditálni... :)

felhők felett a nap

Így van ez, amiről nem akarok tudni, egyszer úgyis felfedi magát újra. Tegnap este például, az mr2-es speckó mantra pornó koncertközvetítés után, nagyon nem akartam még hazamenni, csak sétáltam az esőben énekelve, belülről jövő, szövegtelen dallamokat. Éreztem, ahogy foszlik el belőlem a düh, ami mint ezek a makacs felhők odakint, borít el bő egy hónapja, düh a másik és persze düh önmagam ellen, vad villámai a haragnak és a mélysötét, áthatolhatatlan, borús felhőréteg köröskörül, mintha soha nem akarna feloszlani. Ilyenkor nem lehet látni, hogy van-e még valami mögötte. De tegnap, ez már otthon, Kati szobájában, a kósza hangfoszlányok lyukat ütnek a felhők cafrangos szélei közt, és utat nyitnak egy-egy napsugárnak. És látom, hogy az még mindig, mégis, annyira tiszta, friss, fényes, gyönyörű és könnyed. Mintha a halál után nem a reumás, fázós öregkor, hanem a születés mindent elborító fénye térne vissza. Vajon mi lehet az, amit még ide is magunkkal hozunk? És miért hozzuk magunkkal?

És miért beszélek ennyi hülyeséget?

Valamit visz a víz

Mióta Algernon és Charlie története a kezembe került, elindult bennem a nagy regényolvasás-revival, és mindenkit körbekérdezek, akivel találkozom, mi a kedvenc könyve. Bár nem pont legkedvesebb könyv, de így került hozzám Gabótól Zilahy Lajos fent idézett címen megjelent kisregénye.

Nagyon szépen, és mégis valahogy sötéten indul, a végére pedig egészen durva. Hová tűnik az emberség, az erkölcs, amikor felütik fejüket a megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen vágyak? Mivé torzul az emberi jóság, a hitvesi szeretet? A könyv elején János felidézi kedves, gyönyörteli emlékeit a megismerkedésről és az esküvőről, és pár hónappal később, a könyv végén épp a méreggel teli poharat készül átnyújtani a feleségének. Ekkor tudja meg, hogy a szeretője öngyilkos lett. Gabó szerint gyávaság, hogy ha a szerető nincs többé, akkor mégis jó lesz a feleség...? Én inkább úgy látom, hirtelen végetért valami lázas kórság, valami förtelmes betegség, ami megtámadta és maga alá gyűrte a lelkét, és most újra felszabadult az alól, amitől a saját erejéből már nem tudott megszabadulni. Az elején még nagyon küzdött ellene. Érezte, hogy el kell küldenie azt az asszonyt, mielőtt még bármi is kialakulna, mert veszélyt fog rá hozni. De más irányba alakultak a dolgok, a feleségének meg, úgy hitte, nem mondhatja el, hogy azért küldené el az asszonyt, mert izgatja a fantáziáját, s attól tart, vetélytársává fog válni. Nem történnek nagy dolgok köztük, nem történik több egy-két lopott csóknál, de a férfi lelke mégis mintha elrohadna ebben a titkos vonzódásban. Nincs már visszaút. Valakinek az életét követeli a helyzet.

A történetekkel, amik megtalálnak, persze automatikusan rezonálok egy kicsit. Nyilván nem véletlenül találnak meg. És talán nem is az a fontos, hogy mi történt valójában az adott filmben vagy könyvben, hanem hogy számomra éppen mit jelent, sokat árul el rólam. Most ahogy visszatekintek a múltra, épp ilyen érzésem van: annyira irreálisan abszurd az egész, mintha elvesztettem volna minden józan ítélőképességemet. Veszélyes játszmák ezek. Mindegy, most ne menjünk ebbe bele.

Tegnap eléggé lefárasztott lelkileg ez a könyv, és pár percre, pillanatra bealudtam délután. Azt álmodtam, hogy épp meztelenül állok otthon, és anyám megérinti egy simítással a fenekemet, ahogy elhalad mellettem, én pedig utánafordulok, és magamból kikelve ráordítok: "Miért kell állandóan hozzámérni?!" Három szem meggyel megdobálom a fehér ruháját, ez inkább szimbolikus, hiszen mi sebet tud ejteni egy hozzávágott szem meggy? És közben tovább ordítok kétségbeesett dühvel: "Mindketten rohadékok vagytok!!" Aztán összeszedem a meggyeket, amik most szétplaccsanva vöröslenek a padlón, apró bizonyítékai annak, hogy elvesztettem az önuralmamat. Már bánom, hogy rákiabáltam, és magamban felmentem anyámat, hiszen alapvetően apám miatt érintett ilyen érzékenyen.

Több kemény álmom volt mostanában, leginkább napközben, ha elszundítok pár pillanatra. Múltkor masszázs után, azt álmodtam, apám beszél hozzám hosszan a gyermekkoráról, hogy milyen szar volt neki, én pedig próbálom megérteni, hogy miért lett ilyen.

Nagyon jó elköltözve lenni, sokkal több időm van arra, amit valóban szeretnék. De ezek a lelki dolgok a távolsággal sokkal jobban kijönnek. Egy kicsit fáradt is vagyok...